Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 106–107. oldal.

Ez a szó eddig sem volt ismeretlen nálunk, azonban a közelmúltig csak könyvekben, a serdülőkorú fiúk olvasmányaiban élt. Hat-nyolc évvel ezelőtt a divat szeszélye a szót egy új értelemárnyalattal gazdagította, és széles körökben elterjesztette nyelvünkben. Kisdiákkorunkban Cooper és May Károly regényeiből megtudtuk, hogy ez a neve az észak-amerikai indiánok bocskorának. Már 1813-ban azt írta Horváth Zsigmond csöngei ev. prédikátor Amerikának haszonnal mulattató esmértetése című, Győrött megjelent könyvének 268. lapján az indiánokról: „Némelly mesterségeket jól értenek, kivált azon munkák, mellyeket az Aszszonyok a lábbelik (Mocossins) kivarrása, tűzése és tzifrázása körűl tesznek, tsudálkozásra méltó.” Öt évvel később Baranyay Ferenc alsóbüki ev. prédikátor Weld Izsák Utazásai Éjszaki Amerikának Státusaiban és Felső s Alsó Canada Tartományaiban 1795, 1796, 1797-dik esztendőkben című Pesten megjelent fordításának 237–8. lapján már részletesebb tájékoztatást adott. „A Mokkasinok (botskorok) jávorszarvas- vagy bialbőrből tsináltatnak, mellyet a füstön setétbarnára szoktak festeni. Tsak egy darab bőrből állanak: egyik varrás a lábhegytől a szorító felé megy, a másik, valamint a mi tzipellőinknél, hátul van; s újjal kötik öszve azokat a bokán alól; a szíj felett függ egy keskeny hajtóka le felé, és ez, valamint a varrások is, szépen ki vágynák tzifrázva tüskés disznónak a tüskéivel és klárisokkal. Ezeket a tzifra mokkasinokat tsupán innepi alkalmatossággal viselik, mivel a tzifraságok drágák és a bőr nem tartós; minden napra más oltsóbbakat viselnek. Sok fejérek is, a kik a határokon laknak, élnek illyen lábbelivel; de jól hozzá kell az embernek szokni, hogy egyenes földen mehessen azokban, mivel a bőrek igen puha és enged; a szobában ellenbe igen kellemetes viselet. Az Indusok általjában viselik.”

Indián mokaszin

Az alábbi írás a Magyar Nyelvőr folyóirat 144. évfolyamának 3. számában (2020. július–szeptember) jelent meg (374-377 o.).

Új erőt, célokat, területeket kívánt a retorikába lehelni Chaïm Perelman (1912–1984), a lengyel származású, 1925-ben Brüsszelbe emigrált filozófus, a brüsszeli egyetem professzora, akit olykor a „huszadik század Arisztotelészének” is neveznek. első magyar nyelvű könyve, A retorika birodalma nemrég (2018) jelent meg.

Perelman a filozófiai hagyományokra alapozva jelöli ki a retorika helyét a modern társadalomban. Következtetése az, hogy most egyenesen a retorika birodalmába érkeztünk: a retorika mindenhol, mindenben ott van. Nem véletlenül nevezi W. Jens tübingeni egyetemi tanár a retorikát a humán tudományok régi és új királynőjének (179). De mi is ez az új retorika? A meggyőző diskurzus elmélete: „mihelyst a kommunikáció arra törekszik, hogy egy vagy több személyt befolyásoljon, irányítsa a gondolkodásunkat, felszítsa vagy lecsillapítsa érzelmeiket, hogy egy cselekvésre ösztönözze őket, az a retorika területéhez tartozik. […] [A] retorika a nem formális gondolkodás hatalmas területét fedi le: ezért beszélhetünk a retorika birodalmáról” (179). Ahogy az idézetből kitűnik, ez a modern retorika voltaképpen kiterjesztett, részben alkalmazott kommunikációelméletnek is felfogható.

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
(Babits Mihály: Második ének)

Az egész univerzum és földi létünk szerves eleme a ritmus. A szabályos ismétlődések jellemzik – csupán néhányat kiemelve – a bolygók pályáját, a Hold és a Föld kapcsolatát, az évszakok váltakozását, a bimbózást és hervadást, az élőlények szervrendszereinek működését egyaránt. A ritmus tehát azonos vagy hasonló folyamatok, történések, jelenségek időbeli rendszere; szabályos váltakozása, ismétlődése. Természetes, hogy minden művészeti alkotásnak lényegi összetevője, érzékszerveinkkel fölfogható, és művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg.

Giorgione: Koncert a szabadban (1510 körül)

Döntő fontosságú a zenében, ahol a dallam mellett a belső forma fundamentális összetevője, a hangok és hangsúlyok időbeli elosztásának rendje.

Márku Anita írása eredetileg az Anyanyelv-pedagógia folyóirat XIII. évfolyamában, a 2020. évi 3. számban jelent meg.

Következetesen tartja magát a laikusok között az a nézet, hogy a nyelvjárások kiveszőben vannak a magyar nyelvterületen, és mára már inkább csak az idősekre jellemző a nyelvjárásias beszédmód. Ezért nem lehet eleget beszélni, írni arról, hogy a nyelv nem egy statikus, megragadható entitás, hanem dinamikusan változó, és változataiban él. A nyelv területi és társadalmi rétegződése nem egy beszűkülő, kihaló jelenség, hanem a változatosság és a változás ma is teljesen természetes, persze az egyes regiszterek változásának dinamikájában lehetnek, vannak eltérések, hangsúlyeltolódások. A digitális kultúra térnyerése, a globalizációs folyamatok talán leglátványosabban a regionális nyelvváltozatokat, dialektusokat érintették. A nyelvjárási beszélők nyelvhasználatában egyre inkább megfigyelhető a regionális változat mellett a köznyelvi változat birtoklása is, „illetőleg kialakult a regionális köznyelviség köztes sávja” (7).

Parapatics Andrea monográfiájában arra vállalkozik, hogy a magyar nyelv regionalitását a közneveléssel összefüggésben tárgyalja. Miért is van erre szükség? Az egyszerűnek nem mondható válasz szerint azért, mert a köznyelv magasabbrendűségébe vetett hit ma is meghatározza a nyelvi viselkedést nemcsak a laikusok, politikusok, de még a tanárok körében is. Kutatások bizonyítják (Jánk 2018 és jelen kötetben a szerző kutatásai is: Parapatics 2019, 2020), hogy a tanárok a tartalmi tudás figyelmen kívül hagyása nélkül rosszabb osztályzatot adnak a nyelvjárásias beszédmódban felelő tanulónak, mint aki a köznyelvi változatot használva mondja el ugyanazt. 

Nagyon sok ember szeretné tudni, hogy miért nevezik úgy a faluját, városát, ahogy nevezik, honnan ered a Duna vagy a Tisza neve, mit jelenthet falujának vagy városának ez vagy az a dűlőneve. Egész természetesnek tekinthetjük ezt a kíváncsiságot. Helységneveink, folyóneveink, dűlőneveink általában földrajzi neveink – éppen úgy, mint a személynevek – az esetek nagy részében csupán megjelölői valamely földrajzi egységnek, de a nevek mögött nincs olyan jelentéstartalom, mint közneveink mögött. Minden magyar tudja, mit jelent az asztal, az erdő, a folyó, a sziget, a fenyves szó, de vajon hányan tudják, hogy mit jelent Debrecen, Szoboszló, Veszprém, Tata?

Vajon hányan tudják, mit jelent Tata neve?

„A tökéletes barátságban a személyek mintegy egybeforrnak; egymásban élnek inkább, mint önmagukban; egyéniségük elvesztése nélkül mintegy egymásba olvadnak: egy lélek két testben.” (Szent Ágoston)

A barátság értéket ad a puszta létezéshez. Nem szabályozza törvény. A barátság önkéntes jellegű. Egy barát kiválasztása szabad cselekvés eredménye, több örömteli találkozás, beszélgetés által formálódik. Sok más emberi kapcsolattól eltérően a baráti viszonyoknak nincs intézményes hátterük, a barátokat nem kötik össze formális kötelezettségek, sem szankciók, és a barát nem helyettesíthető. Viszonosság jellemzi: akit barátomnak választok, az is barátjának választ engem. Nélkülözhetetlen a barátságban az egyenlőség, a bizalom, az intimitás és az együttműködés, de ugyanennyire lényeges szempont a közelség és a hozzáférhetőség is. Fontos eleme a kölcsönös elfogadás, a rokonszenv, a szeretet, a bizalom, a szövetség, az együtt érző képesség, a nyitottság, a törődés. Különösen példaértékűek a művészek, tudósok híres barátságai. Goethe és Schiller kapcsolatát erősítette, hogy Schiller is átköltözött Weimarba 1799-ben. Kettejük együttműködése teremtette meg a felvilágosodásban a német klasszikát. Petőfi ezt írta Arany Jánosnak:

„Te, mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
Vágtál életen át múlás nélküli betűket”.

Arany és Petőfi

Miközben elkezdtem írni e sorok első változatát, ritka, szép nap volt: 2018. szeptember 26. Hallottam az MR1 Kossuth Rádió Déli Krónikájában, hogy ma van az Iskolatej Világnapja, a Fogamzásgátlás Világnapja és a Nyelvek Európai Napja. Vagy a Nyelvek Európa-napja? esetleg az Európai nyelvek Napja? Merthogy e ritka, remek, páratlan, hármas együttállást az EU meg a Világ hirdette meg, és nyilván nem magyarul, ebből kifolyólag nem tudom ki és mit mire, mennyire fordított – ferdített?

Régóta hallom, olvasom, látom a hazai és a nemzetközi területekről szóló napi közszolgálati beszámolókat csakúgy, mint a korábban tettre készen művelt szakterületeim kamarai közleményeit, havi lapjait (mérnök újság, fizikai szemle, Épületgépész stb.). Természetszerűleg szoktam máshonnan származó betűket is olvasni. Korábban napilapokat, cégtáblákat, kirakatokat, hirdetéseket is; manapság kényszerűen csak kommunikálnak, esetleg infokommunikálnak velem a médiák, meg a médiumok mediátorai. Logókkal, a SmartCity számtalan tudat- és nyelvromboló csatornájából áradó nyelvi szeméttel etetnek az ügyeletes MasterChef VIP műsorok sztárjai. Sajnos, e tekintetben egyik Szerkesztőség sem lóg ki a sorból sem jobbra, sem balra. A Szerkesztő Bizottságoknak ugyan némi mentségéül szolgálhat, hogy gyakran a magyar törvények és kormánytisztviselők szavaiból, a minisztériumok nevéből és rendeleteik stb. szövegéből, meg a honi egyetemek esetleg akadémiák auditált tanszékeinek és tantárgyainak megnevezéseiből idéznek (hadarva, makogva-motyogva vagy betű szerint). Ám az innovációt, tendert, projekteket, konzorciumot, a BSc, MSc és PhD habil-vizsgás manegerek és humánerők andertús endzsióinak, a hivatalos keresztnév/utónév választék extrém nyelvi szennyáradatát, az impaktokat és kompaktokat is elfogadhatatlannak tartom. Különösen akkor, amikor a dizájnos sztárkampuszon mentorálók, az ösanban szlófúúdot shoppingolók és egyéb executive operátorok az assistantokkal együtt, csak úgy mellékesen, nemcsak a katedráról, hanem önzetlenül, számtalan szakmai helyen és egyéb újságban is terjesztik sok tétlen célszemély közreműködésével az indokolatlan, érthetetlen, „szakmaiságnak” vagy a legújabb újdonságnak kinevezett izéiket. Természetesen nem a tranzisztorok, transzformátorok, ionok, bozonok és társaik magyarítatlanságát kifogásolom. A teljesen kétnyelvű oklevelek, hirdetések és egyéb írások ellen sincs semmi ellenvetésem. De nem kérek az előkelősködő, tudományoskodó preferátumok szettjeinek tendenciózus, limitálatlan használatából, meg a wörksopos TEAMS-WORK fesztiváljaiból sem. Hivatalosan védjük határainkat, és aggódunk a környező országokban élő magyarok ottani anyanyelvhasználatát korlátozó intézkedések miatt, de a hazai bennszülöttek nyelvrontása és tudatgyilkolása sokak napi főfoglalkozású, állami rutinfeladata. Akkor is, sőt annál inkább, ha szót se szólunk – teszünk ellene. Nehezményezem az akár linkségből, lustaságból, akár hagyományápolásnak álcázott, az eredeti latinra, akár az átvevő utódokra való hivatkozásokat is. Igaz, az eredeti angol szöveg szótárazásakor igencsak kemény fejtörő és babra munka egy-egy angol szónak megfeleltetett, olykor 15–30 magyar árnyalatból kiválasztani a kívánatost, az odaillő hazait.

Mindenki, aki csak egy keveset is járt már szülőfalujának határán túl, tapasztalhatta, hogy bár a szomszédos falvak lakóinak beszéde általában nagyon hasonló, többnyire mégis van köztük némi különbség: egy kissé másképpen ejtenek egy-egy szót, másképpen neveznek megy egy-egy tárgyat. Aki pedig már nagyobb területeket is bejárt, bizonyára azt is tudja, hogy az egymástól távolabb fekvő települések lakóinak nyelve között növekednek ugyan a különbségek, de nem annyira, hogy akár a záhonyi és a szentgotthárdi, vagy a hegyeshalmi és a lökösházi magyarok minden különösebb nehézség nélkül meg ne értenék egymást.

Hogyan keletkeztek a különböző nyelvjárások?

A mai nyelvben tehát vannak bizonyos nyelvjárási különbségek, de voltak ilyenek évszázadokkal ezelőtt is, amint ezt a XV–XVI. századból ránk maradt szövegek hitelesen bizonyítják. Valószínűleg mindenkit érdekel, hogy mivel magyarázhatók ezek a különbségek. Nyelvjárásaink kialakulásának kétségtelenül társadalmi oka van, s ez elsősorban a honfoglaló magyarság törzsi szervezetében keresendő. Ezek a törzsek a honfoglalás előtt meglehetősen laza kapcsolatban voltak egymással, s így nyelvük nem teljesen azonos módon fejlődött: különbségek keletkezhettek egyrészt olyan közös szavak kiejtésében, amelyek minden törzs nyelvében megvoltak (pl. mai szem szavunkat egyik törzs szimnek, a másik szümnek ejtette), másrészt az újonnan megismert tárgyakat, fogalmakat más-más szóval nevezhették meg. Ezek a különbségek megmaradtak a honfoglalás után is, hisz az egyes törzsek más-más területeket szálltak meg. A letelepedés utáni állapotok, a hűbéri szétdaraboltság, az akkori közlekedési viszonyok, az egymástól távolabb lakó törzsek szoros kapcsolatának hiánya szintén kedvezett a nyelvjárási különbségek erősödésének, s elősegítette ezt még az is, hogy az egyes törzsekbe különböző népelemek olvadtak be. A háborúk, különösen pedig a tatár–török hódítás, az ezzel kapcsolatos népmozgalmak, telepítések pedig nagymérvű keveredést idéztek elő a nyelvjárásokban, megváltoztatták határaikat. Ilyen irányban hatott a közlekedés, ipar fejlődése is. Mindezek következményeképpen, bár nyelvjárásokról ma is beszélhetünk, az egyes nyelvjárások határát általában igen nehéz kijelölni, s nem lehet egy-egy vonallal meghúzni, úgy, mint pl. a megye- vagy az országhatárokat.

Hét hazai nyelvjárásterület egy-egy kisebb része átnyúlik határainkon, három pedig egészében Romániában van

„Vannak, akik morognak, mert a rózsáknak töviseik vannak. Én hálás vagyok, hogy a tövisek közt rózsák is nyílnak.” (Alphonse Karr)

A hála Spinoza definíciója szerint: „a szeretetnek az a vágya vagy törekvése, hogy aki a szeretet hasonló indulatából velünk jót tett, azzal mi is jót tenni iparkodunk”. A hála érzelmi mozzanata az, hogy viszonozzuk azt a jóindulatot, amelyet tapasztaltunk. Akarati eleme pedig, minthogy ez a jóindulat tettekben nyilvánult meg, a jótéteményt is így szeretnénk viszonozni. A hála gyakorlása segít, hogy előtérbe helyezzük a pozitív élményeinket a negatívakkal szemben. Mindnyájan jobbára a negatív dolgokra koncentrálunk, noha ezzel fönntartjuk a frusztrációt és az elégedetlenséget. A hála révén azonban lehető legnagyobb elégedettséget élhetjük meg mindennapjainkban. Abban is segít, hogy az élményeinket ne mások életének tükrében éljük meg. Mások megnyilvánulásai csupán a csillogó felszínt mutatják. Ám ha azzal foglalkozunk, hogy mi az, ami értékes a saját életünkben, amiért hálásak vagyunk, amit becsülünk, akkor kevésbé lesz jelentős a hasonlítgatás mások minőségével. A negatív érzéseket, mint a harag, irigység, félelem, bűntudat, megbánás vagy a keserűség, olykor különös jelentőséggel éljük meg. A hála segít ezeket úgy háttérbe szorítani, hogy valami kellemeset tesz a helyükbe, így támogatva a harmónia visszaszerzését. A hála megakadályoz abban, hogy a pozitívumokat magától értetődőnek vegyük. Ha hálásak vagyunk, tudatosítjuk magunkban, hogy valami értékeset kaptunk. Ha ez nem történik meg, csökken az örömszintünk. A hála javítja a baráti, családi, ismerősi és párkapcsolatainkat is, hiszen általa közelebb érezhetjük magunkat az emberekhez, ezzel javítva életünk minőségén. A hála megélése erősíti az önértékelést és az önbizalmat. Ha fölismerjük, hogy mennyien tesznek értünk, milyen sok jó történik velünk, akkor magabiztosabbá válhatunk. Értékeljük a sikereinket, és azt is, ha mások értékelnek. A hálaérzet és kifejezése segít, hogy megbirkózzunk az elénk gördülő akadályokkal, lássuk meg a rosszban is a jót, így könnyebben juthatunk túl a nehéz helyzeteken. Kutatások is bizonyítják, hogy még a rossz emlékeink is ritkábban törnek elő, ha tudatosan törekszünk a hála átélésére, elmélyítésére.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 91. évf. 1967., 72–73. oldal.

Minden hivatásszerűen írással foglalkozó ember, hivatali vagy irodai dolgozó jól ismeri ezt az apró jószágot. Az ÉrtSz. szerint „Rugalmas drótból készült, elnyújtott O-alakú kapocs, amelynek kettős hajlata két v. több papírlap egybefogására alkalmas.” Számon tartják nagy kétnyelvű szótáraink is, a Hadrovics és Gáldi-féle magyar–orosz (1952); az Országh-féle magyar–angol (1953), Halász Előd magyar–német szótára (1957), az Eckhardt-féle magyar–francia (1958) és Koltay-Kastner magyar–olasz szótára (1963). Ezeknél régebbi vagy éppen a háború előtti adatot szótárainkban nem találni. Pedig a szó nyelvünkben már mintegy negyven esztendeje él.