Legújabb kori nyelvművelésünk egyik legismertebb képviselőjének 90. születésnapjára gazdag tartalmú kötetet jelentetett meg a Tinta Könyvkiadó: A nyelvész emberközelből – Grétsy László.

Interjúkötetnek látszik, hiszen a terjedelem zömében a szintén jeles nyelvész, Erdélyi Erzsébet – inkább beszélgetőtársként, mint interjúvolóként – kérdéseket tesz fel, s rájuk rendre megkapja a válaszokat. Ám a kérdésekben jó néhányszor megjelennek a kérdezőnek a tárgyhoz nem szorosan kapcsolódó saját információi is. Például, hogy a nemzetközi hírű, bukfencező röpmodorú, Kőrösi keringő néven ismert díszgalambfajtára miért mondták/mondhatták a helybéliek, hogy purcli vagy prucli. És az sem megszokott interjúelem, hogy a megkérdezett a maga említette tanulságos példaszavai után zárójelben közöl aprólékosan pontos vonatkozó könyv- vagy folyóirat-lelőhelyet.

Grétsy László és Erdélyi Erzsébet

Az írás eredeti megjelenési helye: Verso irodalomtörténeti folyóirat 2021/2: 61–66.

Mit kezdhetünk 10 millió szóval? Ennyiből áll ugyanis feltehetőleg Jókai Mór szókészlete,[1] azonban azt máig nem tudjuk, hogy ez a becsült szókészlet vajon hány önálló szótári szót jelenthet. Hogy mi a valós szerzői szómennyiség, arra a Jókai-enciklopédia nem ad választ, ugyanakkor az eddigi lexikológiai jellegű eredményeket egységes alapra hozza. Jókai szókészletéről még nem készült átfogó statisztikai felmérés, ahogy általában véve a lexikográfiai produktumokon belül is alulreprezentált egy-egy szerző szókincsének a feldolgozása. A szerzői életművet feldolgozó lexikográfiai munkák ugyanakkor meglehetősen eltérőek: a lassan készülő, adatgazdag, részletes szemantikai, stilisztikai kidolgozottságot mutató (akár a teljes életművet, akár annak részleteit feldolgozó) szótárak[2] mellett megtalálhatók a formálisabb szerkezetet mutató, informatikai megoldásokat igénybe vevő és láttató gyűjtemények is.[3]

A hagyományos, papíralapú munkák esetében a szócikkszerkezetek merevek, a szóértelmezések gyakran túl- vagy alulmagyarázók, mivel a papíralapú megjelenés számos korlátozó funkció alkalmazását teszi szükségessé, ami jelentheti a példaanyag szűkítését, bonyolult utalórendszer vagy egyéb terjedelmi megszorítás kialakítását. Napjainkban az informatikai háttérnek köszönhetően az alapvető funkciók új alapokra helyeződnek, a szövegek tárolása, adatkezelése könnyebbé válik. Ez a változás nemcsak a lexikográfusok munkáját könnyíti meg, hanem egyúttal megváltoznak a szótárféleségekkel szemben kialakított felhasználói elvárások is.[4] Egyre inkább teret hódít magának a szűkebb értelemben vett nyelvi ábrázolás mellett az enciklopédikus jelleg érvényesülése is, ahol a nyelvi leírásokon túl további tudáselemek is a szócikk részévé válnak.

Balázs József Attila, Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia

Magyar szótárak VII. Kiss Gábor rovata

A lírai címet József Attilától kölcsönöztük, így vall a költő nyelvünk eredetéről. A nyelvészet különböző ágai közül a hétköznapi embert legjobban a szavak eredetét vizsgáló és a nyelvek hasonlításával foglalkozó etimológia érdekli. Napjainkban különös reneszánsza van ennek a nyelvészeti ágnak, sok az önjelölt amatőr szófejtő. De hát mitől is tudomány az etimológia? Azért, mert általános, sok szóra igaz nyelvi törvények figyelembevételével kutatja a szavak eredetét. Hiszen bármely két nyelvben lehet véletlenszerű szóegyezéseket találni, mert a nyelvekben a különböző beszédhangok száma általában 30–40 között van, így a 3–5 hangból álló szavak egyezése gyakran véletlenszerű egybeesés. Tehát semmit sem bizonyít két nyelv rokonságáról, ha találunk a két nyelvben hasonló hangzású szót.

A magyar nyelv szavainak eredete igen sokszínű, és a palettán a színek mindegyike egy-egy történelmi kor, hely lenyomatát őrzi. Hiszen iráni eredetű az asszony, tej; arab az algebra, emír; honfoglalás előtti török az alma, sátor; oszmán-török a dívány, papucs; görög az amfora, ikon; latin a margó, vétó; szlovák a bukta, pletyka; japán a karaoke, origami; francia a menü, zseton; német a hokedli, kanóc és végül angol a menedzser és a szingli szó. Érdekes módja a szókeletkezésnek az, amikor egy-egy személy nevéből válik közszó, mint például a következő szavak esetében: fukar, isler, majonéz, matuzsálem és szendvics.

„Azt az embert, aki önuralomra tett szert, semmi kívülről jövő nem befolyásolhatja. Szabaddá válik, és így képes jól élni a világban.” (Vjásza)

A szó etimológiája: ön + uralom, a német Selbstbeherrschung tükörfordítása, latinul dominatio sui. Első közelítésben erkölcsi alapú cselekedet, amellyel az ember úrrá lesz ösztönös, érzelmi indíttatásai fölött, és tétlen marad, avagy meggondoltan, helyesen cselekszik. Másik síkon pedig olyan erény, mely képessé tesz arra, hogy az értelem által jónak látott módon uralja az ember hajlamait, tetteit. A Szentírásban a bölcsességi könyvek intelmei nagyrészt az önuralom megszerzését célozzák: „Jó, ha az ifjú ifjúságának kezdetétől viseli az igát... porba teszi a száját...” (Jeremiás siralmai 3,27). Az önuralom tehát a bűn, ill. a bűnre vezető alkalom elkerülésével az Isten előtti meghajlás első lépcsőfoka. Jézus Krisztus „édes és könnyű” igája az istenszeretetben megtalált önuralom nyugalmát adja. A Máté 11,29-ben: „Vegyétek magatokra az én igámat..., és nyugalmat találtok lelketeknek.”

A mindennapokban az önuralom nélkülözhetetlen a közösségi életben, a figyelmességben és alkalmazkodásban, de az egyén testi-lelki fejlődésében is, így a tanulásban, sportban, munkában, személyiségfejlődésben egyaránt. Megmutatkozik a személy egész magatartásában, tükrözi az emberi méltóságot. Aki azt akarja, hogy legyen társasága, hogy befogadják, annak elsősorban az önmagán való uralkodás képességét kell elsajátítania, ahogy a régi közmondás tartja: Ne dőljön el benne a borjú.

Az önuralom ugyanakkor bizonyos távolságtartással jár: semminek sem tulajdonít nagyobb jelentőséget, mint ami a valós értékrendből következik. Ezért az objektivitás, az állhatatosság és a kiegyensúlyozottság fundamentuma. Robert Burnsszel szólva: „A bölcsesség gyökere az önuralom.”

Más közelítésben a személy igazi szabadságának alapja. „Egészen csak az szabad, ki maga felett egészen uralkodik” – mondja Eötvös József. A lélek önmaga fölötti uralmának föltétele a megkülönböztetés képessége, mely meg tudja válogatni, hogy a lélek mivel kerül kapcsolatba, mit fogad önmagába.

Giotto: Szent Ferenc prédikál a madaraknak

Egy közmondás akkor is lehet igaz, ha valójában nem az? A mondásokban rejlő népi bölcsesség és tapasztalat tényleg nem törődik a határokkal? Hány szólást rejtett el Pieter Bruegel híres, 1559-ben készült festményén? A Tinta kiadó három jelentős válogatásából még ennél is több érdekesség derül ki.

Ritka eset, hogy a recenzens három friss könyvről is egyszerre szólhat. Főképpen, ha a három kötetet egy bordában szőtték. Hát még, ha háromszorosan: mindhármat a Tinta Könyvkiadó jelentette meg, mindhárom közmondásokkal, szólásokkal és más állandósult szókapcsolatokkal foglalkozik. Kettőnek szerzője, a harmadiknak pedig (társként Kiss Gáborral) szerkesztője Balázsi József Attila.

A szerkesztőpáros egy 1890-ben megjelent, akkor kicsit kócosra sikeredett kötetet alakított át finoman ollóval, fésűvel, meg nagy hozzáértéssel mai frizurájúvá – így kerül a kezünkbe Almásy János szorgalmas munkája (Magyar közmondások gyűjteménye – Több mint hatezer közmondás százötven témakörben). A szerző annak idején nagyon nagy fába vágta a fejszéjét. Több tucatnyi addigi közmondásgyűjteményből válogatta ki a legjelesebbeket, és adta közre belőlük a legfontosabbnak vélt bölcsességeket. Baranyai Decsi János 1598-ban (!) megjelent, Erasmus görög és latin közmondásokat magyarító kötetétől kezdte és a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak a maga korában megjelent számainak átnézésével fejezte be. A példákhoz nem fűzött magyarázatokat, a kötethez azonban tartalmas előszót írt. Abban leszögezte: „a nép bölcselmi világa” leginkább a közmondásokban tárul fel, valamint, hogy nem egy bonyolult élethelyzetet akár egy közmondás felidézése is segíthet megoldani.

Magyar szótárak VI. Kiss Gábor rovata

Hány szó van a magyar nyelvben? Ez az a kérdés, amelyet legtöbbször feltesznek nekem. És én rögtön visszakérdezek: Mondd, mi a szó? Az első pillanatban olyan egyszerűnek tűnik a válasz, aztán minél többet beszélünk és gondolkodunk róla, annál jobban összezavarodunk. Mert hát mindenki elismeri, hogy az olvas, az magyar szó, no de az olvas-hat-atlan-ság? Az ég ige és ég főnév hány szó, vagy az ad és régies változata, az ád egyetlen szó vajon? Vagy a költ ige szerteágazó jelentése egy vagy több szót alkot? Aztán itt vannak például a több százezerre rúgó kémiai vegyületek nevei. Azok is szavak? Nehéz a válasz.

Jön aztán a következő kérdés. Hány szót használ egy átlagos magyar ember? Ki tudja? Talán ha magnóval a nyakunkon járnánk heteken át, össze lehetne számolni. Azonban a kérdésre kerülőúton mégis tudunk válaszolni. Meg tudjuk mondani, hogy Petőfi Sándor költeményeiben és prózai munkáiban összesen 22700 különböző szót írt le. Az adatot a Petőfi-szótárnak köszönhetjük. A szótár szerkesztői tüzetesen végigböngészték a nagy költő írásait és összeszámolták a szavait, és az eredményt négy nagy kötetben adták közre 1973 és 1987 között. Természetesen a J. Soltész Katalin vezette szerkesztőségnek itt is meg kellett küzdenie azzal, hogy mi is a szó. El kellett dönteniük pl., hogy a csend és a csönd egy és ugyanaz a szó-e.

„A nyelvtanok általában nem tartoznak a sikerkönyvek közé. A szűk értelemben vett szakmán kívül csak kevesen veszik kézbe” – így kezdi legújabb munkájának a bevezetőjét a szerző. Ismerve a magyar mint idegen nyelv leírásában élvonalbeli szerepet betöltő, komoly szakmai karizmával bíró gyakorlati és elméleti szakember, Hegedűs Rita életművét és mintegy tizenöt éve megjelent azonos című (ám szűkebb terjedelmű, némileg eltérő szerkesztésű) kötetének szakmai és piaci fogadtatását, joggal tűnhet úgy, hogy az idézett mondatok nem hangzanak éppen hitelesen. Hovatovább némi retorikai fogást is belehallhatunk ezekbe a sorokba.

A most bemutatandó kötet 2004-ben napvilágot látott elődje ugyanis a maga idejében rövid idő alatt komoly visszhangot váltott ki a hazai és a külföldi nyelvoktatói, illetve nyelvészkörökben. Igen népszerű, sokat idézett forrás lett a magyart idegen nyelvként oktató nyelvtanárok és az ennek grammatikaoktatási, valamint nyelvelméleti hátterével foglalkozó szakemberek körében. Olyannyira, hogy a kiadása után néhány évvel már nem lehetett kapni a boltokban, így a könyvtárakban fellelhető példányok iránt is egyre nőtt a kereslet. Érthető, hogy az évek óta emlegetett második kiadás megjelenését komoly várakozás előzte meg, annál is inkább, mert várható volt, hogy a szerző jelentős mértékben fogja bővíteni, illetve szerkezeti és tartalmi vonatkozásban módosítani a korábbi kötet anyagát. (Talán ez is közrejátszott abban, hogy időközben az eredeti kiadásnak csak egy változatlan utánnyomása lett 2005-ben.) Másrészt minden jel arra mutat, hogy a „szűk értelemben vett szakma” Hegedűs nyelvtanának/nyelvtanainak célközönsége esetében nem is olyan szűk, sőt a 2004-es kiadás óta ez a kör mintegy növekedni látszik, hiszen Magyarországon és külföldön a magyar mint idegen nyelv („MID”) oktatása – ennek köszönhetően pedig az ezzel foglalkozó szakemberek képzése – iránt továbbra is komoly érdeklődés mutatkozik (annak ellenére, hogy a nyelvoktatás és a nyelvoktatóképzés színterein nyilván tapasztalhatók bizonyos átrendeződési folyamatok). Ezek a tendenciák nagyon jól megmutatkoznak egyrészt abban, hogy az évente immár több helyen is megtartott úgynevezett „MID-napok” szakmai-tudományos fórumain, valamint egyéb (alkalmazott) nyelvészeti konferenciák MID-szekcióiban egyre több az érdeklődő résztvevő, másrészt abban, hogy a magyar mint idegen nyelv oktatásához kapcsolódó tananyagok, módszertani segédkönyvek, munkafüzetek, nyelvtani vagy szókincsfejlesztő kiegészítő anyagok stb. száma ugrásszerűen megnőtt az utóbbi két évtizedben – úgy a papírformában megjelentetett, mint az online platformon működő anyagok tekintetében. Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag egy emberöltő alatt a teljes MID-szféra napjainkra komoly módszertani és elméleti hátteret dolgozott ki, és a magyar nyelvtudomány általános eredményei alapján sajátos ágazatot alakított ki a magyar grammatikográfiában – akkurátusan építve a „magyar mint idegen nyelv grammatikájának” a tárgyalási kereteit.

Hegedűs Rita

Idősebb Pieter Brueghel, a talányos festő nem csak a túlvilágot – benne a poklot –, nemcsak az e világot – benne a vidék életét és a korcsolyázó gyerekeket – festette meg, hanem a közmondásokat, szólásokat is. A nem túl nagy festményén egy falusi életképen közel 150 bölcsességet szemléltet. A középkorban a történetek képi megjelenítése gyakori volt, éltek is ezzel a festők, amikor a Biblia jeleneteit ábrázolták. Talán a leglátványosabb bibliai témájú fali képeskönyv Giotto 38 freskója Padovában az Aréna-kápolnában. Csak kitérőként, mintha a Gutenberg-galaxis betűalapú világát éppen korunkban váltaná fel a képi információközvetítés, ami jól szemlélteti azt is, hogy a világ menete (fejlődése?) ciklikus. No de mit is láthatunk Brueghel 450 éves tablóján?

Pieter Brueghel: Flamand közmondások (részlet)

Van itt, aki a disznóról szeretne gyapjút nyírni, van, aki kiesik a kosárból, azaz a pikszisből, és van, aki egyszerűen sz…ik a világra.

„Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?”

Reményik Sándor

Nagy Gáspár: Ima

Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –

és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.

A költői közelítés mellett álljanak itt a szótári definíciók: Az imádság (lat. oratio, precatio): a szó szoros értelmében beszélgetés Istennel; tágabb értelemben a minden időben és helyzetben megélhető személyes kapcsolat Istennel, az élet Urával és fenntartójával. – Az ima a vallásosság erényének cselekedete, a keresztény élet alapfeltétele, teljesen eltávolodva a bálványimádástól (T. Litovkina A. – Farkas E.: A bábeli zűrzavartól a salamoni bölcsességig, TINTA Könyvkiadó, 2019).

Az imádság akkor tökéletes, ha fölfedezzük az időtlent az érzékelés tisztaságán keresztül. Az érzékelés akkor tisztul meg, ha megszabadul minden előre kialakított véleménytől és személyes nyereségvágytól. Akkor aztán meglátjuk a csodálatost, és a szívünk eltelik csodával, ahogyan Dsida Jenő áhítatában:

„Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.” (Gyöngék imája)

A nyelvművelő tevékenység nagyrészt kimerül a vadhajtások lenyesegetésében, a nyelvi hibák irtogatásában. Ennek a szükségességét nem akarjuk kétségbe vonni. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ennél sokkal fontosabb a mai nyelvművelésnek az a követelménye, hogy szép és kifejező beszédmód elsajátítására kell rászoktatni az embereket. Ne csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy valami helytelen, hanem azt kell mindenekelőtt megmutatni, hogyan lehet pontos, szép, színes, változatos és kifejező szóhasználattal írni és beszélni. Nagyon általános nyelvi hiba, hogy elkoptatott, gyakran használt szavakkal élünk, vagy pedig ugyanaz a szó többször ismétlődik a mondatban vagy a szövegben közel egymás mellett. A legtöbb ember színtelen beszéde, semmitmondó szavakból felépülő írása azzal magyarázható, hogy még kis hányadát sem ismeri nyelvünk szókincsmennyiségének. Az említett hiba elkerülése könnyen lehetséges. A nyelv gazdagsága ugyanis egy-egy fogalom kifejezésére nem egy, hanem több szót is biztosít. Az ugyanazt vagy egymástól árnyalatokban eltérő értelmet kifejező szókat rokon értelmű szavaknak nevezzük. A rokon értelmű szavakban nagy gazdagsága rejlik a nyelvnek. Ennek a gazdagságnak a szemléltetésére csak annyit említünk meg, hogy Jókai száz szót gyűjtött össze a verekedés kifejezésére (pl. civakodik, dulakodik, ölre megy, hajba kap, birokra kel), egy kiváló filológusunk pedig háromezer olyan szót írt össze, amely a részeg emberre vonatkozik (pl. ittas, részeg, elázott, becsípett, benyakalt, felöntött a garatra, leitta magát a sárga földig, mélyen nézett a kancsóba).

A rokon értelmű szavak nyelvi szerepe nagyon jelentős. Lehetőséget adnak arra, hogy egyes szók ismétlődését elkerüljük. Mennyire hálásak lehetünk, hogy például nem kell állandóan a van igét használnunk, ha nem helyette más szókkal is élhetünk. Pl.:

• Kolozsvár a Szamos mellett van (fekszik).
• A dolgozatban sok hiba van (fordul elő).
• A könyvben két térkép is van (... térképet is tartalmaz).
• Ha dolga van (akad) a fővárosban, repülővel utazik oda.
• A sok rossz közt jó is van (található).