Mi a tisztelet?
Szó-lélek-közelítés 44.
„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked.” (2Mózes 20,12)
Kinek szárnya alatt nyugszol, azt tiszteljed – figyelmeztet a régi közmondás. A keresztény bölcselet szép, emelkedett gondolatsora szerint szüleinket, rokonainkat nem csupán a testi és vérségi kapcsolat okán kell tisztelnünk, hanem azért is, mert a fogalom kapcsolatban van Isten atyaságával. Isten ugyanis atyai mivoltából juttat részt a szülőknek. Az édesapának és édesanyának szülői minőségén átragyog valami a mennyei édesatya valóságából. Így aki megtagadja a tiszteletet atyjától és anyjától, az magától Istentől tagadja meg! Valamelyest rokonítható ez az ókori görögök aidosz ’nagyra becsül, értékel’ fogalmával, amely az embert illeti meg abból következően, hogy létét egyén fölötti kötelékekkel egy isteninek tekintett, de meghatározatlan tekintély fogja körül. Arisztotelész is szól róla a Nikomakhoszi etikában.
A tisztelet (lat. honor) mindenképpen személyek és értékek nagyrabecsülése, elismerése, fennhatóságának elfogadása és mindennek külső megnyilvánulása. Szólhat Istennek, Krisztusnak, a katolikusok körében él többek között a Jézus Szíve-tisztelet, a Mária-tisztelet, a szentek tisztelete. A Szentírásban az istenfélő, igaz ember számára a tisztelet az a belső szellemi magatartás, mely Isten szentségének átéléséből fakad, és annak mély hitéből, hogy az Isten a világban az ember üdvösségét munkálja. Toldalagi Pál így énekli:
„Amerre nézek, mindenütt Te
lobogsz kifogyhatatlanul.
Mindenkié vagy s mégis egyé,
mindenkié, külön-külön.”
Isten szentségénél és hatalmánál fogva tiszteletet parancsol, Nagy Gáspár ihletett természeti képe ezt adja át: „Fűszál hegyéről a harmat / gyöngyét ajánlja az Égnek”.
Nemes hagyomány a protestánsoknál, hogy a vallási közösségek heti, ünnepi együttléte hitük megélése, lelki életük építése céljából, valamint az Isten iránti hódolásként tartott, többnyire templomi szertartás neve: istentisztelet. A gyülekezet Istenhez segítő vezetőjének, a lelkésznek vagy lelkipásztornak megszólítása pedig a reformátusoknál Tiszteletes, esetleg Nagytiszteletű Úr, illetve Asszony, a katolikusoknál a pap Főtisztelendő Úr, a kispapé Tisztelendő Úr.