Megjelent: Modern Nyelvoktatás XXX. évfolyam 1–2. szám, 168-173.

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Balázsi József Attila Angol elöljárószók kézikönyve című munkája. A szerzővel Kiss Gábor, a kiadó főszerkesztője beszélgetett az írás műhelytitkairól és az angol nyelvről.

Kiss Gábor: Miért írta meg ezt a kézikönyvet?

Balázsi József Attila: Kétnyelvű szótáraink a viszonyszavakat (frissebb terminussal testetlen szófajokat) eléggé mostohán kezelik. Közéjük tartoznak a névelő, kötőszó, tagadószó, névutó – tehát mindazok, amik önállóan nem használatosak. E csoport legnépesebb tagja az angolban az elöljárószó. Használatuk szabályait egyetlen szócikkből aligha lehet elsajátítani. Legtöbbjük tucatnyinál is több konkrét és absztrakt jelentéssel rendelkezik, ezenkívül igevonzatként is gyakori. Következésképp szép számmal vannak szinonimáik is. Pontos használatuk csak tüzetesebb leírásból sajátítható el. Kevés hely jut az elöljárószóknak a nyelvtanokban is. Bár a Kónya–Országh-féle Rendszeres angol nyelvtan, amelyet legelőször megismertem az angol grammatikák gazdag választékából, 28 oldalon át taglalja a prepozíciók jelentéseit (ez a kötet 9%-a), Budai jóval alaposabb és korszerűbb, gyakorlatokat is tartalmazó English Grammarje csupán nyolc oldalt (1,4%) szán a téma bemutatására. Ez adta az ötletet a kötet megírásához.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. november.

Aki a hazai nyelvművelés irodalmát többé-kevésbé ismeri, az tudja, hogy mindig is voltak olyan anyanyelvüket szerető s annak helyes használatát fontosnak tartó emberek, akik merő jó szándékkal ugyan, de mégis ártottak embertársaiknak azzal, hogy olyan nyelvi „szabályokat” hirdettek, terjesztettek, amelyek valójában nem egyebek téves hiedelemnél, babonánál, illetve korábban érvényes, de bizonyos idő eltelte után már túlhaladott s éppen ezért már nem érvényes szabálynál.

 A képzett nyelvészek persze sohasem tartoztak e botcsinálta nyelvvédők közé, hanem éppen ellenkezőleg, igyekeztek is rámutatni a különféle megalapozatlan hibáztatások téves, hibás voltára. Nagy J. Béla, a múlt század középső harmadának jeles nyelvművelője pl. az 1956-ban megjelent, Lőrincze Lajos által szerkesztett, Nyelvművelő című kötetben harmincoldalas tanulmányt tett közzé „Nyelvhelyességi babonák” címmel, megcáfolva benne olyan álszabályokat, mint hogy a magyarban az egyszerű mondat jobb az összetettnél, az összetett mondatok szerkesztésében pedig a magyar nyelv természetével jobban egyezik a mellérendelés, mint az alárendelés. Három évtizeddel később, 1986-ban egy szintén képzett nyelvész, egyúttal szakfordító, Szepesy Gyula „Nyelvi babonák” címmel egy egész kötetet szentelt ennek a témának, nem Nagy J. Bélával vitatkozva, hanem az ő írása óta kialakuló s elterjedőben levő vagy újra fellángoló babonák ellen küzdve. Pl. az ellen a nézet ellen, hogy egy-egy könyvnek nem oldalai és lapjai vannak, hanem lapjai és levelei. Persze, akik a lapjai és levelei mellett álltak ki, nem ok nélkül tették, mivel a régi nyelvben csakugyan az a forma volt járatos. Petőfi pl. még így írt Szeget szeggel című versében: „Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / míg anyánk a bibliában / Levelez.” Csakhogy ma már igenis lapozunk a könyvben, nem levelezünk, s nem számozott lapok, hanem számozott oldalak vannak benne. Tudatában kell lennünk annak, hogy mivel a nyelv az azt beszélőkkel együtt örökösen változik, megesik, hogy egy korábban érvényes, helyes megállapítás harminc vagy ötven évvel később már álszabállyá, babonává silányul. (Akár az az én imént tett megállapításom is, hogy ma a könyvben lapozunk, s benne nem lapok, hanem oldalak vannak. Ki tudja, lesznek-e még egyáltalán könyvek?)

Lapozza vagy levelezi a könyvet?

Én nem sokáig
szeretnék élni, hanem
csak jól és szépen.

„Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk.

Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.

Nagy pohárból is
lehet kicsit kortyolni.
– Ez is: szabadság!

Szabadság az, ha
megválaszthatom: kitől
és mitől függjek.

Míg szükségem van
rá, hogy szükség legyen rám:
függőben vagyok.

Ne adj igazat.
Neked túl sokba kerül;
nekem meg épp van.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. október.

Írásom címe valójában nem tőlem származik, hanem Kosztolányi Dezsőtől, aki a múlt század meghatározó erejű, korszakos jelentőségű folyóiratában, a Nyugatban éppen száz évvel ezelőtt írt ezzel a címmel egy ragyogó cikket az „öreg szavakról”; azokról, amelyek száz vagy akár csak tíz esztendővel korábban még „a divat és az élet kegyeltje”-i voltak, azután egyszerre ásataggá, émelygőssé, akár komikussá váltak. Mondanivalója szemléltetésére olyan szavakat említ, mint eped, hon, lánglelkű, lenge, méla stb. Álljon itt idézetként is legalább egy szellemes megjegyzése: „A lantos és a dalnok meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.”

Kosztolányi, a "lánglelkű dalnok"

Megjelent: Anyanyelv-pedagógia XVII. évfolyam, 2024/3: 70-75.

2023 őszén jelent meg a Tinta Könyvkiadó egyik legújabb kiadványa, a magyar nyelvből a 2024-es érettségi vizsgára való felkészüléshez összeállított segédkönyv Érettségi tételek magyar nyelvből – 96 kidolgozott tétel 8 témakörben címmel. A jelen kötet a kiadó Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához sorozatának a 230. darabja. Ez a sorozat a felsőfokú tanulmányokat folytató, továbbá a már a katedrán álló és magyart vagy valamilyen idegen nyelvet oktató kollégáknak, sőt a tudományág legkülönbözőbb részterületein dolgozó nyelvészeknek is sokat jelent. De a témakörök gazdagsága miatt az élet más területén elhelyezkedett, ám a magyar nyelv, illetve a különféle nyelvészeti kérdések iránt érdeklődő „laikus” olvasók is sokszor forgathatják haszonnal a köteteket. A 460 oldal terjedelmű munka ezúttal egészen speciális közönségnek kíván a segédkönyve lenni: segítséget nyújt a magyar nyelvből érettségizni, illetve felvételizni készülő diákoknak. Fontos, hogy a tanáraik is ismerjék és ajánlják tanítványaiknak a kiadványt, ezért az Előszó a diákok mellett a tanár kollégákat is megszólítja (9).

Az érettségi témakörök kidolgozását illetően a kötet tudományos értéke, színvonala méltó a sorozathoz. Ez azért is lehetséges, mivel az érettségi követelményrendszer (1) által kijelölt nyolc nagy nyelvészeti terület tételeinek a kidolgozásával a kiadó négy jeles nyelvész szakembert, egyetemi oktatót bízott meg. P. Lakatos Ilona, Minya Károly, Pethő József és Sebestyén Zsolt – amellett, hogy különféle nyelvészeti területek elmélyült kutatói és több nyelvészeti szakkönyvnek is a szerzői – a felsőoktatáson túl a középfokú oktatásról is rendelkeznek tapasztalatokkal, sőt hárman közülük már korábban hasonló kiadványnak a kidolgozásában is részt vettek.

P. Lakatos Ilona et al.: Érettségi tételek magyar nyelvből

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. augusztus.

Nyelvünk, amint ezt ma már a nem szakmabeliek is mindnyájan tudják, szakadatlanul változik. Amióta már hivatalosan is az Európai Unió tagjai vagyunk, bizonyára még az eddiginél is szédítőbb sebességgel, bár ezt tudományosan igazolni még nemigen lehet. Mivel a forgószélgyorsasággal elterjedt új szavak közt mind több idegen is felbukkan, sőt akár néhány hónap alatt polgárjogot nyer, sokan már egy új nyelvújítás szükségességéről beszélnek.

Ezzel a nézettel voltaképpen magam is egyetértek, de korántsem olyan széles sodrású, egész nyelvhasználatunkra kiterjedő mozgalmat szorgalmazva, amilyen a 19. század eleji, Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújító mozgalom volt, hanem a tudományágak, szakmák erre fogékony, jeles képviselőit biztatva saját szakterületük nyelvhasználatának, szókincsének megmagyarítására s ilyen módon való korszerűsítésére. Erre valóban nagy szükség van, mivel – ahogy ezt Magyarság című röpiratában Bessenyei György, a felvilágosodás egyik vezéralakja megfogalmazta – „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. Tudósainkat elismerés illeti, amiért nemzetközi fórumokon is helytállnak gigantikus méretű konferenciák előadóiként, sőt szervezőiként, továbbá értékes tanulmányokkal, monográfiákkal gazdagítják a nemzetközi tudományos szakirodalmat, de arra mindig törekedniük kell, s azért mindenkor tenniük is kell, hogy a szóban forgó tudományt anyanyelven is lehessen művelni. Ha ezt nem teszik meg, akkor megvan a veszélye annak, hogy a magyar nyelv, bármily gazdag, kifejező és csodálatos is, bizonyos tekintetben veszít jelentőségéből, perifériára szorul.

Most azonban nem erről szólok, hanem – mint aki mindenben igyekszik a jót, az értékeset, az elismerésre méltót is megtalálni – azt próbálom meg igazolni legalább néhány példa erejéig, hogy valamiféle ösztönös nyelvújítás ma is megfigyelhető nyelvhasználatunkban. Nem feltétlenül idegen szavak megmagyarosodására gondolok, hanem arra, hogy újra meg újra felbukkannak s rövid idő alatt el is terjednek olyan új vagy jelentésükben megújhodott szavak, amelyek nem valamiféle központi, „felülről jövő” kezdeményezésre, hanem csendesen, ahogy a sportnyelvből eredő kifejezéssel mondják, fű alatt gyökereztek vagy gyökereznek bele éppen ezekben az években nyelvhasználatunkba, mindennapi beszédünkbe. Olvasóimnak felidézek néhányat e csendes nyelvújítás példái közül!

Kezdem a celebbel. Még fél évtizede sincs, hogy felbukkant nyelvünkben, s már a fél ország ismeri, használja. Eredetét tekintve nem magyar ugyan, hanem angol, de ott sem őshonos, hiszen a latinból került oda. Teljesebb változata a hírességekre utaló celebrity, amelynek latin megfelelője, a celebritás nálunk is élt egészen a legutóbbi időkig. A celeb kétségtelenül angol mintára terjedt el, de mivel nálunk ugyanúgy divat a szórövidítés, mint az angolban – pl. ott laboratory > lab, nálunk laboratórium > labor –, még úgy is felfoghatjuk, hogy a celeb nem is az angol celebrity, hanem a latin celebritás rövidült alakja. Hangzása alapján pedig akár magyar szónak is tekinthető. Ha az öleb magyar, akkor a celeb is az.

"Celebritás" vagyok?

Megjelent Bárdosi Vilmos legújabb könyve, a Francia-magyar szólásszótár, illetve a hozzá tartozó munkafüzet, a Francia szólás- és közmondásteszt. Az alábbi diasorban e két kiadvánnyal lehet mélyrehatóbban megismerkedni.

Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.

Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.

Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.

A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk.

Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.

A végtelenség rendje nem ismer megalkuvást. A csillagok és az emberek útja meg van írva, és aki ez ellen vét, az elpusztul.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. július.

A szólások nyelvünk virágai, ékkövei. Ám amennyire örvendetes, hogy a sajtóban, rádióban, tévében megnyilatkozók újabban, nagyjából úgy egy évtized óta mintha gyakrabban merítenének ízes népi szólásaink tengeréből – ebben talán annak is szerepe van, hogy az utóbbi években jó néhány remek szólás- és közmondásgyűjteményünk látott napvilágot –, annyira aggasztó is, hogy eközben, tehát a használat során e szólások egy része eltorzul, félresiklik.

Azt persze tudomásul kell vennünk, hogy a szólások a használat során módosulhatnak is. Régen is volt effélére példa, nem is egy! A Több is veszett Mohácsnál szólásról pl., amely kb. azt jelenti: ’nem érdemes szomorkodni; nagyobb baj is történt már ennél’, azt hihetnénk, hogy ez már a 16–17. század óta meglevő kincse nyelvünknek, ám ez nem így van. Ez a ma használatos forma csak a 19. századtól él nyelvünkben. Ellenben korai elődje csakugyan van, csakhogy abban Mohács helyett még Buda szerepel. A régi, eredetibb forma így hangzott: Több is veszett Buda alatt. Mondhatnám erre, hogy itt is egy szólás félresiklásával van dolgunk, de nem mondom, mert ezt a változást alighanem a 19. század neves íróinak, költőinek, elsősorban Kisfaludy Károlynak, Vörösmartynak, Czuczor Gergelynek és másoknak Mohácsra emlékező nagy alkotásai idézték elő, s mert ez a formai változás a szólás lényegét nem érintette. Ha azonban egy szólást úgy változtatunk meg, hogy ezáltal más felhangot kap, s már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, akkor ez már nem tekinthető természetes módosulásnak. A következőkben felidézek néhány olyan „újmódi” szólásformát, amelyre – kisebb vagy nagyobb mértékben – a félresiklás árnyéka vetül.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. június.

Jeles költőnknek, Babits Mihálynak Irodalmi nevelés című, eredetileg fogarasi diákjai számára írt, de összes műveinek kiadásába is bekerült s azóta számos kutató által idézett remek tanulmányában olvashatjuk a következő bölcs gondolatot:

„Ne akarjunk többet mondani, mint amennyit gondoltunk, mert mondatunk beteg lesz… Ne mondj semmit kétszer: a pleonazmus gondolathiányt árul el: ami haszontalan, az káros. Némely mondat olyan, mint a túlságos kövérségben szenvedő ember: alig bírja önnön felesleges zsírját.”

Ez a tanács villant eszembe, amikor a számos televíziós sportcsatorna egyikére tévedve egyszer csak a kommentátornak a következő mondattöredékére figyeltem fel: „…ezek a tizenéves tinédzserek nagyon értik a dolgukat!”

"Tizenéves tinédzser"...