Forgács Tamásnak, a Szegedi Tudományegyetem nyelvész professzorának adták át idén TINTA Könyvkiadó Arany Penna Díját. Az átadásra 2024. november 28-án a Józsa Judit Galériában került sor az Anyanyelvápolók Szövetségének a Nyelvőrző Szalonjában. Ebből az alkalomból beszélgetett Forgács Tamás díjazottal Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Mikor határozta el, hogy nyelvész lesz?

Forgács Tamás: Egyetemista éveim elején. Addig kicsit jobban érdekelt az irodalomtudomány, de tanulmányaim során úgy éreztem, a nyelvtudomány kevésbé szubjektív, a feltett kérdésekre adható válaszok kevésbé függnek a kutatók megítélésétől vagy ízlésétől, sokkal inkább a nyelvek változását vagy a nyelvhasználatot érintő szabályoktól, törvényszerűségektől. Különösen igaz ez talán egyik fő kutatási területem, a nyelvtörténet vonatkozásában.

Kiss Gábor: Kik voltak egyetemi tanulmányainak meghatározó tanáregyéniségei?

Forgács Tamás: Harmadéves koromtól nyelvtörténeti speciális képzésben vettem részt három éven át. Ennek keretében a legtöbb óránkat Velcsov Mártonné tartotta: az ő alapossága és mélyreható nyelvtörténeti tudása a mai napig példamutató számomra, de emberi tartását is nagyon sokra becsültem. Örülök, hogy még mindig köztünk van, s minden évben jót beszélgethetünk a születés- és névnapján. De nagyon szerettem Deme László óráit is. Lenyűgöző volt mindig szabatos beszédmódja és ehhez párosuló csodálatos orgánuma: nem véletlenül volt évtizedeken át egyik műsorvezetője a Magyar Rádió Beszélni nehéz című műsorának. De emellett rendkívül invenciózus nyelvész is volt, tele ötletekkel és találó megoldásokkal.

Forgács Tamás és Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója az Arany Penna díj átadásának pillanatában

A gondviselés az emberi sorsba nem avatkozik, mert ez a szabadság megsértése lenne. Amit tesz, hogy szüntelenül olyan helyzeteket kínál, amelyek, ha helyesen választunk, fölemelnek, ha ostobák vagyunk, maradunk ott, ahol voltunk, vagy még jobban elmerülünk.

Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?

Ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben megnyílik a mindenség titka.

Sorsát csak az vetheti le, aki azt teljes egészében magára veszi. Alázat. Áldozat. Szolgálat. Türelem.

A Mester az az ember, aki előtt meg kell hódolni. Azért van rá szükség, hogy az ember magában az alázatot felébressze.

Ki tagadná, hogy a közmondások őseink évszázados örök igazságait közvetítik nekünk. Eleink egy-egy bölcsességet több formában, többször is megfogalmaztak. Most közreadunk közmondásokat, amelyek 11 soha el nem évülő igazságot szólaltatnak meg. Tessék böngészni, pszichológus életvezetési tanácsai helyett ezekből a több száz éves szentenciákból tessék erőt és útmutatást meríteni!

1. A megtörtént baj után már nem kell a keserűséggel foglalkoznod!

• Csata után okos a magyar (régi)
• Döglött lónak nem kell kötőfék (népies)
• Elmúlt időt ne sirass! (régi)
• Elszenvedd, az mit el nem változtathatsz! (régi)
• Eső után késő a köpenyeg
• Kár után késő a bánkódás
• Késő a kolbászt akkor kímélni, mikor már elfogyott (régi)
• Késő akkor betenni a kalitka ablakát, mikoron a madár kirepült belőle (régi)
• Késő ünnep után kántálni (népies)

2. Soha ne feledd, ha nem dolgozol keményen, bizony nem boldogulsz!

• Aki nem dolgozik, ne is egyék!
• Aki nem szánt, gazt arat (régi)
• Énekel a koldus, úgy kap alamizsnát (népies)
• Ha kezedet mindig kebledben tartod, meg nem gazdagodsz (népies)
• Ki a remény kocsiján jár, szegénység az útitársa (tájnyelvi)
• Ki keveset gyúr, kevés kalácsot eszik (régi)
• Lassan ballag a restség, nyomában a szegénység (tájnyelvi)

Megjelent: Magyar Nyelv 120. évfolyam 3. szám, 374.

Honti László az a hazai vezető finnugor nyelvész, aki magyar nyelvtörténeti kérdéseket is vissza-visszatérően tárgyal, elemez. Meggyőződéssel vallja, hogy legközelebbi rokonnyelveink, az obi-ugor nyelvek vizsgálata a magyar nyelvtörténet szempontjából fontos, hogy volt ugor és obi-ugor egység ezen nyelvek történetében. Ezért ő arra a kérdésre, hogy reális vagy téves hipotézis ugor és obi-ugor egységről beszélni, az előbbivel válaszol. Ez azoknak a magyar etimológusoknak lehet megnyugtató információ, akik az obi-ugor korszakot is bevonják a magyar nyelvi szókészlet előzményei eredetének a vizsgálatába.

Honti László

A középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt, és szüntelen látniuk kellett a lepergő homokszemeket. A mi óránk mutatója már körbejár, és egy kicsit becsap bennünket.

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Ne mondj, cselekedj se többet, se kevesebbet, mint kell. Nem később és nem előbb, mint amikor kell.

Hosszútűrő türelmed soha el ne fogyjon gyermekeddel szemben. Hiszen Ő is eltűr téged.

Megjelent: Magyar Nyelv 120. évfolyam 3. szám, 375-377.

Forgács Tamás, az SZTE Magyar Nyelvészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA doktora, a hazai és nemzetközi frazeológiai kutatások elismert kutatója – stílusosan szólva – ismét nagy fába vágta a fejszéjét. Mérföldköveket jelentő elméleti frazeológiai monográfiái (pl. „Állati” szólások és közmondások. A felfuvalkodott békától a szomszéd tehenéig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005; Bevezetés a frazeológiába. A szólás- és közmondáskutatás alapjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2007; Történeti frazeológia. A történeti szólás- és közmondáskutatás kézikönyve. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2021), gondosan dokumentált, felhasználóbarát frazeográfiai munkái (pl. Magyar szólások és közmondások szótára. Mai nyelvünk állandósult szókapcsolatai példákkal szemléltetve. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003; Magyar szólások és közmondások szótára. Bővített és átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013), magyarul, németül és angolul megjelent mértékadó frazeológiai esettanulmányai (pl. a frazeológiai egységek osztályozási nehézségeiről, lexikalizációs folyamatairól, unikális elemeiről, a frazeológiai poliszémiáról és homonímiáról, állatokkal kapcsolatos szólásokról a magyar és más nyelvekben, szólások eredetéről), régi, ma már csak nehezen hozzáférhető szólás- és közmondásgyűjtemények nyomtatott vagy elektronikus formában történő megjelentetése gondozásában vállalt szerepe (pl. Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások. Öszveszedte és meg világította Dugonics András. Hasonmás kiadás. Bába és Társai Kft., Szeged, 2009) után ismét jelentős leletmentő és hiánypótló munkát végzett el. Ez utóbbi üdvözlendő eredménye, hogy Kresznerics Ferencnek az MTA kézirattárában található, 3351 szólást és közmondást tartalmazó gyűjteménye a Tinta Könyvkiadó gondozásában immár nyomtatásban, betűhű kiadásban, 1053, aprólékos filológiai kutatómunkát tükröző magyarázó lábjegyzettel ellátva is hozzáférhető.

Forgács Tamás

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. február.

Sokan, nagyon sokan vannak ebben az országban, akik egy-egy számukra értelmetlen vagy érthetetlen kifejezés, mondat olvastán vagy hallatán ezt a kérdést teszik fel maguknak. Nem filozofálni támad kedvük, nem a gondolkodás formáit, törvényeit rendszerbe foglaló tudománnyal kívánnak foglalkozni, amikor a logikát emlegetik, hanem csupán az észszerű, következetes gondolkodást kérik számon attól, aki ezt vagy azt a számukra érthetetlen kifejezést használta, értelmetlennek talált mondatot „elkövette”.

Igen, akár mondatot is, hiszen ha pl. egy regényben ezt olvasom: „Belépett a szobába, és kinyitotta az ajtót”, nem ok nélkül érzem a szöveget logikátlannak, értelmetlennek, mivel a benne vázolt cselekvés sorrendje képtelenség. Ugyancsak a logika nevében helyteleníthetnénk a „lélekszakadva cammog” formát, mivel a lassú, nehézkes előrehaladást jelentő cammog igéhez semmiképp sem illik egy olyan határozószó, amelynek a sietség, sőt a rohanás az alapvető jegye. Máskor viszont csak látszólagos a logikátlanság, a képtelenség. Lehet, hogy az első pillanatban nem is jövünk rá, hogy mi is a logika abban, amire felfigyeltünk, de azután ráébredünk, hogy szerzője szándékosan használta ezt a formát. A paradoxonszerű megfogalmazás stiláris, sőt jelentésbeli többlettel is járhat. Gondoljunk pl. erre az arisztotelészi aforizmára: „Akinek sok barátja van, annak egy barátja sincs.” Vagy ezekre a közmondásokra: „Lassan járj, tovább érsz!”, „Aki sokat markol, keveset fog.” De most maradjunk a szavak vagy legföljebb egy-két szóból álló kifejezések mellett, s ezek közül is főleg azok mellett, amelyek szintén „becsapósak”. Azaz logikátlannak, értelmetlennek látszanak, de valójában nem azok, csak sokan rosszul közelítenek hozzájuk.

Kirándulók szállnak (vagy lépnek?) le a villamosról Hűvösvölgyben

Az embernek javára és örömére válik, ha a másik ember gondolkodásával megismerkedhet.

Önerejéből az ember nem teheti magát sem naggyá, sem boldoggá.

Hogyne hinne magában az, akinek nemcsak természete, de hivatása is, hogy önmaga legyen; és lehet-e elég nagy, elég kiváló az ember?

Örömeink törékeny világát (személyiségünket, otthonunkat, szeretteink körét) a körülmények ellenében kell megteremtenünk.

A jó élet: művészet. Okos, mert nem fél az oktalanságtól; értelmetlen, mert értelme annyiféle, ahányan élik.

A halállal zsúfolt színpad embervoltunk eredendő szégyenét tárja elénk. S egyben megkülönböztetett dicsőségét is, mert egyedül az embernek adatik meg, hogy tudatában legyen halandóságának.

A legkülönb ember is halandó. Sőt, pótolható, fölcserélhető, behelyettesíthető.

Minden tudomány legfőbb tudnivalója abban keresendő, amit megtudni nem lehet.

Az ember számára csak a halálon át vezet út az áhított halhatatlanságba; vagyis emberi minőségben odajutni csak az lehet képes, aki már életében meghal, s így a halálban is él.

volt – nincs. volt, ami nincs?  
múltja kimúlt. múlik időd.  
letűnt, megroggyant, lekopott mind, aki élt…

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. február.

Bizonyára olvasóink is felfigyeltek már arra, hogy a nem túlságosan gyakori s ezáltal kevésbé ismert, többnyire idegen eredetű szavak közül jó néhányat hajlamosak vagyunk rendszeresen hibásan, eltorzított formában használni, leginkább azért, mert másoktól is nemegyszer így halljuk őket, s ezért ezek a formák másztak be a fülünkbe. A mindennapi élőbeszédben ezek a torzítások-torzulások inkább csak bocsánatos bűnnek számítanak, mert igen sokan hajlamosak a hadarásra, elnagyolásra, formai átigazításra. A miért-ből a beszédben gyakran lesz mért, sőt mér, az azt mondjá-ból aszongya, sőt, ezek a bizalmas-népies formák stíluselemként a szépirodalomban is gyakran megjelennek. Ilyen nyilvánvaló stílusfestő szándék nélkül azonban írásban, valamint az igényesebb köznyelvben – pl. a rádióban, a tévében, az újságokban, a különféle nyilvános fórumokon – furcsán hatnának, sőt akár ellenérzést keltenének, visszatetszést szülnének. Itt következő kis felsorolásomban néhány elrontott szóalakra hívom fel olvasóink figyelmét. Hátha találnak köztük egy-két olyat is, amelynek téves, „hamis” voltát eddig nem tudatosították magukban! Most itt van rá az alkalom.

Adekvált. Jelentése: ’valaminek, valamilyen közösség szokásainak, érvényes rendjének megfelelő’. Csakhogy hiba van a kréta körül! Noha a szó az ’egyenlővé tesz’ jelentésű latin adaequare igével függ össze, tehát voltaképpen lehetne annak melléknévi igenévi adekvált formája, a helyes alak mégis ez: adekvát, l nélkül. E szó ugyanis nyelvünkben a hasonló értelmű német adäquat átvétele.

Centíroz. Az autószerelő iparban már-már polgárjogot nyert ’a gépkocsi gumiabroncsainak kiegyensúlyozása’ jelentésű centrírozás helyett a centírozás. Csakhogy a centrírozás műveletének az ég világon semmi köze sincs a centi-hez, vagyis a méter századrészét jelentő centiméter bizalmas nyelvi rövidített változatához, ellenben annál több köze van a ’közép, középpont’ értelmű centrum-hoz, annak a származéka. Lehet, hogy az egyszerűbb hangzású centíroz előbb-utóbb legyőzi a másikat, de mivel itt még nem tartunk, én inkább Tótfalusi István 2004-ben megjelent, csaknem ezeroldalas Idegenszó-tárából idézem s ajánlom műszakijaink figyelmébe ezt a rövidke mondatot: „Hibás a nagyon elterjedt centíroz forma!”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. január.

A szűkszavúság, azaz a valamit kevés szóval, röviden is jól elmondani tudás képessége és gyakorlása alapjában véve elismerésre méltó dolog. Legalábbis sokkal jobb, mint ellentéte, a szószaporítás, noha ez utóbbinak bizonyos formái, így a pleonazmus és a tautológia bizonyos esetekben, helyzetekben még stiláris, főleg figyelemfelhívó, nyomósító szerepet is tölthetnek be, s ennek megfelelően stilisztikai kézikönyveink szóalakzatként kezelik s tárgyalják őket. Történetesen az említettek egyikéről, a pleonazmusokról már szóltam is a TINTA blogon („Ne mondj semmit kétszer!”, 2024. 10. 11.), most azonban maradjunk csak a szűkszavúságnál, pontosabban annak ártalmainál!

A szűkszavúság, mint már legelső mondatomban tisztáztuk, önmagában nem ártalmas, amúgy pedig jellegzetesen korunk terméke, a rohanó élettempó következménye, tünete. Ha nem kelt zavart, nem okoz döccenőt a megértésben, bátran el is fogadhatjuk, különösen az élőbeszédben. Miért ne mondhatnám ezt: „Láttam egy remek darabot a Madáchban”, ehelyett: „…a Madách Színházban”? Egy fiatal a barátjának írt SMS-üzeneteit miért ne tölthetné tele olyan egyéni alkotású – vagy akár nemzedéktársai körében már elterjedt – rövidített szóalakokkal, amelyek mibenlétéről egy 20-30 évvel idősebbnek fogalma sincs? Vagy miért ne kérhetnék egy étteremben egy fél deci cseresznyepálinka helyett egyszerűen egy fél cseresznyé-t? A helyzet, a környezet lehetetlenné tesz bármilyen félreértést, ráadásul az efféle rövidült, jelentéssűrűsödéses formákat már az általános nyelvhasználat is hitelesítette.

"Kérek egy fél cseresznyét!"