Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban. 

A hosszú verset a vonatfütty kettéosztja.

A parasztság nagy erő, pedig még csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek, de már gondolkodnak – mondja József Attila.

Az agrárolló élesen belevágott a mezőgazdaságba.

Horthy Miklós mint altengernagy jött hazánkba. Csakhogy íróinkban azonnal fölmerült a kérdés, hogy Magyarországon hol van tenger.

Magyarország a hárommillió koldus országából ismét a többmilliós koldus országává vált, a Horthy-rémuralom miatt.

A vidámságot, az életet csak az a kis fű jelenti, amely a lyukas fazékból nő ki a grundon.

A koldus a szegénység legkisebb mértékegysége.

Megjelent: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, LXV. évf. (2021) 2. szám, 152-165.

Daniss Győző, az ismeretterjesztő hírlapírás doyenje, aki különösen a magyar nyelvvel és rokonságával kapcsolatos témákban tájékoztatta évtizedekig az Élet és Tudomány, a Népszabadság, National Geographic hasábjain az olvasóközönséget, ezzel az interjúkötettel lépett legújabban az olvasóközönség elé. A 18 interjúban a magyar nyelvészet képviselőinek egy nagyobb karéja szólal meg érintve a magyar nyelv és a vele foglalkozó tudomány, a magyar nyelvészet számos kérdését (helyesírás, nyelvművelés, a magyar nyelv története és történeti háttere, stílus, szókincs, nyelvjárások, névtudomány), amely a nagyközönséget is érdekli. Az interjúkötet újságírói bravúr, a meginterjúvolt nyelvészek nézeteinek közérthető közvetítése, és ekképp valóban egyfajta „körkép” a magyar nyelvről.

Balázs Géza

A Balázs Gézával készült interjú (Tegezhetlek Önt?) a grammatikai személyek (én, te, ő, mi, ti, ők) meghatározta teret járja körül nyelvszociológiai szempontból. Az interjú címe jelzi, hogy a megszólítások egykori bonyodalmas etikettjét, amely végső soron a feudális rendi hierarchia nyelvi vetülete (kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes asszony/úr, kend, Ön, maga vagy te), mára közvetettebb formák váltották föl, amelyek leggyakoribb változata a tegezés, annak is letegezés változata. Azt mondják, hogy ez az általánossá váló tegezés Skandináviából indult ki. A fölszíni hasonlóság ellenére a mélyben más a helyzet: Skandináviában, a feudális hierarchia láncaiból magukat rég kiszabadított egykori agrárországokban a tegezés valóban demokratikus (népi) alapú, nálunk ezzel szemben – feudális maradványként – föntről lefelé irányuló és a magasabb rangú (az „úr”) előjoga. A megszólítások összevisszasága (asszony vagy úrnő, sőt úrhölgy, ill. úr vagy éppen főnök) a társadalom zavarára utal: nem egyenlőség van benne, hanem harc a magasabb státusért, amelynek nyelvi eszköze, mondhatni fegyvere a tegezés, ill. letegezés.

Megjelent: Magyarország 1981/19: 22. o.

Közismert aforizma: ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz. S ha ketten írják ugyanazt? Az sem ugyanaz? A kérdés elbizonytalanító. Konkrétan és átvitt értelemben egyaránt lehet rá válaszolni. Annyi mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy az írás sokkal személytelenebb, mint a beszéd. Legalábbis a közhit szerint. Aki azonban alaposabban utánagondol, abban kétség ébredhet. Okkal. Hiszen például a XX. századi nyelvészet legnagyobb fölfedezéseinek egyike éppen abból a fölismerésből fakadt: a Földön nemcsak két teljesen egyforma ember nincs, de két teljesen egyformán beszélő sem akad. Pedig a nyelvi szókincs mindegyiküknek egyformán fölkínálja magát, s mégis mindenki teljesen egyéni módon él vele: úgy válogatja össze belőle az egyes szavakat, s úgy rendezi el őket, ahogyan senki más. Chomsky az ember veleszületett adottságának tekinti azt a sajátos nyelvi alkotóképességet, amely mindenkinek a beszédében teljesen egyéni módon nyilvánul meg.

Aligha szükséges különösképpen bizonygatni, hogy ez a semmihez se fogható nyelvi alkotóképesség korántsem csak az élőbeszédben van meg. Valamilyen formában meg kell lennie az írott szóban is.

Kifejezőkészség

Arról, sajnos, mindmáig a kelleténél kevesebbet tudunk, melyek az írás sajátosan az egyénre jellemző vonásai. A grafológia ugyan sok mindent ismer a betűformálás, a sorvezetés és a lélek kapcsolatáról, de magának az írásnak a megszületését irányító szellemi mechanizmusról alig-alig van fogalma. Pedig az emberben kialakuló érzések, szándékok, gondolatok nem egyszerű folyamat során öltenek testet. Kinek-kinek már magában megfogalmazni sem könnyű őket, hát még papírra vetni. S a kettőt egy világ választja el egymástól: ami az ember fejében él, lehet mégoly kristálytiszta, világos és magával ragadó, egyáltalán nem bizonyos, hogy leírva is megőrzi vonzó jellemvonásait. Sőt, már az is kétséges, vajon értelme nem csorbul-e, miközben betűformát ölt. (Nem csak az írók a megmondhatói, mennyire nehéz az első pillanatban fölöttébb egyszerűnek tetsző dolgokat úgy írásba foglalni, hogy bárki más is pontosan ugyanazt értse rajtuk, mint aki papírra vetette őket. Sok igazság van abban a mondásban: nem volt időm röviden megírni...)

"Nem volt időm röviden megírni..."

Megjelent: Magyarország 1981/18: 22. o.

Az 1954-es helyesírási szabályzat leszögezi: „Beszédünk láthatóvá tétele az írás”. Aki tehát helyesen beszél magyarul, és ismeri az ábécét, az helyesen is ír — gondolhatnánk. Szó sincs róla. Még az is naiv, aki azt hiszi, a szabályok arra valók, hogy mintegy fogódzó gyanánt segítségére szolgáljanak. Nincs mit szépíteni rajta: sokkal inkább akadályokat testesítenek meg, amelyeken nemhogy általános iskolai végbizonyítvány birtokában képtelenség átvergődni, de még bölcsészdiplomával a zsebben sem könnyű.

Ez nemcsak azért szerencsétlen, mert képtelen helyzetet teremt: mintha az ország nagyobbik része nem tudna helyesen írni. S talán még ennél is rosszabb: miközben a műveltség, s vele együtt az írásbeliség mind „emberközelibbé” válik, a helyesírás mintha egyre inkább elrugaszkodna a valóságtól. (Csupán egyetlen jellemző példa: ma a mégoly hozzáértőnek is lépten-nyomon föl kell ütnie a 60 000 címszót tartalmazó Helyesírási Tanácsadó Szótárt, mert még a 438 pontos szabályzat sem igazít el egyértelműen. Sok szó, illetve kifejezés többféleképpen is leírható, attól függően, ki-ki miként értelmezi a reá vonatkozó előírást. Elgondolkoztató, hogy egyre inkább ez a szótár lép a szabályzat helyébe. Ha így megy tovább, a rossz nyelvek szerint jobb lenne a Helyesírási Bizottságot szótárszerkesztő bizottsággá átalakítani, hiszen idestova minden egyes magyar szóra más-más szabály lesz érvényes.)

Bod-za helyett bo-dza

Pais Dezső, a kiváló nyelvtudós 1973-ban, amikor a jövőre megjelenő új szabályzat előkészítése megkezdődött, azt a tanácsot adta: úgy kell munkához látni, mintha egyetlen helyesírási törvény sem létezne. Magyarán: teljesen kötetlenül. Hét év alatt 21 tanulmány, számtalan reformjavaslat született, csaknem mindegyik nyomtatásban is napvilágot látott valamelyik szaktudományi folyóirat hasábjain. S természetesen mindegyiket a Helyesírási Bizottság is megvitatta. Az Akadémia elnöksége 1980. október 20-i ülésén a szabályzat előkészítésének szakaszát lezárva, megtárgyalta a hétéves munka során kikristályosodott elképzeléseket.

A végeredmény akár egyetlen rövid mondatban összefoglalható: nem lesz számottevő változás.

Tehát ismét egeret szült a hegyek vajúdása? Ne legyünk igazságtalanok. Bizonyára lesznek, akik kizárólag maradiságot, tehetetlenséget, bátortalanságot látnak ebben. De ostobaságra vallana azoknak a véleményét egyszerűen semmibe venni, akik szerint az írásszabályok átalakításával mindig csínján kell bánni, különben káosz keletkezik. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy jelenleg a közönség meglehetősen idegenkedik a radikális változásoktól. 1954-ben sokkal hatalmasabb átformálódások zajlottak le, sokkal forrongóbb volt minden, s mégis jókora vihart kavart néhány új helyesírási szabály. (Csupán emlékeztetésként: a csöngetyű helyébe a csöngettyű, az éjtszaka helyébe az éjszaka, a sémikor helyébe a semmikor, az edzzél helyébe az eddzél, az én miattam helyébe az énmiattam lépett. S a -kép(en), -ép(en) végű szavakat ettől kezdve két p-vel kellett írni : azaz megszűnt az ekkép, ekképen, s az ekképp, ekképpen lett a szabályos. Volt is fölzúdulás miatta.)

Jövőre aligha kell ilyesféle vihartól tartani. A szabályok változatlanok maradnak, mindössze egyik-másik tudományos megokolásában érvényesülnek az újabb kutatási eredmények. A dz és a dzs számítható csak kivételnek: őket ezentúl egyetlen, egységes hangnak kell tekinteni, tehát például a bodza, a lopódzik szó elválasztása módosul, nem bod-za, lo-pód-zik lesz a helyes, hanem a bo-dza, lo-pó-dzik alak. Némiképp egyszerűsödik a többszörösen összetett szavak írása is: közülük a hat szótagnál hosszabbakat egységesen kötőjellel kell elválasztani. (Jelenleg a négy szóból álló összetételt már öt szótag után tagolni kell: készruha-áruház, munkaerő-nyilvántartás. Meg kell vallani, ha ezekből a szavakból eltűnik a kötőjel, az egybeírás-különírás bizonytalansága még megmarad. S ezen az sem sokat enyhít, ha a jövő évtől kezdve nem csupán az aranygyűrűt írjuk egybe, hanem hozzá hasonlóan az alumíniumedényt és társait is.)

A bodza elválasztva: bo-dza

Megjelent: Magyarország 1980/46: 38. o.

A helyesírás a gyöngéd szellemi erőszak egyik válfaja, amely a műveltség köntösét ölti magára. Bár a szabályzat szerint maga az írás nem más, mint a beszéd rögzítése, aki azonban „helyesen” akar írni, annak el kell felejtenie a fülére hallgatni. Mindaddig tudniillik nem számít művelt embernek, amíg meg nem tanulja, ha azt hallja, vazsgojó, ucca, láttya, kiráj, éjjen, akkor vasgolyót, utcát, látját, királyt, éljent írjon. (Csak csodálkozik, ha ezek után megtudja, hogy a magyar helyesírás két legfőbb elve közül az egyik: a szavakat kiejtésük szerint kell leírni. Az idézett példák tanúsága szerint ezt éppúgy nem szabad komolyan venni, mint a másik alapelvet: a szóelemző írást, a harmadik alapelvről, a hagyományról ezúttal nem is szólva.

A kettő közül ugyanis hol az egyik, hol a másik érvényesül, nemegyszer egyetlen szó alkotórészein belül. Ha például a görcs szóhoz a -val ragot akarjuk hozzáragasztani, se azt nem írhatjuk, amit a szóelemzés szerint kellene — görcsvei —, se azt nem, amit a kiejtés megkívánna — görcscsel —, hanem a kettő sajátos változatát: görccsel...)

Mindebből kitetszik, hogy a helyesírás nemcsak sajátos „fülhallást” követel, hanem sajátos észjárást is. Mindenekelőtt a logikát kell száműzni. Nem lehet úgy okoskodni, hogy ha a figyelembevétel egy szó, akkor a figyelembevéve is egy. Miért mégis kettő? Mert a Helyesírási Bizottság így „törvényesítette”: figyelembe véve. S korántsem ez az egyetlen vitathatóság, amelyet azzal szokás indokolni: más a köznapi logika és más a nyelvi. Az egyiknek a másikhoz semmi köze. Észérvekkel képtelenség nyelvi harcmezőn boldogulni. (Alighanem az egyik legjellemzőbb példa: Babits egy időben magyar nyelvórákat adott, s egy olasz anyanyelvű tanítványa sehogy sem boldogult a többes számú ragozással. „Miféle logika ez! — fakadt ki dühösen. — Ha a tér többes száma terek, akkor a rété miért nem retek?”)

„Az írás hajszálaiban”

Marad tehát a józan belátás: a magyar helyesírás mindmáig annak a 438 pontba foglalt szabályrendszernek a betartását követeli meg, amelyet a Tudományos Akadémia Helyesírási Főbizottsága 1954-ben adott közre. Ez volt a szabályzat 10. kiadása 1832 óta, amikor az Akadémia elődje, a Tudós Társaság kinyomatta a „Magyar Helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályaiét. A 11. kiadás most van készülőben, s előreláthatólag jövőre — a „Szóragasztás” megjelenésének 150. évfordulóján — lát napvilágot.

Megjelent: Magyarország 1979/6: 22. o.

A távközlés és a hangrögzítés fejlődése világszerte a rögtönzött és előkészített beszédre irányította a figyelmet. Megsokszorozódott a beszéddel foglalkozó elméleti és gyakorlati munkák száma. Míg régebben a standard hangképzés, a helyes hangsúlyozás, hanglejtés, a nyelvi eszközök gazdaságos használata stb. túlsúlyban az előadó-művészet, a szónokok gondjai közé tartozott, jelen korunkban már mindenki számára elsődleges követelmény.

Tévedések terhelik

A harmincas évek végétől — Kodály Zoltán kezdeményezésére — sok szó esett nálunk a beszéd fonetikai kérdéseiről. Ám a helyzet itt egészen más, mint a fejlett beszédkultúrájú nyelvi közösségeknél. Már az első és a maga területén történetileg nevezetes budapesti országos ejtés versenyeken (1938—41) kiderült, hogy a magyar beszéd nyelvileg helyes hangzásának normatív rendszere nincsen, vagy csak egy-egy kisebb részletében van vázlatosan feltárva. De még ez a szerény ismeretanyag sem könnyen hozzáférhető, másrészt tévedések terhelik. Kivételes szerencse volt, hogy a legjobb erőket magában foglaló bíráló bizottság mégis nagyjából helyesen mérlegelte a teljesítményeket.

Az egyik bizottsági tag, jelentős fonetikus-nyelvtudós nyilatkozata ma is időszerű megállapításokat tartalmaz: „A hallottak alapján osztályoznunk kellett a pályázókat, márpedig a helyes ejtés megítélésére tárgyilagos kritériumaink nem voltak. Ilyenek — tudtommal — nincsenek is. A bizottság úgy segített magán, hogy új elbírálási alapot keresett. A »jó« és »helyes« síkjáról átcsapott a »szép« síkjára: a szerint válogatott, hogy melyik a tetszetősebb. Aki szép hanganyagot, világos artikulációt hozott a versenyre, annak nyert ügye volt.” (Megjegyzendő, a mai bíráló bizottságok tevékenysége sem sokkal haladja meg a műkedvelő nyelvészkedést, hiszen alig akad valaki, aki szabatosan meg tudna fogalmazni olyan egyszerű jelenségeket, mint például, hogy melyik három legáltalánosabban használt lejtésmenet jelzi a folytatást tagmondathatáron, vagy mikor ajánlatos vagy éppen kötelező csoportos kiemelő hangsúlyokat használni stb.)

Azóta sem sikerült előbbre lépnünk. Jellemző, hogy az 1965. évi egri „Helyes kiejtés” tanácskozás során Bárczi Gézának, a kiváló nyelvtudósnak értelemszerűen meg kellett ismételnie az előbb idézett gondolatokat: „Míg nem alakítjuk ki a helyes magyar kiejtés normáit, nemcsak nem állhatunk elő igényekkel, de meg sem tudjuk mondani, hogy milyen az egyetemes érvényű választékos kiejtés, mit kell tanítanunk és tanulnunk. Nagyon távol vagyunk még attól, hogy ilyen normákat a gyakorlatba átvigyünk, és mindenkire, aki a nyilvánossághoz szól, kötelezővé tegyünk.” Bárczi szavaiból is az tűnik ki, hogy nem ismerjük nyelvünk intonációs alkatát, és az abból elvonható szabályokat.

A magyar térképészet egyik, ha nem a legnagyobb alakja volt Kogutowicz Manó (1851-1908), aki több száz térképet szerkesztett, rajzolt és adott ki.

Kogutowicz Manó

Élete fő művének a kiemelkedő szakmaisággal összeállított Magyarország vármegyéinek kézi atlaszát tekintette és mi is annak tartjuk. A nagy méretű Atlasz 1905-re lett teljesen kész. A 65 térképlapon Magyarország áttekintő térképe mellett a magyar vármegyék színezett esztétikus térképeit tartalmazza. A vármegyék közül 19 dupla kétoldalas térképen van bemutatva. Néhány földrajzilag szomszédos vármegye egy térképlapon van ábrázolva.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban. 

A tragikus elemek adják meg végül Hamletnek a kegyelemdöfést.

A béres pipára gyújtása már-már az elalvás határán találja az olvasót is.

Petőfi eléri, hogy az olvasó is teljes nyugalomban van, és derűsen várja, hogy mi következhet még ezután.

A lánynak szigorú, erkölcsös szülei vannak, hiszen az apa a Bibliát vágta Szindbád fejéhez, amikor az bemászott.

Lőrinc barát pótolta Romeónak és Júliának a megértés hiányát.

Bánk egyszerre két fátylat rántott le: a hazáról és Melindáról.

Radnóti Miklós bemutatja a gyár udvaráról a kutyát. De nem akármilyen kutyát említ, hanem igazi magyar komondort.

Madách is részt akart venni a nemzet tragédiájában.

Július Caesar úgy érezte, hogy a senatus kezd beelégelni a sok győzelemmel.

Odüsszeusz a dajka lelkére kötötte, hogy száját a némaság tartsa a markában.

A testnevelési nyelv érdekesebb, mint a földrajzi nyelv.

A síkra merőleges egyenes tétele: egy egyenes akkor merőleges a síkra, ha merőleges a bökőponton áthaladó két síkbeli egyenesre.

A TINTA Könyvkiadó több munkatársa is néhány felejthetetlen napot eltöltött 2023 nyarán az Őrségben. Természetesen ellátogattak a Szalafőn található őrségi skanzenbe is. Készítettek néhány hangulatos fotót is ott, ezeket most közreadjuk.

Kedvcsinálónak a TINTA Könyvkiadó Kis magyar tájszótárához, közlünk 100 régi őrségi szót is a szótárból.

• abroncs: hordó, sajtár dongáit összeszorító vaskarika
• ágenda: a református vallás alapelveit tartalmazó tanítások összefoglalása
• álladzó: a ló alsó ajkán a zabla két végéhez erősített kis lánc
• almárium: ruhaszekrény
• alszeg: a község területének déli-délkeleti, a vízfolyás szempontjából lejjebb fekvő, alsóbb része
• ánslágoz: (hordót) kénlappal fertőtlenít
• árendás: bérlő
• ártány: kiherélt hím disznó
• aszatoló: kb. 80 cm hosszú nyélre erősített, háromszög alakú vaslemez, melynek alsó oldalán v alakú bevágás van (az aszatnak a vetésből való kiszurkálásra használják)
• asztalfia: asztalfiók
• asztalruha: asztalterítő

Megjelent: Magyarország 1978/23: 23. o.

Végre! Sok évtizedes várakozás után az ünnepi könyvhétre megjelent a Magyar Szinonimaszótár, az MTA Nyelvtudományi Intézetének újabb nagy vállalkozása, O. Nagy Gábor és Ruzsiczky Éva kiváló jelentőségű munkája. Felütve a megfelelő címszavakat, így is fogalmazhatnánk: elhagyta a sajtót, napvilágot látott, „kijött” a rokon értelmű szavak szótára. Itt a stiláris minősítés szerint vál („választékos”) és biz („bizalmas”) kifejezéseket használtunk. De bővíthetnénk még a variánsok körét az utalásokban szereplő címszavak idevágó szavaival, például: kiadták, közzétették publikálták stb. Magunk is hozzátehetnénk további szinonimákat, hamarjában régiesen: ponyvára került, pongyolán: a kiadó „kihozta”, közhelyszerűen: a könyvpiac újdonsága stb. A lényeg mindenesetre egy és ugyanaz: elkészült a minden tollforgató ember számára úgyszólván nélkülözhetetlen segédeszköz, a gondolatok árnyalt, szabatos, találó megfogalmazásához kalauzul hívható kéziszótár. (Kosztolányi: „A nyelv a tudósnak ereklye, az írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver. Közös érdekünk, hogy ez az ereklye minél tisztább, ez a hangszer minél zengőbb, ez a fegyver minél fényesebb és élesebb legyen.”)

Elhullott stafétabot

Az új kiadvány bevezetőjében olvassuk, hogy az első szinonimaszótárt 1718-ban adták ki francia nyelven (Gabriel Girard: La justesse de la langue française ou les différentes significations des mots qui passent pour être synonymes). Azóta különféle nyelveken, kivált angol, francia és német nyelven számos szinonimaszótár készült. Népszerűségükre jellemző, hogy például Johann August Eberhardnak Synonymisches Handwörterbuch der deutschen Sprache für alle, die sich in dieser Sprache richtig ausdrücken wollen című kötete 1802-től 1910-ig tizenhét kiadást ért meg. A jeles külföldi példák már rég követésre sarkallták a magyar nyelvtudomány művelőit, ám az ügy mindmáig nem jutott tovább a jó szándékú, félbemaradt vagy csak korlátozott figyelmű kezdeményezéseken.

Elsőként 1870-ben Finály Henrik vállalkozott a rokon értelmű szavakkal összefüggő kérdések tisztázására, majd a Magyar Nyelvőrben (1886) Bélteky Kálmán kezdte szorgalmazni a gyűjtés megkezdését. Tisztában lévén a feladat nagyságával, ezt írta: „Az épület fölemelésére nem egy-két kéz, nem is egypár futó esztendő, hanem sokunknak egyesült tevékenysége s évek lánczolata szükséges.” Ő maga a Magyar Nyelvőr hasábjain több szinonim szócsoportot tett közzé, hasonlóképp szarvas Gábor, Thewrewk Emil, Bánóczi József, mások. Mindez azonban – ide értve: a rokon értelmű szavakról megjelent elméleti tanulmányokat is – csak magnak tekinthető, amely akkoriban még nem tudott szárba szökkenni.