Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.

Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt, mondjuk, száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk.

A „hitetlenek” nem csak azok, akik nem hisznek Istenben vagy valamilyen más természetfeletti, transzcendens lényben, szellemben. Azok az igazi hitetlenek, akik nem hisznek semmiben. Se Istenben, se emberben. Nem hisznek önmagukban. Nem hisznek az életben, az élet szentségében. Nem hisznek az öröm lehetőségében.

Az igazi bűn csak az, ha az ember fájdalmat okoz egy másik élőlénynek, megcsonkítja, megbénítja, eltorzítja mások vagy a maga élet; ha nem segít másoknak abban, hogy életük kibontakozzék; ha nem bontja ki önmagában mindazt a képességet, amely lehetőségként benne rejlik; ha nem fedezi föl a világmindenségben s önmagában mindazt, amit csak ő fedezhet föl. Vagyis, ha hagyja a nemlét sötét tartományában azt, ami általa Létté válhatott volna.

Minden élet terjeszkedni akar. A fű, a cserebogár, az antilop: mind ki akarják tölteni életük lehetséges terét. Az ember is. És az ember az élőlények többségénél jobban el tud hárítani minden akadályt, ki tud irtani minden élőlényt, amely útjában áll.

Nem hiszem, és nem is szeretném, ha az ember végül a világmindenség és a lét (s talán Isten) minden titkát felfedezné. Amíg van titok, addig van jövő, van remény.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. április.

Úgy két hónappal ezelőtt ezelőtt, blogunk 2024. 10. 11-i bejegyzésében (Félresikló szólások) néhány olyan szólást mutattam be ebben a rovatban, amelyet a nyelvhasználók egy része olyan formában használ, amely már nem pontosan azt idézi fel, amit föl kellene idéznie, s ezáltal akár megértési zavart is okozhat. (Egyik ilyen példám volt a pálcát tör mellette szólásváltozat, amely mindenképpen zavaros, mivel ha a tágabb szövegkörnyezet sem segít, fogalmunk sincs róla, hogy akiről szó van, azt elmarasztalja, bírálja-e e szólásforma használója, vagy éppen síkra száll érte. Ha ugyanis valakit elmarasztalunk, akkor szólással ezt így fejezhetjük ki: pálcát törünk felette. Ha ellenben támogatjuk, védelmére kelünk, akkor lándzsát törünk mellette. A felette, mellette szavakat nem cserélhetjük fel tetszésünk szerint.)

Már akkor, a Félresikló szólások című cikknek az írásakor is elhatároztam magamban, hogy ha egyszer majd újból a szólásokkal foglalkozom, akkor a velük való visszaélések helyett inkább értékeikről, kifejezőerejükről szólok. Mostani írásom már ennek az elhatározásomnak a szellemében fogant. Ezúttal néhány olyan szólást idézek fel, amely azon kívül, hogy nyelvünk szép virága, drágaköve, még egy-egy olyan szót is megőrzött számunkra, amely a szólás nélkül már aligha élne, nemigen létezne. Kis áttekintésemben nem is az egész szólást, hanem a benne levő különös szót vetítem előre.

Hűbelebalázs. Értelmező szótárunk megadja a jelentését is, mégpedig így: ’aki hirtelen, elhamarkodottan cselekszik’, a szó azonban lényegében csak ebben a lerövidült szólásban él: hűbelebalázs módjára. Arra nem nehéz rájönni, hogy a Balázs keresztnév rejtőzik benne. Néhány évszázaddal ezelőtt még teljesebb változata is volt ennek a szólásnak! Ez így hangzott: Hű, bele, Balázs, lovat ád Isten! Ez a korábbi forma, amely egy régi, latin nyelvű megfelelő megmagyarításával jött létre, még nem tartalmazott semmiféle rosszalló értelmet, jelentése ugyanis ez volt: ’fogj hozzá bátran, majd megsegít az Isten’. Idővel azonban mindinkább az elhamarkodva cselekvő emberekre vonatkoztatták e szólást, s ezért a napjainkra már letisztult, kikristályosodott hűbelebalázs módjára forma értelme csak ez: ’hebehurgyán, elhamarkodottan, megfontolás nélkül’. A megrövidülés során, részben annak következményeként tehát módosult a szólás jelentése, de ez semmiféle megértési zavart nem okozott és ma sem okoz, sőt gazdagodtunk egy érdekes múltú szóval, a bekezdés élén említett hűbelebalázzsal, amelyet az elemzett szólás őrzött meg számunkra.

Disznóláb. Mit jelenthet ez a szó? Persze arra gondolhatunk, hogy a leölt disznó lábát jelenti az állat körmeivel együtt, s hogy a háziasszony ebből, ha a hentestől megvásárolta, valamilyen ízletes húsételt készíthet. Ez azonban itt nem a legkecsegtetőbb magyarázat, főleg akkor nem, ha tudjuk, hogy ezúttal a szómegőrző szólások körében kutakodunk. Az a szólásformula ugyanis, amelyből ez a különleges szó ránk maradt, így hangzik: Itt a kezem, nem disznóláb! Ez pedig azt jelenti: ’kezemet adom rá (s amit én kézfogással megpecsételek, azt meg is tartom)’. Ám ez a mondás régen nem egyszerű fogadkozásnak számított, hanem annál sokkal komolyabb szerepe is volt. Hogy ezt jobban megvilágítsam, jeles szóláskutatónkat, O. Nagy Gábort idézem: „a kézfogás szokása legtermészetesebben abból az igényből magyarázható, hogy amikor a régi korok embere találkozott valakivel, meg akart róla győződni, hogy biztonságban érezheti-e magát tőle, nem kell-e attól tartania, hogy a másik fegyvert tart a jobbjában. A kezdetleges viszonyok között élő ember tehát eredetileg azért nyújtott a másiknak kezet, hogy megnyugtassa társát: üres a jobbja, nem akar ártani neki, s egyben felhívja arra, nyújtson ő is kezet, hadd láthassa, hogy neki sem kell tartania tőle. Ha a kölcsönös biztonságnyújtásnak ezt a szándékát szavakkal is ki akarták fejezni, akkor mondhatták: itt a kezem, nem disznóláb, és ezt értették rajta: ’íme, a kezemet nyújtom, nem pedig fegyvert szegezek rád’.”

Forgács Tamásnak, a Szegedi Tudományegyetem nyelvész professzorának adták át idén TINTA Könyvkiadó Arany Penna Díját. Az átadásra 2024. november 28-án a Józsa Judit Galériában került sor az Anyanyelvápolók Szövetségének a Nyelvőrző Szalonjában. Ebből az alkalomból beszélgetett Forgács Tamás díjazottal Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Mikor határozta el, hogy nyelvész lesz?

Forgács Tamás: Egyetemista éveim elején. Addig kicsit jobban érdekelt az irodalomtudomány, de tanulmányaim során úgy éreztem, a nyelvtudomány kevésbé szubjektív, a feltett kérdésekre adható válaszok kevésbé függnek a kutatók megítélésétől vagy ízlésétől, sokkal inkább a nyelvek változását vagy a nyelvhasználatot érintő szabályoktól, törvényszerűségektől. Különösen igaz ez talán egyik fő kutatási területem, a nyelvtörténet vonatkozásában.

Kiss Gábor: Kik voltak egyetemi tanulmányainak meghatározó tanáregyéniségei?

Forgács Tamás: Harmadéves koromtól nyelvtörténeti speciális képzésben vettem részt három éven át. Ennek keretében a legtöbb óránkat Velcsov Mártonné tartotta: az ő alapossága és mélyreható nyelvtörténeti tudása a mai napig példamutató számomra, de emberi tartását is nagyon sokra becsültem. Örülök, hogy még mindig köztünk van, s minden évben jót beszélgethetünk a születés- és névnapján. De nagyon szerettem Deme László óráit is. Lenyűgöző volt mindig szabatos beszédmódja és ehhez párosuló csodálatos orgánuma: nem véletlenül volt évtizedeken át egyik műsorvezetője a Magyar Rádió Beszélni nehéz című műsorának. De emellett rendkívül invenciózus nyelvész is volt, tele ötletekkel és találó megoldásokkal.

Forgács Tamás és Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója az Arany Penna díj átadásának pillanatában

A gondviselés az emberi sorsba nem avatkozik, mert ez a szabadság megsértése lenne. Amit tesz, hogy szüntelenül olyan helyzeteket kínál, amelyek, ha helyesen választunk, fölemelnek, ha ostobák vagyunk, maradunk ott, ahol voltunk, vagy még jobban elmerülünk.

Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?

Ha szeretem az Egyetlent, a világ egy lesz, csak egyet kell szeretnem, hogy mindent szerethessek, és ebben megnyílik a mindenség titka.

Sorsát csak az vetheti le, aki azt teljes egészében magára veszi. Alázat. Áldozat. Szolgálat. Türelem.

A Mester az az ember, aki előtt meg kell hódolni. Azért van rá szükség, hogy az ember magában az alázatot felébressze.

Ki tagadná, hogy a közmondások őseink évszázados örök igazságait közvetítik nekünk. Eleink egy-egy bölcsességet több formában, többször is megfogalmaztak. Most közreadunk közmondásokat, amelyek 11 soha el nem évülő igazságot szólaltatnak meg. Tessék böngészni, pszichológus életvezetési tanácsai helyett ezekből a több száz éves szentenciákból tessék erőt és útmutatást meríteni!

1. A megtörtént baj után már nem kell a keserűséggel foglalkoznod!

• Csata után okos a magyar (régi)
• Döglött lónak nem kell kötőfék (népies)
• Elmúlt időt ne sirass! (régi)
• Elszenvedd, az mit el nem változtathatsz! (régi)
• Eső után késő a köpenyeg
• Kár után késő a bánkódás
• Késő a kolbászt akkor kímélni, mikor már elfogyott (régi)
• Késő akkor betenni a kalitka ablakát, mikoron a madár kirepült belőle (régi)
• Késő ünnep után kántálni (népies)

2. Soha ne feledd, ha nem dolgozol keményen, bizony nem boldogulsz!

• Aki nem dolgozik, ne is egyék!
• Aki nem szánt, gazt arat (régi)
• Énekel a koldus, úgy kap alamizsnát (népies)
• Ha kezedet mindig kebledben tartod, meg nem gazdagodsz (népies)
• Ki a remény kocsiján jár, szegénység az útitársa (tájnyelvi)
• Ki keveset gyúr, kevés kalácsot eszik (régi)
• Lassan ballag a restség, nyomában a szegénység (tájnyelvi)

Megjelent: Magyar Nyelv 120. évfolyam 3. szám, 374.

Honti László az a hazai vezető finnugor nyelvész, aki magyar nyelvtörténeti kérdéseket is vissza-visszatérően tárgyal, elemez. Meggyőződéssel vallja, hogy legközelebbi rokonnyelveink, az obi-ugor nyelvek vizsgálata a magyar nyelvtörténet szempontjából fontos, hogy volt ugor és obi-ugor egység ezen nyelvek történetében. Ezért ő arra a kérdésre, hogy reális vagy téves hipotézis ugor és obi-ugor egységről beszélni, az előbbivel válaszol. Ez azoknak a magyar etimológusoknak lehet megnyugtató információ, akik az obi-ugor korszakot is bevonják a magyar nyelvi szókészlet előzményei eredetének a vizsgálatába.

Honti László

A középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt, és szüntelen látniuk kellett a lepergő homokszemeket. A mi óránk mutatója már körbejár, és egy kicsit becsap bennünket.

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Ne mondj, cselekedj se többet, se kevesebbet, mint kell. Nem később és nem előbb, mint amikor kell.

Hosszútűrő türelmed soha el ne fogyjon gyermekeddel szemben. Hiszen Ő is eltűr téged.

Megjelent: Magyar Nyelv 120. évfolyam 3. szám, 375-377.

Forgács Tamás, az SZTE Magyar Nyelvészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA doktora, a hazai és nemzetközi frazeológiai kutatások elismert kutatója – stílusosan szólva – ismét nagy fába vágta a fejszéjét. Mérföldköveket jelentő elméleti frazeológiai monográfiái (pl. „Állati” szólások és közmondások. A felfuvalkodott békától a szomszéd tehenéig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005; Bevezetés a frazeológiába. A szólás- és közmondáskutatás alapjai. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2007; Történeti frazeológia. A történeti szólás- és közmondáskutatás kézikönyve. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2021), gondosan dokumentált, felhasználóbarát frazeográfiai munkái (pl. Magyar szólások és közmondások szótára. Mai nyelvünk állandósult szókapcsolatai példákkal szemléltetve. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003; Magyar szólások és közmondások szótára. Bővített és átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013), magyarul, németül és angolul megjelent mértékadó frazeológiai esettanulmányai (pl. a frazeológiai egységek osztályozási nehézségeiről, lexikalizációs folyamatairól, unikális elemeiről, a frazeológiai poliszémiáról és homonímiáról, állatokkal kapcsolatos szólásokról a magyar és más nyelvekben, szólások eredetéről), régi, ma már csak nehezen hozzáférhető szólás- és közmondásgyűjtemények nyomtatott vagy elektronikus formában történő megjelentetése gondozásában vállalt szerepe (pl. Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások. Öszveszedte és meg világította Dugonics András. Hasonmás kiadás. Bába és Társai Kft., Szeged, 2009) után ismét jelentős leletmentő és hiánypótló munkát végzett el. Ez utóbbi üdvözlendő eredménye, hogy Kresznerics Ferencnek az MTA kézirattárában található, 3351 szólást és közmondást tartalmazó gyűjteménye a Tinta Könyvkiadó gondozásában immár nyomtatásban, betűhű kiadásban, 1053, aprólékos filológiai kutatómunkát tükröző magyarázó lábjegyzettel ellátva is hozzáférhető.

Forgács Tamás

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. február.

Sokan, nagyon sokan vannak ebben az országban, akik egy-egy számukra értelmetlen vagy érthetetlen kifejezés, mondat olvastán vagy hallatán ezt a kérdést teszik fel maguknak. Nem filozofálni támad kedvük, nem a gondolkodás formáit, törvényeit rendszerbe foglaló tudománnyal kívánnak foglalkozni, amikor a logikát emlegetik, hanem csupán az észszerű, következetes gondolkodást kérik számon attól, aki ezt vagy azt a számukra érthetetlen kifejezést használta, értelmetlennek talált mondatot „elkövette”.

Igen, akár mondatot is, hiszen ha pl. egy regényben ezt olvasom: „Belépett a szobába, és kinyitotta az ajtót”, nem ok nélkül érzem a szöveget logikátlannak, értelmetlennek, mivel a benne vázolt cselekvés sorrendje képtelenség. Ugyancsak a logika nevében helyteleníthetnénk a „lélekszakadva cammog” formát, mivel a lassú, nehézkes előrehaladást jelentő cammog igéhez semmiképp sem illik egy olyan határozószó, amelynek a sietség, sőt a rohanás az alapvető jegye. Máskor viszont csak látszólagos a logikátlanság, a képtelenség. Lehet, hogy az első pillanatban nem is jövünk rá, hogy mi is a logika abban, amire felfigyeltünk, de azután ráébredünk, hogy szerzője szándékosan használta ezt a formát. A paradoxonszerű megfogalmazás stiláris, sőt jelentésbeli többlettel is járhat. Gondoljunk pl. erre az arisztotelészi aforizmára: „Akinek sok barátja van, annak egy barátja sincs.” Vagy ezekre a közmondásokra: „Lassan járj, tovább érsz!”, „Aki sokat markol, keveset fog.” De most maradjunk a szavak vagy legföljebb egy-két szóból álló kifejezések mellett, s ezek közül is főleg azok mellett, amelyek szintén „becsapósak”. Azaz logikátlannak, értelmetlennek látszanak, de valójában nem azok, csak sokan rosszul közelítenek hozzájuk.

Kirándulók szállnak (vagy lépnek?) le a villamosról Hűvösvölgyben

Az embernek javára és örömére válik, ha a másik ember gondolkodásával megismerkedhet.

Önerejéből az ember nem teheti magát sem naggyá, sem boldoggá.

Hogyne hinne magában az, akinek nemcsak természete, de hivatása is, hogy önmaga legyen; és lehet-e elég nagy, elég kiváló az ember?

Örömeink törékeny világát (személyiségünket, otthonunkat, szeretteink körét) a körülmények ellenében kell megteremtenünk.

A jó élet: művészet. Okos, mert nem fél az oktalanságtól; értelmetlen, mert értelme annyiféle, ahányan élik.

A halállal zsúfolt színpad embervoltunk eredendő szégyenét tárja elénk. S egyben megkülönböztetett dicsőségét is, mert egyedül az embernek adatik meg, hogy tudatában legyen halandóságának.

A legkülönb ember is halandó. Sőt, pótolható, fölcserélhető, behelyettesíthető.

Minden tudomány legfőbb tudnivalója abban keresendő, amit megtudni nem lehet.

Az ember számára csak a halálon át vezet út az áhított halhatatlanságba; vagyis emberi minőségben odajutni csak az lehet képes, aki már életében meghal, s így a halálban is él.

volt – nincs. volt, ami nincs?  
múltja kimúlt. múlik időd.  
letűnt, megroggyant, lekopott mind, aki élt…