Reviczky Gyula-breviárium

Reviczky Gyula (1855–1889)
költő, író

„A jók, az igazak szívében élek – írta Reviczky, és valóban él még. Hogyan, miért, miként száll az egykor mellőzött költő a halhatatlanság felé? Nem hiszem, hogy csupán azért hat még, mert sorsa megrendítő, és a fájdalom, a szerelem mélabúja finoman zendült verseiben. Élő valóság még, mert a modern szellem vele jelentkezett először a lírában Magyarországon. Aktuális, és tud hatni ma is, mert összefügg a vajúdó jelennel. Új hangot, új eszméket kívánt a magyar költészetbe, és csak az eredetiséget becsülte.” (Tamás Ernő)

„Költeményeiben a benyomás passzív úton alakul át, míg éretté nem válik a kifejezésre. Lírai munkája szigorúan hozzátapad az eredeti benyomáshoz, de az ihlet felébredésétől a kész műig az érzelmek árnyalódnak, beletompulnak az emlékezés és a vágy hangulatába. A fájdalom költője, a szenvedés kifejezője, érzékeny lelkülete a keresztény életérzéshez áll legközelebb. Regényeiben teljesen realista.” (Várkonyi Nándor)

„A nemzeti témáktól és a népiességtől való következetes elfordulásában közrejátszhatott az is, hogy a kiegyezést követő évtizedekben a negyvennyolcas eszmékre való emlékezés üres rítussá silányult. Rövid életében sokat nyomorgott, de sorsát igyekezett keresztény alázattal viselni. Egyáltalán: szemléletét a keresztény részvét és megbocsátás hatja át.” (Grendel Lajos)

Hazugságot sosem írtam.
Az igazság hangja legszebb.
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.

Szeretek élni! Vonz az élet,
A szerelem, a dal, tavasz.
Amerre vágyakozva nézek,
Ott csak villámlik, nem havaz.

Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sírok.

Lelkembe’ nincs virág, verőfény,
Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen.

Csak nélkülözz: az élet így tanít.
Hiányzani fog mindig valamid.
Hogy meg ne szoknád, nincsen oly gyönyör;
De puszta híja sírodig gyötör.

Ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen.

Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak – hangulat.

Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.
Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.
Sírok között egyenlő minden ember,
Akár ott sírva, akár oda jutva.

********

Most már tudom, nem élhetek veled,
S tudom, hogy nélküled sem élhetek!

Én nem tehetek róla, oh, te sem!
Üdvünk, csapásunk volt a szerelem.
Bocsáss meg és feledj: Isten veled.
Legyen örökre áldott a neved!

Epedni mindig: sorsom ím ez,
S tűnődni elszállt álmokon.

Áldott, ki a könnyet letörli,
S megért egy szerető szívet.

Óh, ne mulasszad el szeretni,
Amíg van, kedves embered:
Mert elmúlik az élet, és a
Sírban szeretni nem lehet.

Isten veled hát! Ami elmúlt,
Örökre elmúlt: mért siratni?
Lásd, engem éppen az vigasztal,
Hogy vígaszt semmi sem tud adni.

Ha valaha találkozunk még,
Fordulj el, és ne nézz reám.
Közönyt erőszakolni fájóbb
A gyűlöletnél is talán.

Te vagy minden dalom végső sora.
Azt fogom zengni mindörökké:
Hozzád hasonlót nem lelek soha!

Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy vergődő fájdalom csak
Képes szeretni: úgy szeretlek.

********

Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
S egy rebbenés határa az időnek:
Minden fűszálban érezlek; de elmém
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

Akit az Isten látogat meg,
Az nem lehet boldogtalan!

Ki egy világot hord szívében,
Az nem lehet boldogtalan!

Ki bízik tiszta szellemekben,
Az nem lehet boldogtalan!

Az Úr imádságát ütöm fel.
(Kísérőm a nehéz úton.)
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a sors árván hagyott.
Úristen, én nem zúgolódom:
Legyen a te akaratod.

A múltból, mint távol harangszót,
Áthallom a bölcs jósigét:
Ne szűnj soha jobb korra várni!
Kislelkű, tudsz-e hinni még?

Örültem én is az örömnek,
És ami fájt, megkönnyezém.
S közelg bár nagy idők viharja;
Én csillagomhoz hű leszek.
Te benned bízom, örök Isten;
Dicsértessék a te neved!

Nem haltak még ki a Káinok,
Még nem süllyedt el Szodoma.
Az ember most is csak a régi,
S óh, jaj, nem is lesz más soha!

S habár új Messiás születnék,
Nem hozna ő se jobb időt.
A gonoszság, mely nem hisz Istent,
Halálba vinné most is őt.

Jól tudom én is, hogy a szellem
Az ember dísze, jobb fele;
De jaj, ha csak józan sivárság,
Örömtelenség jár vele,
Mely megöli a gyermekálmot,
Óh, az a szellem átkozott!
Nem bölcs, aki csak tud, s nem érez.
Óh, tartsatok bűnbánatot!

********

Elmém kábultan elmerül
A távol kékellő világba
S míg csillagért, napért hevül,
Megbotlik a göröngybe’, sárba’.

Óh, boldog, aki mer, boldog, ki mar!
Lehetsz igaz, lehetsz bölcs, jó, erényes;
Önzés az élet, háború, vihar,
S pusztítnod kell a gyöngébbet, hogy élhess.

Az élet láza, csábja ingerel,
De hajh, csak addig, míg nem éred el.
Amire vágyol: kincsnek képzeled;
S amit elértél: már nem élvezet.

Mi hát az üdv? Virág, mely percre nyílik,
S el lesz taposva, ha lehullt a földre.
Mi hát az élet? Árny, melynek növése
Az éjszaka közelgését jelenti.

Elszáll az ifjúság, a nyár, az álom,
S hogy ne legyen múlttá, nincs oly jövendő.

A boldogság izgalma halkan
Rezeg a lélek húrjain.

Tanulj keresni, bízni, küzdeni!