Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött.

Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi – nincs rajtam kívül más élete vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.

Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó.

Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos múltam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,
 S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem!

********

A csupa szavakból táplálkozó szerelem csődbe jut időnként, egyre önmagán kérődzik, és kínlódva keresi a megfrissülést. Vannak felhangolt, lüktető, eksztázisos órák és az édes, kínos epedések becses percei; de ezeket a csúcsokat csak valami görcsös, egységet kereső szándék köti össze.

Minden szerelem testiség! – mondják ma –, de éppúgy lelkiesnek is lehetne mondani a leghitványabb kalandot is, mert amíg van, nem lehet képzelet és megindulás nélkül. Hisz egészen hazudni olyan fáradság és áldozat volna, amilyenre nem is képes férfi.

Álmodtam én már sokszor égi szépet,
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se hunyt reményeket siratni még.

A férfiaknak meg kell adni a küzdés és a nagy áron elérés illúzióját.

A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk.

Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik.

Amerre járok, nő virág elég: csak szaggatom, te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked.
Hiába – messze vagy te, nem lehet –,
Míg odaérne, elhervadna rég!

Te vagy a virágok virága, madárdal, tavasz és felleg. Csak messziről áhítlak vágyva, tudom, sohse ölellek. Mégis – ha nézlek, nem bánok madárt, lepkéket. Hogyha meglátlak, felejtem a tavaszt, a fákat, a virágot, földet, eget: és nem irigylem a boldog isteneket.

Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék,
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?

********

Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart – úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell tölteni az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnének az útszélen, és talán ez volna a természetes. Minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak.

Élet: vérző sebbel dallás.
– De ha szív-véreddel élted:
Sorsod oldott, mély hitvallás.

Eljön-e az Úr majd, ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul, se adva, se kérve,
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?

Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?
Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?
S hova ejtenek, ha leejtenek?

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska