Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. június.

Minden ember – még a nyelvész is! – nemegyszer bukkan olyan szavakra, amelyekről hirtelenében azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák. Lehet, hogy a káptalan szóra ez nem vonatkozik, mivel egy szólásunk révén igen sokunknak legalábbis ismerős a szó, de azért egy rövid kis cikkecskét, úgy gondolom, megér.

Aki nekem először tette fel a káptalan mibenlétére vonatkozó kérdést, az – érdekes módon – nem is egészében a szó eredete felől érdeklődött, hanem azt kérdezte meg, mit jelent a káptalan szó „töve”, vagyis a káp. Mit felelhettem erre? Azt mondtam: semmit. De, miután bővebben is válaszoltam, azt is hozzátettem, hogy nagyon is érthető, logikus a kérdése, mivel a talan szóvégződés csakugyan azt sugallja, hogy a -talan, -telen fosztóképzőnek a káp „szóhoz” igazodó alakjával van dolgunk.

Pedig a valóság nem ez. A mi fosztóképzőnknek ténylegesen semmi szerepe sincs e szóban. A káptalan a ’fej’ jelentésű latin caput kicsinyítő képzős származéka, és már a klasszikus latinban megtalálható ’fejecske’, illetve ’fejezet’ értelemben. Ez utóbbi jelentés egyházi használatban alakult ki, mivelhogy a szerzetesek, kanonokok gyűlésének elején fel szoktak olvasni egy-egy részt, azaz fejezetet a Bibliából és a regulákból. Jelentésátvitellel így, ezzel a szóval nevezték meg azt a helyet is, ahol a szerzetesek és kanonokok összegyűlnek, sőt, magának a tanácsadó papi testületnek is ez lett a neve. Az pedig, hogy ’hiteles – azaz okleveleket kiadó és megőrző – hely’ jelentésben is élt, a magyarországi káptalanok és konventek jogszolgáltató tevékenységének nyelvi nyoma, egyúttal bizonyítéka. S természetesen ezzel függ össze az is, hogy az a szólás, amelyre cikkem elején már utaltam is, vagyis a nem káptalan a feje forma, azért jelenti azt, hogy akire mondjuk, az nem tud mindent megjegyezni, a fejében tartani, mert a káptalan a jogszolgáltatás s a tudás jelképévé is vált.

A mi nyelvünkben a szóra az első adat a 14. század végéről származó Jókai-kódexből való. Többféle alakban is felbukkan: kaptolom, káptolan, káptalom stb. Íme, egy mondattöredék Illyés András katolikus egyházi írónak és pozsonyi kanonoknak „A Krisztus Jézus élete” című, Nagyszombatban 1690-ben kiadott, N. Avancinus elmélkedéseit magyarra átültető munkájából: „Tekéntetes és tiszteletes posoni káptolom”.

A magyar káptalan hangalak, tehát az, amely végül meghonosodott, az ún. „két nyílt szótagos törvény” alapján, a második nyílt szótag kiesésével keletkezett, s végződésének megszilárdulásába csakugyan belejátszhatott a már említett -talan fosztóképző hasonító hatása. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a káptalan szó talan végződésének valóságosan, azaz ténylegesen is köze lenne szóhoz.

Tehát nincs Káp isten?

No, igen, írói fantázia termékeként még egy Káp nevű isten is van. Megteremtője a jeles költő és író, Babits Mihály, aki Káp isten című, remek „nyelvtudományi humoreszkjét” az ábrándos nyelvnyomozók kifigurázására írta meg. Befejezésül legalább töredékesen be is mutatom ezt az irodalmi csemegét.

„Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem?
    Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni: tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene?
    Ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás. Mi tehát a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Kápkolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét: »Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán; / Borod sötét, mint a cigányleány…«
    Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek közül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték.
    Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohasem veszett ki egész népünkből. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kápnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja:
    – Kápé!”

Grétsy László