A legszorosabban és szakadatlanul önmagunkkal vagyunk együtt.

Milyen érzés is az, űzetve lenni valamitől, amit nem ismer, s vágyódni valahová, amiről fogalma sincs.

Szembenézve a lenyugvó nap sárga-vörös korongjával, öntudatunk emelkedik. Mintha bizony erőnknek volna köszönhető, hogy tetten érhetjük tekintetünkkel.

Ó, milyen sugalmak kormányozzák az embert!

Mindenki csak fölfelé igyekszik ezen a földön.

Behálózta – milyen gyönyörű a szó képvetülete, s milyen plasztikus! Hogy a szavak, mint fonalak behálózhatnak valakit, aki fogva is marad, mint hálójában a légy.

Vannak szórakozott erkölcsű emberek.

A megfigyelés minél jobban elmerül a mélyben, annál nagyobb a mélység – végtelen.

Minden tájnak, erdőnek, fának, embernek van sugalmazása.

Mily nagy szerencse, hogy valaki plasztikusan tudja kifejezni magát. S mily ritka adomány ez. Ha a jelzők nem csak kummognak a mondatban, hanem képet is adnak.

Föl kell nyitni magunkban újra és újra a friss szemet, hogy a világ csodáján ámuljunk.

A lélekben történteket nem mindig lehet az ok-okozat törvényei szerint megmagyarázni.

Milyen kor az, amely még csak megörökíteni sem tudja magát, mert nem tudja, hogy mi az az erény, amire büszke lehet.

Ha az ember megkavarja vagy átkutatja a múltját, hangtalan csörömpölést hall.

A múltra sem közömbös, hogy mi van a jelenben. Mindennek visszaható ereje is van.

Hogy melyik őstől mekkora rész jutott belénk, s hogy ezek hogyan keverednek, csodálatos mechanizmus. A legnagyobb csodájuk a sajátosság, hogy nincs két egyforma emberi mechanizmus a földön.

Önmagunk figyelése közben alkalmunk van a szellem életfenntartó igyekezetén túl a kozmikus vágyakozásig éberségének és mozgékonyságának teljes anyagtalanságát átérezni.

Nagyon bonyolult megmagyarázni azt, hogy ki, mire figyel életében.

Meg kell szokni, hogy mások fényében lássuk magunkat. S vállalni kell azt, amilyenek vagyunk.

Bernáth Aurél: Önarckép ablak előtt

********

A csoda váratlan jelenség. Amit nem lehet elképzelni.

Amit egy hároméves gyerek csodának érez, abból még a felnőtt számára is marad valami csodálatos.

Alig van a földön tünékenyebb, csillogóbb, szikrázóbb, ezer fényben és színben játszó jelenség, mint a víz. Tehát alig van jelenség a földön, ami az Isten sokoldalúságát, pompáját, de egykedvűségét is jobban tudná megszemélyesíteni.

Az emberi gondolkodás mechanizmusa az Isten fogalmát csak személyként tudja fölfogni. Ez az emberi gondolkozás tehetetlenségéből származik.

Mi lehet az: élni a napban? Az eggyé levésben még azt az isteni ajándékot is élvezni, hogy élünk?

Semmi se reménytelen. Csak neki kell állni. Nyugodtan. Mintha most teremtette volna az Isten. Éppen ebből a célból.

A mi földünk örökké csatatér volt. Pedig van bennünk jó szándék és tehetség is.

Minden nemzeti sajátosság, mely nem észrevétlenül működik és fejlődik, meghal, mert meghamisítódik.

Az élet és a világ egynémely indulatáról van tapasztalatom, melyek szárnyai alá talán összevonható minden emberi működés.

Az első leghatalmasabb szenvedély, hogy az emberiség fennmaradjon.
A második a pusztítási vágy, hogy a világ megújulhasson.
Harmadik az igazságszeretet, tehát az erkölcsi erő, hogy a pusztítási vágyat kordában tartsa.
Negyedik a megismerési vágy, ami a föld történetében vallás-erejű indulattá nőtt. Ennek mélyén a tudás szent kíváncsisága áll. Mondhatnánk úgy is, hogy Isten szembenéz velünk, ha irányában kutatunk.
Az ötödik a vallás és a művészet mozdulatai. Olyan világot villantanak föl, aminek időtlenség a jellemzője.

A világ láthatólag készséggel adja meg magát a megismerésnek.

********

Amíg a születést nem látjuk a legnagyobb emberi csodának, addig a halál értelméhez és csodájához nem tudunk közelebb férkőzni.

Ahogy a halál egy utolsó sóhajjal szemünk előtt bekövetkezik, észszerű látvány. A születés rejtelmesebb. Noha ez a halál fordítottja, még csak a sejtelmünk se ér föl a lélek beköltözéséhez a testünkbe.

Születés – halál: a kettőjük közti érzelmi különbség nem teszi könnyűvé együvé látásukat.

A halálba való beletörődés elszántsága is megvan bennem, mint olyannak, aki már nem bánná, ha túl volna mindenen.

Ha valaminek a nemlét a jellegzetessége, akkor az már nem emberi probléma.

Amiként a születésben a lélek alakot nyer, úgy a halálban csak az alakot veszti el.

Lehet, hogy a felejtést kegyes jótéteménynek szánta a Teremtő. Hogy üresen menjünk át a halálba, hogy ne fájjon a bennünket elkísérő lebegő emlékek hiánya.

Az Isten agyunk munkáját, minél jobban közelítünk a halál felé, annál jobban áthúzza fátylaival, hogy felejtsünk, hogy egyre jobban felejtsünk.

Megérteni a halált egyelőre (talán) csak a halálban lehet.

Minden megy, mozog, múlik – nincs kegyelem a sírig. Az igazi kegyelem – az időtlenség – csak ott van.

A világ legnagyobb csodája, hogy a pusztulás ereje, világméretekben értve, sohasem nagyobb, mint a teremtésé.

Bernáth Aurél: Tél

********

Termékeny pillanatai a festőnek, ha művét új környezetben látja.

Egy életmű áttekintése majdnem lehetetlen.

Minden elkopik a világon, még a felsőfok is.

A szemlélőnél, ha a művészet igazi céljához el akar jutni, az értelmi rész háttérbe szorul, mert a szép érzete azt felszívja magába.

Nincs abszolút határ, az emberek beleérző képessége dönti el a kérdést, hogy a természet mily mérvű absztrakcióját képes elfogadni ábrázolás gyanánt.

A stílusok akkor differenciálódnak, ha sovány a mondanivaló, és ennél fogva lázas a keresés a mondanivaló után.

Minden lélek, így a kritikusé is, lehet egy irányban elfogódottabb, túlzásai, előítéletei a kelleténél kirívóbbak, s még mindig hasznos munkát végezhet.

A festészet a világot ezer és ezer módon látja és láttatja. Az elbűvölő könnyedségtől a tragikus mélységekig óriási a skála. 

Bernáth Aurél: Riviéra

Mily kevés praktikus tanácsot és felvilágosítást tud adni egy festő mestersége leglényegesebb pontjáról!

A festészet útjai végtelenek.

A művészet ki fogja heverni az absztraktok miatti megrázkódtatást, amikor már minden művelője belátja, hogy mérhetetlenül gazdagabb a világ, mint a képzeletünk. S hogy igazán megújulni, felfrissülni csak általa tudunk.

Hogy a művészettől az emberek nemesednek, hogy a művészet beszélni, látni, érezni, eszmélni tanít – hamisak ezek a megállapítások, mert nem foglalják magukban a művészet hatásának sokrétűségét.

A művészetben megvan a fölemelkedésünk útja, de a pusztulásunké is. A szépség mélyén nemcsak az Isten lakik, hanem a csábítás is, az ördög is. Nemcsak eszmélünk benne, hanem eszmélésünk határaiba is ütközünk.

A legnagyobb alkotásokat nemcsak elragadtatással nézzük, de valami szívet facsaró elérhetetlenség érzetével is. Itt is nyilvánvaló az ember örök vergődése a két véglet: szabadulás és börtön között. Hogy akkor is fogva vagyunk, amikor szabadnak hisszük magunkat.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska