Megjelent: Népszabadság, 2003. szeptember 25.

A magyar nyelv több másikkal együtt a hatezer évvel ezelőtti uráli alapnyelvből alakult ki, miközben mindezen nyelvek, nyelvelődök többségének használói az Urál hegység vidékéről nyugat felé vándoroltak – többségünk így tanulta iskolai tanulmányai során. Lehet azonban, hogy nem így történt – erről beszélgetett Daniss Győző Pusztay Jánossal, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola tanszékvezető egyetemi tanárával.

– Néhány esztendeje régészek olyan leletekre bukkantak, amelyek azt bizonyítják, hogy a mai finnek, észtek, vótok, lívek, vepszék, karjalaiak elődei már nyolc-tízezer éve a mai Finnország, illetőleg a Baltikum területén éltek, és azóta folyamatosan ott élnek. Ez ellentmond annak a hagyományos családfaelméletnek, amelyik szerint a hatezer esztendeje az Urál vidékén élő népesség zöme nyugat felé kezdett vándorolni, és e vándorlás közben az addig egységes uráli alapnyelv különféle ágakra, majd az ágak különféle mai nyelvekre váltak szét. A kutatók nemigen vizsgálták, hogy milyen nyelven beszéltek az emberek az uráli alapnyelv korának nevezett időszak előtt. Pedig ez nem kevésbé érdekes probléma, mint a legutóbbi hat évezred kérdései. Tudniillik a hagyományos finnugor összehasonlító nyelvészet teljes alapnyelvi rendszert rekonstruál, s annak valamikor ki kellett alakulnia. A nyelvi fejlődés legfontosabb kérdései már az alapnyelvi kor előtt eldőltek. Azt is tudjuk, hogy a neandervölgyi ember beszélőszervei fejletlenebbek voltak a mai emberekéinél. Az Afrikából jóval utánuk vándorlásra indult, negyven-ötvenezer éve Európába és Ázsiába kerülő, cro-magnoninak nevezett, anatómiailag modern ember már sokkal jobban artikulálhatott. Az európai jégkorszakok idején főként két „menedékhelyen”, refúgiumban, a Pireneusok környékén és a mai Dél-Ukrajnában élhettek.

Pusztay János

Őseink biztosan vándoroltak

– Végső soron tehát az említett népek valamilyen módon továbbvitték a nyelvüket?

– Amíg Európa nagy területeit jég borította, addig Szibéria gyakorlatilag jégmentes volt. A dél-ukrajnai refúgiumból körülbelül negyvenezer évvel ezelőtt kivándorlás indult meg a Bajkál-tó felé, illetve később – esetleg mindkét központból – Észak-Szibériába. A jég visszavonulását követte az élővilág, így jelenik meg az ember a mai Kelet-Oroszországban és a Baltikumban is. A különböző etnikai csoportok évezredes – régészetileg, antropológiailag és genetikailag igazolható – kapcsolatai a nyelvek szerkezetében nagy fokú egységesülést eredményeztek. Ezeknek a nyelveknek a szókincse, persze, nem volt azonos. Az egymáshoz közel élő csoportok mégis megértették egymást, hiszen a mindennapi életükben – gazdasági, kereskedelmi és házasodási kapcsolatokban – gyakran találkoztak, így egy egész seregnyi dologra, fogalomra lehetett azonos vagy hasonló kifejezésük. A távolabb élők természetesen kevésbé vagy alig-alig értették meg egymás nyelvét. A ma ismert nyelvi, régészeti és antropológiai adatokból azt a következtetést vonom le, hogy a Baltikumtól az Altáj vidékéig, illetve a Csendes-óceánig húzódó sávban több nagy nyelvi tömb létezett. Ennek a láncolatnak három nyugati láncszeme lehetett a mai uráli nyelvcsalád előzménye. Közülük a keletiből alakultak ki a későbbiekben az ugor nyelvek – a magyar, a vogul és az osztják –, valamint a mordvin és a többféle szamojéd. A nyugati tömbből lettek a balti-finn nyelvek – a finn, a karjalai, a vepsze, az izsór, az észt, a vót és a lív. E két tömb között létezhetett egy harmadik, és abból lettek a permi nyelvek – a zürjén és a votják–, valamint a cseremisz. A lappok eredete többnyire ma is vitatott. Szibériai komponens éppúgy található bennük, mint ősi európai. A keleti és a nyugati tömb nyelvei között sok különbözés van, míg a középsőben vannak keleti és nyugati hatások, sajátosságok is. De a középső tömb nyelveit beszélő népek, csoportok elődei inkább délről északra, mintsem keletről nyugatra vándoroltak. Ők nem vettek részt a magyarok – és talán velük együtt a mordvinok – későbbi vándorlásában sem. A későbbi uráli nyelvek elődeit magában foglaló három tömb keleti tagja eredetileg úgynevezett paleoszibériai, azaz ősszibériai volt. A paleoszibériai nyelvi láncot nyolc-tízezer esztendeje egy dél felől a Jenyiszej folyása mentén északra törő népcsoport szakította szét. Ez a jenyiszejinek nevezett csoport az addig ott élőkétől szerkezetileg is különböző nyelvet, nyelveket beszélt – ilyen típusú nyelv ma már csak egy van: a két. A különbözésre az egyik legfontosabb példa az egyes szám és a többes szám kifejezése. Az agglutináló nyelvekben a többes számot toldalékkal fejezzük ki a magyarban: láb és lábak, a flektáló, azaz hajlító nyelvekben, köztük a kétben pedig a magánhangzó megváltoztatásával – hogy a „láb” és a „lábak” ismert angol példáját mondjam: foot és feet. A „jenyiszeji ék” behatolása utáni helyzet következtében a paleoszibériaiak legnyugatibb tömbje közelebb került a középső és nyugati csoportnak nevezett tulajdonképpeni finnugorokhoz, így kezdődhetett a hagyományos felfogás szerinti uráli alapnyelvi kor.

Szibériai elem: 15 százalék

– Az idő tájt miben különböztek egymástól a nyugati, a keleti és az immár kettészakított keleti tömb „nyugati”, ugor felének nyelvei?

– Az évezredekig, évtízezredekig tartó egymás mellett élés során a nyelvek szerkezete nagyon sok dologban homogenizálódott, egységesült. Új környezetében még a flektáló jenyiszeji ék is átvett az agglutináló nyelvekre jellemző szerkezeti elemeket, például – sok esetben az említett „foot-feet”-tel ellentétben – toldalékkal jelölte a többes számot. A magunk rokonságánál maradva pedig: kétféle, alanyi és tárgyas ragozást csak a magyar, a vogul, az osztják, a mordvin, valamint a szamojéd nyelvek különböztetnek meg – látok egy fát és látom a fát –, a többiek nem. Csak a mordvinban van meg a névszók igei ragozása. Ha egy mordvin azt akarja mondani, hogy én nagy vagyok, te nagy vagy és így tovább, akkor ezt „magyarra fordítva” szerkezetileg így teszi: én nagyok, te nagysz, ő nagy, mi nagyunk, ti nagytok, ők nagynak. Múlt időben pedig: én nagytam, te nagytál, ő nagyott. A mordvinon kívül ez a szerkezet csak a szamojéd nyelvekben, illetőleg a jenyiszejiek túloldalán beszélt nyelvekben van meg, és hiányzik a finnugorokból. Sajátos a mordvinban az is, hogy a határozott tárgyat tárgyraggal és határozóraggal egyaránt kifejezheti: én megettem a kenyeret és megettem a kenyérben. Ennek a kettősségnek az emlékét két példában a magyar is őrzi: ismernek bennünket és ismernek benneteket. A mordvin és a legkeletibb rokon nyelvek azonosságai, hasonlóságai, illetőleg a mordvin és a cseremisz közötti számottevő különbségek azt a feltevést is megengedik, hogy a mordvin és a cseremisz közös közvetlen eredetét mutató családfaelmélet ezen a ponton nem helytálló. A mordvinok az Urálon túlról vándorolhattak a mai európai Oroszországba. Úgy látszik, észt kutatók meggyőző genetikai bizonyítékokat találtak arra, hogy a mordvinoknak szibériai gyökereik vannak. Egyébiránt ugyancsak genetikai vizsgálatokból kiderült, hogy a honfoglalás kori magyarságban körülbelül 15 százaléknyi volt a szibériai elem. Ma ez az arány még mindig 5 százaléknyi.

Talán másféle az uráliság

– Változtat-e ez a felfogás a magyarok finnugor voltán?

– Nem. Mint ahogy az egységes uráli alapnyelv „részekre osztásával” sem vitatom a finn és a magyar, az észt és a cseremisz, a karjalai és a vogul vagy a szamojéd nyelv rokonságát. Csupán azt mondom, hogy hatezer esztendővel ezelőtt nem volt egységes uráli alapnyelv, hanem volt három egymással közelebbi-távolabbi nyelvi rokonságban lévő tömb. És nehogy valaki félreértse: az egységes alapnyelvvel szembeni kételyeim nem jelentenek semmiféle azonosságot délibábos elképzelésekkel! Nyelvünk nem ufóktól, még csak nem is a sumertól származik. Ezt nyelvtani és szókészleti elemzéssel korábban magam is igazoltam. De ha így lett volna is – mármint, hogy létezne a sumer–magyar rokonság –, nyelvünk attól nem lenne „előkelőbb”. A nyelvrokonság nem érzelmi kérdés. Az igaz, hogy vándorlásunk során találkoztunk sokféle néppel. A latintól a szlávig és a némettől a románig a Kárpát-medencében is sokféle hatás érte a magyar nyelvet. Ám ez nem változtatott a jellegén. Szerkezete szibériai, és szókincsének meghatározó része finnugor maradt. Igaz, „uráliságunk” talán nem ugyanolyan, mint amilyennek ma a kollégáim zöme véli. A magam nyelvészeti vizsgálatai és a régészeti leletek, az antropológia és a genetika új eredményei megengedni látszanak az én felfogásom igazát. Délibábos álmok kergetése helyett azon volna érdemes eltűnődni, hogy nyelvünk minden külső hatás ellenére mindmáig őrzi sok ezer éves – szibériai – nyelvi szerkezetét, hat-nyolcezer esztendős finnugor szókincsét, az utóbbi ezer évben, a Kárpát-medencében pedig fogalmilag teljes mértékben igazodott az európai kultúrkörhöz.

Daniss Győző