A szórend: másik nyelv?

Nyelvszemlélet III.

Megjelent: Magyarország 1977/33, 21. o.

A magyar anyanyelvű ember abban a tudatban nő fel, hogy tud magyarul. Mint mondani szokás: az anyatejjel együtt szívta magába azt a csodálatos képességet, amelynek révén éppen ezen a nyelven gondolkodik, álmodik, beszél. Miért kételkedne abban, hogy anyjától, apjától kapott szavai épek, egészségesek, csakúgy, mint a belőlük összeillesztett mondatok? Miért kellene gyanakodnia, amikor ezeknek a mondatoknak a megértése senkinek sem okoz fejtörést?

Szerencsés esetben már az iskola megingatja az érzékenyebb gyermekember hitét: csakugyan úgy helyes, ahogyan ő fejezi ki magát? S akiben ez a kérdés felötlik, az — orvosi kifejezéssel élve — már nem reménytelen eset. Azaz idővel még megtanulhat magyarul. Ezt a nyelvet ugyanis senki sem kapja készen. Ha pontosan, tisztán, közérthetően akarja kifejezni magát, akkor nem érheti be azzal, amit természetes nyelvi fogékonysága jóvoltából ösztönösen elsajátított.

https://gyerekszoba.hu/uploads/2023/08/szoptatas.jpgAz anyanyelvet az anyatejjel szívjuk magunkba?

A kiforratlanság kora

Szép számmal vannak, akik a föntiek fölismeréséig el sem jutnak. Vakon bíznak „nyelvérzékükben”, s irigylésre méltó magabiztossággal — többnyire „fülükre hallgatva” — mondják ki a végszót olyan vitás esetekben is, amelyek olykor még a nyelvészt is alapos töprengésre késztetnék. Ha a sors szeszélye folytán angolnak, franciának születnek, túlnyomórészt indokolt volna magabiztosságuk. A szóban forgó két nyelv szabályai kiforrottak, nyelvtani törvényekkel többé-kevésbé pontosan körülhatárolhatok. Olyannyira, hogy már az első néhány iskolai tanév alatt szinte mindenki meg tudja tanulni őket a helyesírás világos, vitathatatlan szabályaival (és kivételeivel) együtt.

A magyarral viszont még az írástudónak is birkóznia kell: miközben gondolatainak kifejezésével küszködik, úgyszólván lépten-nyomon nyelvhelyességi csapdák leselkednek rá. „Nem magam érzem hibásnak — írja Illyés Gyula. — Anyanyelvül kaptam e nyelvet. Elvártam volna, hogy miként apámtól a vért, ezt is egészséges állapotban kapjam. Ne kelljen még ezzel is bíbelődnöm. Ha egy-egy kifejezésről, melyet magam is használtam, kiderül, hogy rossz, úgy érzem, mintha pénzhamisítók kezébe kerültem volna. Én valamikor valódinak fogadtam el, amit használatba bocsátottam. E kifejezések legtöbbjét még gyermekfővel vettem birtokba; komoly tekintélyek tukmálták rám: keserűen és fölháborodva emlékezem iskolakönyveim stílusára. És éppily keserűen gondolok azokra a hajdan volt írókra, akiknek gondolata nyomtalanul eltűnt, de kezük szennye megmaradt abban az örök életű, puha szobrászanyagban, amelyből gondolataimat én is kigyúrnám.”

Azaz mindmáig a kiforratlanság, a kialakulatlanság korát éljük. Hiába háromezer esztendős a magyar nyelv, tehát háromszor annyi idős, mint Európa összes többi — indogermán — nyelve, úgy látszik, mindmáig mégsem sikerült eloszlatnia maga körül az ingatagságok és bizonytalanságok zömét. Akár a nyelvtani, akár a helyesírási szabályokat, akár a külföldi kifejezések beáramlását vizsgáljuk meg tüzetesebben, mindenütt sokkal több kétségre, mint fogódzóra bukkanunk. Nemhogy az átlagember, de az írástudó sem igen képes egykönnyen eligazodni. Márpedig nyilvánvaló, hogy például annak a nyelvnek a helyesírási rendszere a jó, amelyet nemcsak a szellemi munkás, hanem valamennyi iskolavégzett ember el tud sajátítani. (Ha valaki fölüti a telefonkönyvet, vagy végigböngészi az utcai üzletek cégtábláit, olyasféle képzete támad, mintha pillanatonként mutatnának fügét a magyar helyesírás akadémiai szabályainak; seregnyi közintézmény elnevezése mond ellent a nyelvhelyességnek, s a rossz név nemritkán ráadásul hibásan van kiírva. Csupán egyetlen — találomra kiválasztott — riasztó példa: Vendéglátóipari Berendezés Felszerelés Javító és Gyártó Vállalat — olvasható a közületi telefonkönyv 300. oldalán ez a névszörny, s előtte rövidített változata, a VIBEG, amely úgyszintén hibás, mert fantázianévként értelmetlen, rövidítésként pedig nem helytálló. Szabályszerűen Vendéglátóipari Berendezés-, Felszerelésjavító és -gyártó Vállalatot kellene írni, s ez még mindig félreérthető volna, mert csak a helyesíráshoz értő olvasná ki belőle: a „gyártó” szó előtti kötőjel azt jelzi, hogy nemcsak javítással, hanem berendezés- és felszerelésgyártással is foglalkoznak. Ha pedig — mindenféle félreértést megakadályozandó — a teljes nevet írnák ki, akkor afféle tengeri kígyó hosszúságúra nyúlna az elnevezés: Vendéglátóipari Berendezésjavító, Felszerelésjavító és Berendezésgyártó, Felszerelésgyártó Vállalat ...)

Leplezni vagy leleplezni?

Az idézett példa persze vitatható. Képtelenségei csak részben nyelvi jellegűek. Részben magának az elnevezésnek — azaz a gondolatnak — a hibás mivoltából származnak. Márpedig a gondolat félresiklását nem lehet a nyelven számonkérni. Miért kellene épp neki lepleznie azt, ami nem az ő restségére vall? Hát nem épp akkor teljesíti feladatát, ha a leplezés helyett a leleplezéshez járul hozzá? Ha az embereket arra döbbenti rá: a nyakatekertségek és képtelenségek mögött valami semmiképpen sem lehet rendjén. Hiszen a magyar nyelv szellemétől mi sem idegenebb, mint a köntörfalazás, a tekervényesség. Nem csoda, hogy szinte semmiféle segítséget sem remélhet tőle az, aki mondanivalóját nem megértetni, hanem elködösíteni szeretné.

Mind a magyar szórend, mind a magyar mondatszerkesztés alapszabálya tudniillik az egyszerűség és világosság jegyében kristályosodott ki. Anyanyelvünk szívesebben használ egyszerű mondatot, összetettet csak akkor, ha ezt a pontos kifejezés föltétlenül megköveteli. Nyilván ez az oka annak, hogy az alárendelthez képest előnyben részesíti a mellérendelt mondatot. Azaz idegenkedik a főmondat valamelyik alkotórészének mellékmondattal való megmagyarázásától. Kimondva-kimondatlan azt tekinti igazán közérthetőnek, ami semmiféle magyarázatra sem szorul. Vagy ha mégis, akkor a magyarázat ne afféle mellékes kitérő legyen, hanem — fontosságát nyelvtanilag is érzékeltető — újabb főmondat.

A magyaros szórend szintén nem kedvez a ködösítésnek. Holott nyelvtanilag a mondatbeli szavak egymásutánjára csak nagyon kevés szabály van: a sorrend szinte tetszés szerint módosítható. Csakhogy minden egyes módosítás — legalábbis árnyalatnyilag — megváltoztatja a mondat értelmét. S minden egyes jelentésváltozat csakis a neki megfelelő sorrenddel fejezhető ki. Ugyanabból a három szóból álló mondatnak annyiféle — nemritkán egymással teljesen ellentétes — értelme lehet, ahányféleképpen szavai csoportosíthatók. (Például: Péter számtant tanul; ez egyszerű, tényközlő mondat. Számtant tanul Péter; itt a hangsúly a számtanon van, Péter tehát nem mással, hanem éppen számtantanulással foglalkozik; mihelyt azonban kérdőjelet teszünk a mondat végére, értelme azon nyomban a visszájára fordul, s épp az válik kérdésessé, ami az imént bizonyos volt; végül még egy változat: Péter tanul számtant?; ez csakis kérdés lehet; kijelentő mondatként szórendje magyartalan volna; még az sem képzelhető el, hogy válasz a „ki tanul számtant?” kérdésre, hiszen erre elég annyit felelni: Péter.)

https://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/4889/48897/488979/48897960_3727690_d75abead3716c82f63308bd46c4e6209_wm.jpgPéter számtant tanul. Péter tanul számtant? Számtant tanul Péter?

Az idegen ajkúnak tehát, ha magyarul akar beszélni, többet kell tudnia a szavak puszta jelentésénél. A mondatok megértéséhez tudniillik nem afféle egyszerű matematikai műveletet kell elvégeznie. Hiába adja össze a mondatokat alkotó szavak jelentését, egyáltalán nem biztos, hogy értelmes végeredményt kap. Mint a fönti példa is tanúsítja, a szórendnek ugyancsak rendkívül sokrétű kifejezőereje van. Szinte egy másik nyelv rejlik benne. Olyasmit is tudtul lehet vele adni, amit másként úgyszólván még sejtetni-éreztetni is képtelenség.

Ezzel gyakran még a magyar anyanyelvű sincs teljesen tisztában. Többnyire vele született nyelvérzéke ösztönösen irányítja mondatbeli szavainak elrendezését. Mindenekelőtt az írók, költők, újságírók a megmondhatói, milyen kemény munka árán lehet a tudatos — árnyalatilag is pontos — kifejezőkészség birtokába jutni. Aki azonban nem sajnálja érte a fáradságot, s megpróbál élni a szavak fölmérhetetlenül változatos csoportosítási lehetőségeivel, az nem csupán saját gondolatvilágát teszi hozzáférhetőbbé és fogékonyabbá. Előbb-utóbb a magyar nyelv kimeríthetetlen gazdagságára is rádöbben.

Másik idegpályákon

S döbbenete csak növekszik, ha a szórend nyelvtani körén túllépve, vallatóra fogja a közismert népdalt: „Édesanyám rózsafája, / Én voltam a legszebb ága. / De egy gonosz leszakajtott, / A kebelén elhervasztott.” Ezt a négy sort annak az embernek sem kell magyarázni, aki életében sohasem lépte át az iskola küszöbét. A mégoly művelt külföldi viszont csak nehezen boldogul vele — ha egyáltalán boldogul. Ö ugyanis a nyelv nyomdokain haladva igyekszik megérteni azt, amiről a szóban forgó népdal szól.

Csakhogy ezúttal nem valóságos rózsafát, s nem is valóságos ágat, főleg nem valamely gonosznak a kebelén elhervasztott ágat kell elképzelnie, hiszen ilyesmi nevetséges képtelenség volna. Ennek a népdalnak az értelme csakis az előtt nyílik meg, aki nem a nyelv, hanem a néplélek, a népköltészet felől közelít hozzá. Magyar anyanyelvű ember számára ez olyannyira természetes, hogy észre se igen veszi: gondolatai ösztönösen más idegpályákra siklanak át, maguk mögött hagyva a köznapi fogalmak, a szabályszerű következtetések és nyelvtani összefüggések szinte kézzelfogható világát.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós