Külföldön is, itthon is sokan vannak, akiket nem elégít ki a „halzsíros atyafiság” gondolata, s nem hajlandók tudomásul venni, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvek közé tartozik, hogy legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok és az osztjákok, nyelvrokonaink a Szibériában zürjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, észtek, továbbá a finnek és a lappok. A finnugor rokonság elleni berzenkedés nem új. Alighogy megjelent Sajnovics János Demonstratiója, megszólaltak a tiltakozó hangok. Legismertebb talán Barcsay Ábrahám testőr-író (1742—1806) megnyilatkozása:

„Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket,
Ki Lappóniából hurcolja nyelvünket!”

A finnugor rokonság hívei és ellenzői között hosszú ideig folyt a harc, de a múlt század végére befejeződtek az olykor heves csatározások. A tudományos életben nem volt tovább kérdéses, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Ezt a megoldást azonban sokan máig sem fogadják el, „előkelőbb” rokonságot keresnek, nyelvünket rokonítják a baszkon és az etruszkon kezdve a héberen és az egyiptomin át az óperzsával és az angollal, a japánnal és az ógöröggel és még számos más nyelvvel. Napjainkban a sumer—magyar rokonság szószólói alkotják a legszervezettebb tábort. Itthon nem jutnak közlési lehetőséghez, de központjuk van Argentínában és az Egyesült Államokban, filiáléjuk Ausztráliában, híveik megtalálhatók más dél-amerikai államokban és Kanadában.

Sumer ékírásos tábla

Csűrik-csavarják

A finnugor rokonság ellenzőinek többségével még vitatkozni sem lehet. Legtöbbjük a nyelvtudomány legelemibb ismereteinek hiányában etimologizál, szabdalja, csűri-csavarja a szavakat, hogy éppen azt bizonyítsa, amit akar. A nyelvrokonság bizonyításában ugyan valóban nagy súllyal esik latba a rokon nyelvek közös eredetű szókészlete, a kapcsolat feltárása azonban nem végezhető el e nyelvek hangtörténetének ismerete nélkül. Hiszen minden nyelv változik az idők folyamán, s a változások érintik a hangtani rendszert (a szavak és nyelvtani elemek hangalakját), a nyelvtani rendszert és a szókincset is. A különféle szóegyezések természetesen nem egyforma jelentőségűek a nyelvrokonság megítélésében. Abból, hogy a telefon, gramofon, rádió stb. szavak sok mai nyelvben használatosak, és nagyjából egyformán hangzanak, valószínűleg senki sem következtet ősi nyelvrokonságra. Minden nyelvben vannak olyan szavak is, amelyek bár kimutathatók számos más nyelvben, de már sok esetben alig felismerhető módon. Ezek is rendszerint egy-egy kultúrfogalomnak a nevei. Például a selyem európai és ázsiai vándorszó, ilyen a könyv szó, amelynek még a sumerban is kimutatható a megfelelője. A nyelvrokonság azonban nem ilyen jellegű szóegyezések alapján mondható ki. A magyar és a finnugor nyelvek szavai közül — a szabályos hangmegfelelések alapján — közös eredetűeknek bizonyulnak főleg egyes névmások (én, te, ő, mi stb.), néhány rokonságnév (ős, fiú, férj, leány, nő, meny, ipa, napa stb.), számnév, sok állat- és növénynév (nyúl, egér, nyuszt, sün, eb, fogoly, lúd, méh, hal; fa, kéreg, meggy, szil, fagyal stb.), természeti jelenségek nevei (éj, menny, ősz, tél, esik, hab, ár, víz, tó stb.), több testrésznév (ujj, kéz, száj, fog, fej, nyelv, epe, máj stb.) és az igék közül főleg az elemi életfunkciókat kifejező szavak (van, lesz, él, hal, eszik, iszik, szül, alszik, áll, jut, megy, hall stb.). Finnugor eredetű tőszavaink száma nem nagy (megközelítőleg ezerre tehető), de ezek a szavak szókincsünk leghasználatosabb elemei, hatalmas szócsaládok alapjai. A szavak használati gyakoriságát feltüntető, nagy terjedelmű szövegekből készült statisztikák szerint a finnugor eredetű (és a magyar nyelv külön életében keletkezett, „belső keletkezésű”) szavak csaknem 90 százalékos gyakorisággal fordulnak elő a köznyelvben. Mindenképpen ezek szókincsünk legfontosabb elemei, de a nyelvrokonság megállapításában nem csak rájuk épít az összehasonlító nyelvtudomány. A rokonság bizonyításában fontos hely illeti meg a nyelv szerkezeti elemeinek egyezését. (Szókölcsönzés minden időben volt, s ma is van a különféle nyelveket beszélő népek között, a nyelvtani formák kölcsönzése azonban jóval ritkább.) Az elsődleges névszóragok — például az -n határozórag: égen, földön, kézen-közön stb. — több-kevesebb eltéréssel megegyezők a finnugor nyelvekben. A birtokos személyragozás, vagyis a birtokos személyének kifejezésére alkalmas nyelvtani eszközök ugyancsak közös előzményből származnak. A rokonság nyomai az igeragozásban, a névszó- és igeképzésben szintén tucatnyi példán igazolhatók.

Honti László: Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről

A „dicső ősöket” keresők számára a sumerok mint a városi civilizáció megalkotói és az ékírás feltalálói vonzók, de kivált azért, mert nyelvük az emberiség legrégibb írott nyelve. Agglutináló, azaz ragozó nyelv, de mind ez ideig nem sikerült rokonságba hozni egyetlen más nyelvvel sem. Az agglutináló nyelveket az jellemzi, hogy a jelentés módosítására, valamint a mondatbeli viszonyok jelölésére önálló szavakból elsorvadt képzőket, ragokat alkalmaznak (például a -tól, -től rag a tő főnév -l elemi rangos alakja), azokat mintegy hozzáragasztják, agglutinálják a változatlanul maradó, s ezért mindenkor könnyen felismerhető tőszóhoz, mint például ebben a magyar szóban: áll-hat-at-os-ság-unk-ban. Ebbe a típusba sorolják a finnugor, a szamojéd, a török-tatár nyelveket, a bantut, a dravidát és még sok más nyelvet.

Sajnovics János szobra Tordán

Ami a sumer és más nyelvek rokonítását illeti, különféle kísérletek már akkor megjelentek az irodalomban, amikor még heves vita folyt akörül is, hogy egyáltalán önálló s valóságos nyelv volt-e a sumer (ehhez különben már legalább nyolcvan éve nem férhet kétség). Mint beszélt nyelv i. e. 1800 körül kihalt, de mint vallási és kulturális nyelvet egészen a Szeleukidák koráig (K. e. IV—III. század) ápolták. Sok szót vett át belőle a sémi nyelvcsaládba tartozó akkád nyelv. Mellesleg: nemcsak a sumer nyelvet nem sikerült eddig más nyelvekkel rokonítani, hanem antropológiailag sem tudjuk a sumerokat a környezetükben található népekhez kapcsolni. Nyelvtudományunk azonban nem zárja ki eleve a sumer kapcsolatok lehetőségét. Ilyen kapcsolatok a pre-uráli (a finnugor és szamojéd nyelvű népek együttélését megelőző) korban nem minősíthetők lehetetlennek. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy még az urál-altáji nyelvrokonság sem bebizonyított tény. Ugyanígy a sumer—pre-uráli kapcsolat is csak feltevés jellegű, és azzal a nyelvészeti elvvel függ össze, amely szerint lehetetlen két nyelvről bebizonyítani azt, hogy nem rokonai egymásnak.

Honti László: A nyelvrokonságról

Eleve „sántít”

Azok a munkák, amelyek e tárgyban külföldön megjelentek, a rokonságnak még csak a valószínűsítésére sem alkalmasak. Etimologizálásuk Horvát István (1784—1846) „délibábos nyelvészkedésének” szintjén mozog. Nagy Sándor (Buenos Aires, 1968) például Iuno istennő nevét jóné-nak fejti meg, Baráth Tibor (Montreal, 1968) szerint a papiros tulajdonképpen papírás, a piramis pedig peremes. Dr. Zakar András tanulmánya A sumér nyelvről címmel svédországi kiadvány, sokszorosított formában jelent meg a közelmúltban. A szerző a glottokronológia néven ismert matematikai-nyelvészeti eljárást próbálja alkalmazni a sumer—magyar nyelvi összefüggések bizonyítására. A glottokronológiai eljárás során általában 100—200 tagú szólistákat állítanak össze az alapszókincsbe tartozó szavakból, majd megvizsgálják, hogy a kutatott nyelvekben a lista szavai hány százalékban közösek. Zakar András az amerikai Hymes (Harward egyetem) által összeállított százszavas próbajegyzéket veszi vizsgálat alá, kimutatja hiányait, tévedéseit, és helyesbítésükre javaslatot tesz. Ám a glottokronológiának mint vizsgálati módszernek nagyon sok gyengéje van. Már kiindulási alapelve is „sántít”, az ugyanis, hogy a nyelvek alapszókincse szükségképpen és feltétlenül azonos ütemben változik. A nyelvi változás azonban sokféle tényezőtől függ, és minden tényező másként, más módon van hatással a változási folyamatra. Itt tehát nem arról van szó, hogy felállíthatunk egy egyenletet, amelynek segítségével egy ismeretlent (a glottokronológiai alapképletben a vizsgált nyelvek elválásának idejét) ki lehet számítani; függvényt kellene felállítanunk, mégpedig olyan sok független változós függvényt, amellyel már nem sokra mennénk.

Csúcs Sándor: Miért finnugor nyelv a magyar?

„Bizonyítékok” — elképzelésekhez

A másik újabb keletű munka Csőke Sándor német nyelvű, szintén sokszorosított formában közzétett tanulmánya: A sumér, a magyar nyelv archaikus formája. Az utószóból idézzük: „Minthogy a sumér nyelv agglutináló nyelv, s én, e tanulmány szerzője, szintén agglutináló nyelvet beszélek, feljogosítva érzem magam ideiglenes ítéletként kimondani: A sumér a magyar nyelv ősformája. 1. A magyar szókincs legnagyobb részben sumér eredetű. 2. A magyar nyelv alaktani elemeinek eredete a sumér nyelvben van. így a magyar nyelv a sumér nyelv modern formája.” A bizonyítás azonban nem sikerül. Az etimológiai egybevetéseknél mindennek az alapja a szótörténet. Egészen új, például hangutánzó eredetű szavakat vagy éppen nyelvújítási alkotásokat nem lehet sumer szavakkal egyeztetni. A sumer—magyar rokonság szószólói általában figyelmen kívül hagyják a magyar szavak történetét, és már eleve feltett őstörténeti elképzeléseikhez keresnek nyelvi bizonyítékokat. Márpedig az őstörténet vizsgálata egyike a legbonyolultabb feladatoknak. Sem a nyelvészet, sem a régészet, sem a történettudomány önmagában nem illetékes a végső szó kimondására. Sőt, e három együtt sem nélkülözheti a néprajz és az embertan eredményeit.

Papp László