Elhangzott a Nyelvművelésünk évszázadai című könyv újrakiadásának bemutatóján, az Anyanyelvápolók Szövetsége Nyelvőrző Szalonjában, 2023. május 25-én Budapesten, a Józsa Judit Galériában

Tisztelt Hallgatóság!

Örömmel vállaltam a felkérést, hogy Édesapám, Fábián Pál nyelvészprofesszor (1922–2008) egyik könyvének újrakiadásakor mondjak a tisztelt közönségnek néhány szót magáról a szerzőről, aki – ezt így elöljáróban rögtön leszögezhetjük – „egész életét a magyar nyelvtudomány művelésének szentelte”.

Kezdem a gyökerekkel (hiszen ez egy nem feltétlenül publikus vonatkozása a „tudósok” életének): Családunk apai ága losonci, ill. nagykőrösi eredetű: Fábián Gyula nagyapám és Biczó Ilona nagyanyám Budapesten, a képzőművészeti főiskolán ismerkedtek össze; házasságkötésük után először Sárváron, majd – életük végéig – Szombathelyen voltak középiskolai rajztanárok.

E tevékenység lelkiismeretes ellátása, ill. három (szintén értelmiségivé vált gyermek) nevelése mellett folytatták művészi alkotótevékenységüket is (sőt: Nagyapám nem csak festett és rézkarcokat készített, hanem számos, abban a korban igen sikeres ifjúsági regényt is írt, pl. Hej Rákóczi, Bercsényi; Gábor diák; Különös háború; stb.). – Nagynéném (szintén rajztanárként) Szombathelyen élte le az életét (zárójelben megjegyezem: az ő egyik fia dr. Kovács Árpád, akiben ma a Költségvetési Tanács elnökét tisztelhetjük), nagybátyám pedig a gödöllői agráregyetemen volt az állattan professzora (aki „mellékesen” újrahonosította a 60-as, 70-es években a magyar terepíjászatot).

Édesapám viszont filológus, nyelvész lett. A Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatójaként az Eötvös Collegiumba is felvételt nyert: ez meghatározta tanulmányainak jellegét és minőségét, így azután (szerencsére csak rövid 2. világháborús katonáskodás, sőt: angol–amerikai hadifogság után) 1947-ben magyar–olasz szakos tanári diplomát szerzett.

Évtizedeken át hallgattuk otthon, a Feneketlen-tó közelében lévő, Zsombolyai utcai lakásunkban a rengeteg nevet és a történeteket a Ménesi úti „nagy házban” uralkodó komolyságról és szigorról, ill. a megtörtént tréfás eseményekről is, melyek szereplői azután, egyetemista életem és tanári pályafutásom során (mint Édesapám barátai vagy mint az én későbbi egyetemi oktatóim) test és vér valóságukban is megjelentek előttem (ilyenek voltak pl. Lőrince Lajos, Tamás Lajos, Deme László nyelvészek, Klaniczay Tibor irodalmár, Takács Lajos néprajzos stb.).

Magyar–olasz szakos diplomával a tarsolyában Édesapám a tanári pályafutását Pécsett kezdte el (én pedig – ki tudja, miért – máig büszke vagyok arra, hogy 1950-ben még ott születhettem meg, viszont a testvéreim már „pestiek” lettek …). Fábián Pál tehát Budapestre kerülve először a Pedagógiai Főiskolán tanított (1955-ig), majd élete végéig az ELTE Magyar Nyelvtudományi Tanszékén volt adjunktus, docens, azután egyetemi tanárként tanszékvezető is, és végül professor emeritus (1996–2008). – Fontos szakasza volt egész családunk életének az 1964 és 1969 közötti időszak: ekkor ő a Padovai Egyetemen vendégtanárként oktatott, ezzel párhuzamosan a Bolognai Egyetemen pedig magyar lektor is volt, és mi, a család, vele éltünk Padovában a Via Abetti 4. szám alatti kertvárosi társasházi lakásban. Ez áll természetesen az alapjában annak, hogy mind én, mind Gyurka öcsém „megbízható tudású” olasz szakos tanárok lettünk/lehettünk: az ő karrierjéből sarjadtak ki a mi karrierjeink is.

Bölcsészdoktori disszertációját Fábián Pál 1948-ban, kandidátusi disszertációját 1962-ben, az MTA „nagydoktori” értekezését pedig 1989-ben védte meg, természetesen mindig magyar nyelvtudományi témakörökben. Legfőbb kutatási területe talán a magyar helyesírás volt, mégpedig „hivatalból is”, hiszen évtizedekig volt az MTA I. Osztályán a Helyesírási Bizottság tagja, sőt: elnöke is – és ezért kollégái nagyon hálásak voltak neki, mert ezt mindenki más „abszolút megcsinálandó, de lehetőleg kerülendő” kulimunkának tartotta … Ehhez a tudományterülethez tartozott a minden magyar által ismert és használt, az oktatásban is rendkívül fontos helyesírási szabályzat elkészítése, az újabb kiadások szerkesztésének levezényelése, aminél igen „jól jött” az ő alapossága, kompromisszumkészsége, és nem utolsósorban: kapcsolatteremtő alapkaraktere, aminek a segítségével be tudta vonni a (többször is kiadott, rendszeresen megújított) helyesírási szabályzat munkálataiba a különböző tudományágak legjobb szakembereit (kémikusokat, biológusokat, orvosokat és – ami nagyon fontos! – nyomdászokat is), akik azután a saját területükön szép lassan, „erőszakmentesen” átültették a gyakorlatba is az Akadémia munkacsoportja által tudományos elvek mentén kidolgozott szabályokat (akár azáltal például, hogy készítettek orvosi, kémiai stb. helyesírási szótárakat). – További nagy kutatási területként Édesapám foglalkozott a stilisztika, ill. a szókészlettan (más szóval: lexikológia) bizonyos területeivel is (például a magyar reformkor gazdaságának szókészletével stb.). Sajnos itt most nincs mód arra, hogy a különböző témakörökben publikált munkáit akár csak említésszerűen felsoroljam!

Mindez a tudományos tevékenység párosult nála az optimista életszemlélettel, mások segítésének készségével, az igazságérzettel (erre szüksége is volt abban a periódusban, amikor pl. tanszékvezető is volt…), továbbá rendkívül gyakorlatias alaptermészetével: kisebb villanyszerelési munkákat, egy lehullott faldarab visszavakolását vagy egy fa kivágását –például az általa is nagyon szeretett balatonfenyvesi nyaralónk kertjében – ugyanúgy meg tudta csinálni, mint egy elvont helyesírási szabály megalkotását más nyelvészek körében békésen levezényelni.

A Wikipédia ezzel a mondattal zárja a róla szóló életrajzi szócikket: [Fábián Pál nyelvész] „A 20. század második felében a magyar nyelvészeti tudományos és közélet egyik kiemelkedő alakja.” Ez a mondat igaz. Hozzá kell azonban még tennem: nagyon szerethető ember, férfiú volt – és ezt szerencsére sokan tudták. 

Köszönöm a TINTA Könyvkiadónak, hogy Édesapám, Fábián Pál emlékét kis terjedelmű, de fontos, összefoglaló jellegű könyvének kiadása révén őrzi, továbbá hogy ezáltal lehetőséget ad az utókornak is annak a megértéséhez, ami Édesapám egyik alapelve volt: a helyesírás nem egy önmagáért lévő „kitalálmány”, egy szükséges rossz, (ha akarjuk: „szívatás”) – hanem a magyar nyelv „szétesésének” egyik legfontosabb megőrző eszköze. 

Fábián Zsuzsanna, professzor emeritus, ELTE BTK