Az írás eredeti megjelenési helye: Nyugat 26. évfolyam, 1933. 15–16. szám, II. 113–119. o.

Midőn Révai Miklós, a történeti magyar nyelvtudomány megteremtője 1802-ben elfoglalta katedráját a pesti egyetemen, első előadását ezekkel a szavakkal kezdte: «Nescimus hungarice loqui. Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint közönségesen beszélünk legtöbben, nem érdemli meg a tudás nevezetet». Révai beszélhetett így; mert akkor, a 18. és 19. század fordulóján a magyar nyelv nagy átalakuláson ment át; akkor vívta a magyar politikai és társadalmi élet és a magyar nyelv nagy felszabadító harcát a latin nyelv igája alól. S azóta ez a panasz, ez a szemrehányás folyton megismétlődik, csakhogy rendesen áttéve a 2. személybe: Nem tudtok magyarul. Mert a panaszkodó mindig tud.

Most, midőn a M. T. Akadémia nyelvművelő bizottsága megkezdte működését, ezzel a riasztó felkiáltással fordult a magyar közönséghez: «Veszélyben a magyar nyelv! Veszélyben van épsége, szépsége, eredeti zamatja!» Erre a jajkiáltásra nincs ok. Nincs veszélyben a magyar nyelv, sem épsége, sem szépsége, sem zamatja. Az elmúlt másfélszázad folyamán kifejező erőben, a szókincs gazdagságában hatalmasan fejlődött nyelvünk, s a népnyelv megbecsülése és tanulmányozása színessé, szebbé és fordulatosabbá tette. A nyelvújítás mozgalma a 19. sz. elején hirtelen lendületet adott a nyelv gazdagodásának, az ezt követő új ortológus mozgalom azután a szükséges korlátok közé szorította a szókincs erőszakos gazdagítását, s a kifejezések, fordulatok és szólások magyarosságát követelve, korlátokat állított az idegen nyelvek káros hatása elé.

Midőn Szarvas Gábor 1872-ben megindította a Magyar Nyelvőrt, szükség volt erre a tisztító mozgalomra, az ő erős kritikája még túlzásaiban is hasznos volt. Ha összehasonlítjuk az újságok nyelvét 1872-ben a maival, senki sem mondhatja, hogy azóta romlott nyelvünk. Íme néhány mondat az akkori napilapok közleményeiből: «Nem pótolhatná, ha minden rovatot betöltendette volna is. – A dualismus a birodalom két felének közigazgatását kellett hogy szétválasztandó legyen. – A dolgok készülendett új rendje. – Melynek fejlődése csakis Magyarország érdekeire nézve döntő befolyással leend. – E feltét alatt lemondását be nem adni igérte. – Minthogy annak fölküldetése nem sokára eszközöltetik, a műbarátok érdeklése tekintetéből megjegyeztetik, miszerint ... – Az országos vásár betiltatván, az meg nem tartathatik, mi ezennel közhirré tétetik.» – Lépten-nyomon találkozunk az akkori napilapokban az ilyen kifejezésekkel: «Alkotmányos útoni változtatás. – E részbeni idegenkedés. – Újabbani fejlődés. – Az államkormánynáli kiegyezési kisérlet.» Nincs olyan hanyag, gondatlan riporter ma, aki ilyen mondatokat le merne írni.

Idézzünk még néhány példát, hogy lássuk, milyen volt az orvosi nyelv a Nyelvőr megindulásakor:

«Szabványos lefolyású egyes gócokra korlátolt heveny fölületes bőrlob. – A függér kötszövetén rostonyás, hájdagos izzag. – A tűdőürcsék nyákkal és hámsejtekkel vannak megtöltve s a környéki részek legdagosak. – A felhágó függér ütérdagának jelei az élőn.»

Ezzel a néhány kikapott példával csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a magyar nyelv nem romlott az elmúlt félszázad alatt. De azt sem mondhatjuk, hogy panaszra nincsen ok. A nyelv, melynek segítségével gondolatainkat ki akarjuk fejezni, olyan, mint egy hangszer. A legjobb Stradivarius is hamis hangokat hallat, ha kontár kezébe kerül; de nem mondjuk akkor, hogy a hangszer rossz, hanem a hegedűs nem művész, aki játszani akar rajta. A nyelvnek is vannak művészei és kontárjai, de ne kárhoztassuk, ne ítéljük el a nyelvet, ha az író nem tud vele bánni.

*

Van ok a panaszra és jogosult az a mozgalom, amely a magyar nyelv tisztaságának, szépségének védelmére ébreszti fel az írók és a közönség lelkiismeretét. Az újságok és a szépirodalom nyelve erősen hat az olvasóközönségre; a rossz, a helytelen gyorsabban terjed, mint a szép és a jó. Épp ezért az írók lelkiismeretéhez kell fordulnunk elsősorban, ha a stílus romlását meg akarjuk akadályozni. De különbséget kell tennünk a mindennapi beszéd és az író, a költő stílusa között. A mindennapi beszéd, a közhasználatú, nem művészi természetű írásművek stílusától nem kívánhatunk többet, mint hogy ne vétsen a magyar nyelv törvényei ellen, tartsa szem előtt a nyelv tisztaságát, mondja el közlendőjét értelmesen, világosan. Ebből a szempontból az iskolára hárul a legnagyobb feladat. De meg kell vallanunk, hogy a mi iskoláinkban a magyar nyelvi tanítás körében nem jut sem elég idő, sem elég gond a stílus tanítására.

De ha művészi stílusról van szó, az említetteknél sokkal nagyobb követelményeket támasztunk, de nagyobb szabadságot, önállóságot is kell engednünk. Az író, és még inkább a költő nem szolgája, hanem ura a nyelvnek; neki szabad újítani, szabad a nyelvtan rideg szabályaitól eltérni, ha ezáltal gondolatát világosabban, vagy szebben, színesebben tudja kifejezni. Az író teremti is, újítja is a nyelvet, ha ennek szükségét érzi. Kazinczy Ferencet is ez a gondolat vezette, midőn a magyar nyelv és stílus újítására törekedett. «Új nyelvet a sokaság teremte – írja –: a már készet nem a nép, hanem a jobb írók viszik azon tökéllet felé, ahová az felhághat; s az újonnan teremtett vagy származtatott szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a nép, ha az múlhatatlanul szükséges és széphangzású lészen és ha az író azzal gyakrabban nem él, mint illik s stiljével a füleket elbájolni tudja.» Arany vétett a nyelv szabálya ellen, midőn ezt írta: Az örömet, mely teli szivecskéjét elteli; hisz a telik ige tárgytalan. Vagy a szórend szabályai ellen vét ebben a sorban: Nincs a kerek földnek ura kívül rajtam. De mindkét esetben a költemény ritmusa szép, a gondolat kifejezése erősebb. Babits is újított, új szóalakot, új összetételt teremtett ezekben a sorokban: A hideg fogat csikordít. Árván kárveszékelünk. A csókszomító selyem ajkak. Vakarcs-poklok szégyen-fuvalma. Vagy Kosztolányinál: Aranylanak a halvány ablakok. Te vagy, aki fáradt szívünkre balzsamot hozol. (A szabályos hozasz alak csunya és a népnyelv is az l ragot használja sziszegő mássalhangzó után.) Ady merész új összetételeit, mint kis rőzse-dalok, ínség-lakájok, siralom-étkek, százával is idézhetnénk. Csakhogy a költőnek ez a szabadsága szigorú kötelességet is ró rá. Újítani, a szabályostól eltérni csak annak szabad, aki művésze a nyelvnek s csak akkor, ha szükség van rá. Nagyon találó erre vonatkozólag Kazinczynak a megjegyzése: «Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud és akit a grácia látatlanul lebeg körül.»

*

Mit kívánunk meg az írótól, hogy stílusa művészi legyen és irányítója lehessen a közönség ízlésének és nyelvérzékének? Elsősorban világos gondolkodást. Amíg a gondolat nem világos, amíg az író lelkében nem áll tisztán az, amit ki akar fejezni, a nyelvi forma sem lehet világos, annál kevésbé művészi. A rossz hasonlatok, a ferde, ügyetlen szóképek oka mindig az, hogy nem alapulnak igazi szemléleten, valódi élményen. Az átélt gondolat jut legkönnyebben művészi kifejezéshez. A második követelmény, hogy az író stílusa egyéni legyen. Minden művészi alkotás csak akkor igazi művészet, ha megismerjük benne az alkotó művész egyéniségét. Az író érzéseinek, gondolkodásának, élményeinek, szóval egész egyéniségének visszatükrözését meg kell látnunk nyelvében, stílusában. A szavak, amelyeket szívesen használ, viszont a szavak, amelyeket sohasem használ, rávilágítanak emberi egyéniségére. A jelzők megválogatása, a képek, hasonlatok, amelyeket kedvel, összefüggenek lelki sajátosságaival.

De nemcsak az írónak, hanem a műfajnak is megvan a maga stílusa. Regényt vagy tudományos munkát, lírai költeményt vagy drámát, vígjátékot más-más stílusban kell írni. S a műfajokon belül is más a stílusa a történeti regénynek, mint a mai társadalmi életből vagy a nép köréből vett tárgyú regényé. A műfajok stílusának ezt a különbözőségét is érezte Kazinczy. «A stilisztika különböző nemeinek más meg más szavaik, más meg más frázisaik, más meg más nyelvek van, s ezeket nem szabad összetéveszteni. Más a poézis nyelve, más a prózáé, sőt a poézisé és poézisé, s a prózáé és prózáé is más s ami a templomi beszéd nyelvében nem jó, igen jó lehet a románokéban s a játék színében, s megfordítva.» (Gyakran idézem Kazinczy szavait. Egyrészt azért, mert ő volt az első magyar író, akinek érzéke volt a stílus művészi sajátságai iránt. Másrészt, hogy ráirányítsam a figyelmet Kazinczy egyéniségének igazi nagyságára, mert – szintén az iskolai tanítás hibájából – Kazinczyban még az írók legnagyobb része sem lát mást, mint szenvedélyes szócsinálót, aki sok rossz és sok jó szóval gazdagította a magyar nyelvet.)

Kazinczy Ferenc

*

Mi rontja az író stílusát? Elsősorban az, ha nem törődik a nyelv szabályaival és hanyagságból, gondatlanságból, néha eredetieskedésből lenézi a nyelvtan legegyszerűbb szabályait. Például: egy különben igen kiváló írónk elhatározta, hogy sok után többesszámot használ: «Hallgatta a sok hangokat, amik szálltak reája, a sok üvegszilánkokat, amik szálltak az ablakon át, a zongorából. – Lehetett látni rajta sok lelki titkait.» Szebb vagy jobb ez így? A névelők helytelen használata napról napra megbotránkoztatja a stílus szépségével törődő olvasót. A határozott névelő felesleges, gyakori használata egyhangúvá, csunyává teszi a stílust. A személyragos főnév előtt a legtöbb esetben elhagyhatjuk a névelőt; és csunya a névelő ismétlése az ilyen mondatokban: «De: az arca az sápadt volt, a teste az égett, az orra az meghegyesedett.» A határozatlan névelővel még nagyobb a baj. Gyakran hibáztatjuk az egy névelő németes használatát; pl.: Ez (egy) nagyon jó könyv. A túlzók most már mindenütt üldözik az egy-et, különösen időt jelentő szavak előtt: óra múlva, esztendő előtt, esztendő alatt; aki szinte éjszaka alatt lettem; éves korában, darab ideig hallgattak. Mindezekben az egy-et nem szabad elhagyni, mert a kifejezés világossága megköveteli. Nem akarom folytatni a nyelvtan ellen elkövethető vétségek felsorolását. Csak rá akartam mutatni egy-két példával, hogy az ilyen könnyen elkerülhető hibák is rontják a legjobb írók stílusát. Épp az ilyen botlások találnak leghamarabb követőre az olvasók körében. A rosszat sokkal könnyebb utánozni, mint a szépet, a művészit.

*

A stílusnak egyik fontos kérdése a szavak használata. Az új erőre kapott nyelvtisztító mozgalom az idegen szavak mellőzését állította a nyelvhelyességért folytatott harc előterébe. Pedig nem az egyes szavak használata a legfontosabb feltétele a stílus szépségének, művésziességének. Az idegen szavak használatáról szólva, helytelenítjük a túlzást mindkét irányban. Nem szabad ok nélkül használni idegen szavakat, ha van jó magyar szavunk, amellyel alkalmasan kifejezhetjük ugyanazt a fogalmat. De nem kárhoztathatunk, nem üldözhetünk minden idegen szót. Gyakran szükség van rá, mert új, határozott fogalmat jelöl, melyet magyar szóval nem tudunk pontosan ugyanavval a jelentésárnyalattal kifejezni. Például a frázis, illuzió, modern, naiv, filigrán szavakat nem helyettesíthetjük mindig magyar szóval. Az idegen szavak használatában vagy elkerülésében csakis a jó ízlés lehet a vezető. Ugyanerre az álláspontra kell helyezkednünk, ha a nyelvújítás alkotta rosszul képzett szavak használatáról van szó. Az új szavak nagy tömege egy évszázad leforgása alatt beleilleszkedett a magyar nyelv szókészletébe, és ezek a szavak éppoly nélkülözhetetlenekké lettek, mint a meghonosult idegen szavak. A rosszul képzett új szavak nagy része ismét kihalt, mások még küzdenek, de kihalóban vannak. Az író egyéniségétől, ízlésétől függ, hogy tetszenek-e neki az ilyen szavak, mint eszély, erély, szívélyes, és hogy idény-t vagy évadot ír-e szívesebben.

A művészi stílus szempontjából sokkal fontosabb a szavak helyes használata. Minden szó jelentésének megvan a maga köre, amely a nyelv története folyamán a használatban tágul vagy szűkül. Az író a maga művészi célja szerint néha merészen is bánhat a szó jelentésével; de nem juthat ellenkezésbe a közhasználattal. Megtörténik, hogy a szó jelentése a használatban elferdül, kétségre, ingadozásra ad okot, ekkor az írónak óvatosnak kell lennie, nehogy félreértsék szavait. Tudjuk, hogy az ural ige eredeti jelentése: valakit úrnak tart, úrnak tekint. (Kisfaludy Sándor még ezt írta: Adja Isten, hogy a magyart a fél világ uralja.) Ma, a német beherrschen mintájára, úgy használják: uralkodik valaki vagy valami fölött. Az iromba ige eredeti jelentése tarka. Ma összetévesztik az otrombával és úgy használják, mintha azt jelentené: esetlen, nagy. Az ildomos eredeti jelentése: okos, ravasz; ma összetévesztik az illedelmessel. Ha a jelentés így elferdült, leghelyesebb, ha nem használjuk az illető szót, mert kétértelműséget, zavart okoz. Az író gondatlansága is okozhat ilyen zavart a szó jelentésében. Szemünk előtt folyik le a szemben szó jelentésében az ilyen elferdülés. Valakivel szemben mindig ellenséges, támadó érzelemmel vagyunk; szeretettel, jóindulattal valaki iránt, nem pedig valakivel szemben viseltetünk. Ma napról napra találkozunk evvel a helytelen használattal a napilapok hasábjain, különösen politikusaink beszédeiben. Pl.: A magyarság mindig türelmes és barátságos volt a kisebbségekkel szemben. – Ez a hadsereg teljesíteni fogja kötelességét a nemzettel szemben. – Mi éppen a nemzeti és keresztény gondolattal szemben való felelősségünk tudatában ezentúl feloldva érezzük magunkat minden politikai tekintettől... (mondotta egy nemzeti és keresztény politikus). – A protestánsoknak egyenjogúságot biztosított a katolikusokkal szemben.

Egy másik, szemünk előtt történő elferdülés a tűnik ige helytelen használata. Egy jeles írónk egyéni bogara, hogy az úgy látszik helyett azt írja: úgy tűnik. Pl.: Azóta úgy tűnt, hogy végkép kibeszéltem magamat azzal... – Bármilyen szelídnek is tűntek. – Úgy tűnt, hogy belerekedtem a sok hallgatásba. – Maga a jövő merőben bizonytalannak tűnt. – Ez a helytelen használat gyorsan követőkre talált, pedig nem is szebb, nem is jobb, mint a látszik ige. – A személyazonosság helytelen használata is csak rövid idő óta terjed. Meg lehet állapítani valamely két néven szereplő egyén személyazonosságát, de a Dunából kifogott holttestnek vagy az elfogott gyilkosnak kilétét kell megállapítani, nem pedig személyazonosságát. Egy napilapban már ezt olvastuk: Igazolásra szólították fel tehát a toprongyos férfit, aki megnevezte személyazonosságát.

Ha egy szónak kétféle jelentése van, a mondat ügyes szerkesztésével kell elhárítani a félreértés lehetőségét. A barát szó kétértelmű, ha azt írjuk: Találkozott egy baráttal. Két barát ült együtt a vendéglőben. Ezt is olvastuk: A felszarvazott barát. A gondos író könnyen elkerülheti a kétértelműséget, ha ezt írja: Találkozott egy barátjával. Két jó barát ült együtt. A felszarvazott jó barát.

*

A nyelv és stílus tisztasága, szépsége ellen sokkal súlyosabb vétségek az idegenből fordított kifejezések, a magyar nyelv eredeti kifejezésmódjával ellenkező nyelvtani alakok, szólások használata, mert ezek a nyelv szerkezetét, a benne megnyilatkozó gondolkozásmódot, a nyelv lelkét támadják meg. Aki azt írja: hagyja magát kérni, fát hagy vágni, házat hagy építeni, a magyar nyelvnek egy eredeti sajátságát, a műveltető igét akarja kipusztítani, ezt a rövid, kifejező igealakot: kéreti magát, fát vágat, házat építtet.

Az igaz, hogy nem minden kifejezés, szerkezet rossz, amely egy idegen nyelv kifejezésével vagy szerkezetével egyezik. Gyakran a szemlélet vagy az észjárás közössége szül egyező szerkezeteket egymástól távol álló nyelvekben. De romboló hatással van az olyan idegen kifejezés átvétele, amely egy régi, jó magyar kifejezést szorít ki a használatból. Számtalanszor megrótt kifejezések: bebeszéli neki, ehelyett: elhiteti vele; beképzelt ember ehelyett: elbizakodott: egyre megy ki ehelyett: mindegy; aranyhegyeket ígér, magyarul: eget-földet ígér: váll váll mellett, magyarul: vállvetve; tartsa a száját! magyarul: fogja be a száját. A magyar kifejezés legtöbbször rövidebb, tehát határozottabb, szemléletesebb. Pl. a dacára annak, hogy... nehézkes német kifejezést magyarul egy szóval fejezzük ki: noha, ámbár. A német nyelv gyakran csak két szóval tudja kifejezni azt, amit a magyarban egy igével meg tudunk mondani: befejezést nyer: befejeződik; kezdetét veszi: kezdődik; javaslatba hoz: javasol; ajánlatba hoz: ajánl; ismerni tanul valakit: megismerkedik valakivel.

A szavak használatáról szólva meg kell említenünk, hogy mennyire rontja a stílust a tájszavak, a népies kifejezések és régi, elavult szavak felesleges használata. Tájszavakat csak népies tárgyú írásműben használjon az író, ha velük jellemezni, színezni akar. Egy valamely vidék nyelvén csak akkor szólaltassa meg alakjait, ha igazán ismeri az illető vidék nyelvét. Ízléstelen stílustalanság, ha a szereplők különböző vidékek nyelvi sajátságait keverve csinált népies nyelven beszélnek.

*

A magyar szórend sajátos természete, hogy nem olyan kötött, mint pl. a németben, s ez alkalmassá teszi a nyelvet a gondolat legfinomabb árnyalatainak kifejezésére. Épp ezért olyan a magyar szórend, mint egy finom műszer: a legkisebb szabálytalanság már nagy kilendülést, eltérést okoz. A magyar szórendnek egyik alapvető törvénye, hogy az állítmányhoz tartozó határozók aszerint sorakoznak az állítmány köré, hogy a beszélő mit akar kiemelni. S még finomabbá teszi a magyar szórendet, hogy különbséget tesz az állító, helyeslő, összefoglaló határozók helye és a tagadó, kirekesztő jelentésűeké között. Így mondjak: én is elmegyek, mindenütt ott volt, sokszor megmondtam, nagyon belemerült, de: én sem megyek el, sehol sem volt ott, egyszer sem mondtam meg, alig merült bele. Egy idő óta sűrűn találkozunk egyébként gondos írók nyelvében is ettől eltérő szórenddel, midőn a határozót, vagy igekötőt akkor is elválasztják az igétől, mikor együtt kellene maradniok. Pl. Európa államférfiai szinte havonként ültek össze, hogy a kivezető utat keressék. (Helyesen: szinte havonként összeültek; mert amúgy ellentétet jelent: havonként, nem pedig hetenként.) – Az olvasótábor kimondja ítéletét azzal, hogy napok alatt kapkodja szét F. P. könyveit. (Helyesen: napok alatt szétkapkodja.) – Egyaránt volt büszke a darab szerzőjére és saját magára. (Helyesen: egyaránt büszke volt.) – Bajos volna elhagyni valamit ebből a három tárgykörből, amely oly szorosan függ össze. (Helyesen: oly szorosan összefügg.) – Már most szükségképpen vetődik fel a kérdés. (Helyesen: szükségképpen felvetődik.)

A művészi stílus legnagyobb ellensége az egyhangúság, a sablonos stílus, a lomposság. Néha nehéz feladat előtt áll az író, midőn le kell küzdenie egy-egy nyelvi nehézséget: a volt ige vagy a hogy kötőszó gyakori ismétlődését. A való szócska használata nehézkessé teszi a stílust az ilyen mondatokban: A gyermekeknek szüleik iránt való kötelessége. A családi viszályok fegyverrel való elintézése. Baldwin elleni napról napra való személyes támadások. Az első mondatban így kerüljük el: A gyermekek kötelessége szüleik iránt. A másodikban a való helyett azt írjuk: történő, a harmadikban pedig: megismétlődő.

A sablonos stílus oka a gondolkodás renyhesége. A napilapok nyelve teremt egy-egy sablont, s ezt gondolkodás nélkül alkalmazzák akár jó, akár nem jó. Így terjednek a gyakran kérészéletű divatszavak. Az elmúlt évtized tőzsdeizgalmai vitték be a nyelvbe a százszázalékig kifejezést a teljesen, egészen helyett, s a szintén divatba jött maradéktalanul is az üzleti életnek köszöni létét. Valaki azt gondolta, hogy agyongázol nem jó kifejezés, mert agyonlő azt jelenti, hogy az agyába lő. Ez a szőrszálhasogatás szülte a halálra gázolta kifejezést. Az új és rossz mindig tetszik és most már nem is írják: agyonverte, agyonütötte, hanem: halálra verte, halálra ütötte, halálra sebezte (ehelyett: halálosan megsebezte), halálra égett egy asszony.

A lomposság, gondatlanság szüli az ilyen stílust: «Az elbocsátott munkások kénytelenek voltak sátorfájukat összeszedni és továbbállni.» (A sátorfát nem összeszedik, hanem felszedik.) – «Súlyosan enyhítő körülménynek vette a bíróság.» – «A regény az írói fantázia nagyszerű játéka, mely elejétől végig magával ragadja az olvasót.» (Mire vonatkozik a mely, a regényre, a fantáziára vagy a nagyszerű játékra?)

*

Mi védi meg a stílus szépségét, művésziességét? Elsősorban az íróművész írói készsége, tehetsége, stílusérzéke. Ezt támogassa, védje és fejlessze az a közelebbről meg nem határozható valami, amit az író nyelvi lelkiismeretének nevezünk. Az az érzés, hogy midőn ezrekhez, talán százezrekhez beszél, ő a magyar nyelv épségének őre és fejlesztője, olvasói nyelvi tudásának irányítója. Ez nagy felelősséggel és nagy kötelességérzettel jár. Nem szabad lenéznie a nyelv kicsinyesnek látszó szabályait, el kell mélyednie a szavak és szólások, a nyelvtani alakok igazi jelentésébe. Ismernie kell a hangszert, amelyen játszik, ha művészi hangokat akar belőle kicsalni.