Jókai, a kötelező. Jókai, az elavult. Jókai, az érthetetlen. Nehéz eldönteni, hogy a „nagy magyar mesemondó" regényeinek ismeretlen szavai vagy terjedelme riasztja-e jobban az ifjú olvasóközönséget. Az első nehézség orvoslására született a Jókai-enciklopédia. CSERESNYÉSI LÁSZLÓ RECENZIÓJA.

Az olvasók közül sokan talán szemérmetlen hazugságnak hiszik, ha valaki azt állítja, hogy igenis létezik olyan nyelvészeti mű, ami érdekes és néhol majdnem annyira olvasmányos tud lenni, mint egy kínai erotikus regény. Úgy tűnik, hogy most két kiváló nyelvtudósnak és filológusnak de facto sikerült Jókai „nehéz szavaiból” olyan szórakoztató kultúrantropológiai lexikont szerkeszteni, hogy egyszerűen képtelenség nem írni recenziót erről a könyvről. A dolog jelentősége magától értetődő: Viktória királynő kedves írója (Maurus Jókai) részben az idő múlása következtében veszélyeztetett magyar klasszikus lett, mivel a mai, legtöbbször gimnazista olvasóktól meglehetősen nagy erőfeszítést követel Jókai szövegeinek olvasása. Ha pedig az olvasóknak valósággal harcolniuk kell a klasszikus szöveggel, az bizony a műélvezet rovására mehet.

Jókai - az érthetetlen?

Nem közismert talán, hogy Jókai Mór regényeinek olvasói valójában már egy évszázaddal ezelőtt is jelezték, hogy igencsak próbára teszi őket az író szókincse, nyelvezete, nem is beszélve azokról a kulturális ismeretekről, amelyek nélkül olykor egyáltalán nem érthető, hogy miről is van szó Jókai immár „kötelező olvasmánynak” minősített szövegeiben. Jókai nyelve – mint erre Mikszáth is utal a Jókai Mór élete és korában – több összetevőből megalkotott, „csinálmányos nyelv”, amely az 1850-es években nyerte el végleges stilisztikai formáját. Feltehetően már a kortársak számára sem mindig lehetett könnyű Jókai szövegének a pontos megértése, de az egykorú olvasók zöme nyilván könnyebben át tudott siklani egy-egy talányos jelentésű szón vagy kifejezésen. Először 1917-ben vetette fel Somogyi Géza azt az ötletet, hogy szükség lenne egy Jókai-szótárra, majd 1951-ben Goda Géza újságíró és műfordító újra szóba hozta, hogy bizony kellene már egy ilyen filológiai munka. Közben változtak az idők és változtunk benne mi is: nem is beszélve a nyelvünkről. Szegény Jókait pedig egyre kevésbé szerették és olvasták a fiatalok, noha némely jeles tudósok váltig bizonygatták, hogy a veretes szövegekkel való ádáz küzdelemben csiszolódik a magyar elme.

Aztán 1995-ben megjelent két kötetben a Jókai-szótár (a továbbiakban JSz) – Balázs Géza, P. Eőry Vilma, Kiss Gábor, J. Soltész Katalin és T. Somogyi Magda munkája. A szerzők mintegy 25000 „nehéz szót” és kifejezést emeltek ki Jókai regényeiből, de a 900 oldalnál is terjedelmesebb munka címszavainak jelentős része alapos értelmezést nem tartalmaz, sőt azt sem jelzi, hogy melyik Jókai-műben és hol (milyen kontextusban) fordul elő az adott szó vagy kifejezés, továbbá nem utal a szó vélhető eredetére sem stb. De valóban az adu, boglya, bogrács, motivál, orsó, ösztökél vmire stb. szavak puszta értelmezése lenne a probléma a mai (fiatal) olvasók számára? Vagy valóban annyit jelentene csupán az et ceteri Graeci kifejezés, hogy „és más görögök”? Nem inkább azt jelenti, hogy „és más érthetetlen dolgok” (a középkori kódexek másolói ugyanis görögül nem tudtak, így a „görögül van, nem lehet elolvasni" megjegyzést írták az adott helyre a lemásolt szövegben). Azt hiszem, hogy a polémia - „vita" szót például meg lehet találni az idegen szavak szótáraiban is, Jókai nyelvezetének nehézsége viszont abban áll, hogy a legtöbb olvasó nem ismeri egyes szavak kulturális kontextusát, vagyis az eseményeket, a dolgokat és a játszó személyeket. A JSz tehát bizonyos szempontból nem tudta kiszolgálni a Jókai-szövegek olvasóinak a tényleges igényeit, bár fontos lépés volt a megoldás felé.

Belátható egyébként, hogy Jókai írásmódja, sajátosan archaizáló vagy egyéni szóhasználata sok esetben nem teszi lehetővé azt, hogy például egy gimnazista (mondjuk a mobiltelefonjának gombjait nyomkodva) az interneten érje el a Jókai-szövegek megértéséhez szükséges információkat. Azaz például Jókai sirászi szóalakjától aligha lehet eljutni a ma Shīr(ā)-nak nevezett városhoz, illetve a sivatag szó régi („érzéketlen, barbár"), továbbá főként jókais használatát (pl. sivatag érzés) sem lehet csak úgy „leszedni” a netről.

A Jókai-enciklopédia szerkesztői: Balázsi József Attila (bal) és Kiss Gábor (jobb)

Nagyon hiányzott tehát az a kézikönyv, amely segítségével az egyszerű magyar olvasó képes élvezettel és erőlködés nélkül olvasni Jókai szövegeit. Ezért született meg Balázsi József Attila és Kiss Gábor Jókai-enciklopédiája (a továbbiakban JE). A JE az író műveinek 74 kötetét dolgozza fel 28 850 címszóban, ezek csaknem 60%-a legalább egy forráshely megjelölését tartalmazza (pl. Nábob2: 187; 12). 1150 történelmi, mitológiai, irodalmi stb. személyt, számos földrajzi nevet, eseményt, dolgot, irodalmi művet önálló címszóként tárgyal. A szerzők igyekeztek a szövegkorpuszban található ún. „reáliák” zömét annotálni, így az érdeklődő, ámbátor tévelygő olvasó könnyen visszakeresheti a JE-ben az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból alábbi passzusának cifra szavait:

„A görög hetéra ciprusival itat, a római bacchánsnő falernumival, a spanyol donna madeirát hoz, a lesbiai szirén nektárral kínál, a perzsa bajadér sirászi bort tölt, az oláh fáta tokajit itat kulacsból, s a néger abeléra granátszín bordeaux-it merít a markával...”.

Vagyis: a JE megmondja nekünk, hogy mi a falernumi, mi az, hogy bacchánsnő, szirén, bajadér, fáta, abeléra stb.

Balázsi József Attila – Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia

Alaposan végigolvasva a JE teljes szövegét, bízvást ki lehet mondani, hogy a könyvet a kulturális ismeretek tömör, igényes és pontos megfogalmazása jellemzi. Ha azonban a recenzensben (az igazságérzet mellett) megvan a kellő gonoszság és kitartás is, akkor nyilván tudna a könyvben hibákat találni. Nekem is sikerült meglelnem néhányat. A vitatható megoldások vagy hibák zöme főként abból ered, ahogy a JE szerzői beépítik a JSz anyagát. A JSz nem tartalmaz forrásmegjelöléseket, és ezeket a JE sajnos nem pótolja. Ennél súlyosabb probléma az, hogy a JE szerzői az átvett címszókat csak igen kismértékben dolgozzák át. Ez a tisztességes önmérsékletük azonban gyakran akadályozza a JSz csapnivaló definícióinak a gyökeres átdolgozását. A JSz szerint például Adonáj „a zsidók istene", Jehova pedig „Isten (a zsidó vallásban)". A JE javított (?) változata ugyanerre: Adonáj „(héb) Isten", Jehova „(héb) Jahve (a zsidó vallásban)". Az utóbbi, ugye, valójában a zsidó és keresztény Isten neve, amelyet a zsidók felolvasáskor nem mondanak ki, hanem az adon-ai „Úr" szóval helyettesítik azt (és általában ehhez a gyakorlathoz igazodnak a Biblia fordításai is). A JE néhány további „javítása” sem szerencsés, pl. abeléra: JSz „(néger) félvilági nő, táncosnő", vö. JE „félvilági nő, táncosnő". Úgy tudom, hogy az abeléra szó eredete ismeretlen, a jelentését pedig csupán a fentebb idézett passzus alapján következthette ki valamely tudós, a félvilági dolgokban is jártas kollégánk.

Egy oldal az enciklopdédiából

A szóeredetekkel kapcsolatban is vannak a könyvben tévedések, vö. pl. JSz daimio „japán főnemesek testülete" és JE daimio „japán herceg". Helyesen: „tartományúr". A hivatkozott helyen Jókainál egyébként ez áll: „Japánban a daimio fellázadt a mikado ellen” (vagyis a tartományúr a császár ellen). A taikun sem „a császár melletti másodfejedelem" (ilyen ugyanis nincsen), hanem Japán teljhatalmú katonai vezetőjének, a sógunnak a sajátos megnevezése (pl. diplomáciai levelekben). Vannak még olyan pontok, amelyeken szeretnék vitatkozni a szerzőkkel, pl. a JE ethnolog (ang. ethnolog) „etnológus, néprajzkutató" címszava esetében. Szerintem Jókai szavának közvetlen forrása talán a német Ethnologe lehet, ugyanis az angol ethnolog szóalakot sehol nem találom (a 19. században az ethnologist mellett előfordul még az ethnologer, illetve a 20. századtól van adat a franciás ethnologue formára).

Mindazonáltal nincs az a szőrszálhasogató recenzens, aki ne tisztelettel hajtaná meg a fejét Balázsi József Attila és Kiss Gábor kézikönyvének magas színvonala és filológiai alapossága előtt. Olyan irodalmi és kultúrtörténeti műveltséget közvetít ez a könyv, amellyel rendelkezni kellene mindnyájunknak. A szerzők egyébként tervezik, hogy a könyv anyagát hozzáférhetővé tegyék elektronikus formában is, egyelőre azonban be kell érnünk a nyomtatott könyvvel. Szükség lenne erre a kiváló munkára minden iskola könyvtárában.

Cseresnyési László

A fenti írás eredetileg a Revizor kritikai portálon jelent meg 2021.03.11-én.

Cseresnyési László