Ma Magyarországon mindenki törvényileg van kötelezve kételemű név viselésére. Első eleme a vezetéknév, második a keresztnév. Ez a helyzet is történeti fejlődés eredménye.

Nevek azóta vannak, mióta az ember beszél, azaz bizonyos hangokhoz bizonyos meghatározott képzetet kapcsol. A beszéd kezdetleges fokain a nevek is kezdetlegesek voltak: egy szótagúak. Nyelvünk tökéletesedésével, azaz a képzett szók szaporodásával és a képzők bizonyos funkcióra való állandósulásával a név is két vagy több szótagúvá vált, illetőleg külön kedveskedő-becéző képzők alakultak ki. Legrégibb lejegyzésű neveink már ezt a fejlődési fokot mutatják: Árpád, Ézelő, Bulcsú stb. A kereszténység felvétele sem változtatott lényegesen ezen az állapoton. Eltérés csak annyiban történt, hogy az addigi, többé-kevésbé értett nevek helyére – az európai művelődési körbe való bekapcsolódásunk természetes következményeként – keresztény nevek is kerülhettek. Mivel azonban az egyház, a közhiedelemmel ellentétben, a középkorban nem szorgalmazta különösebben a szentek neveinek felvételét, az Árpád-korban a keresztény nevek aránylag lassan terjedtek. (Csak a XVI. század derekán tartott tridenti zsinat rendelte el, hogy a keresztelendőnek valamely szent nevét kell adni, illetőleg számára védőszentet kell választani.) Az eredeti magyar nevek visszaszorulása csak a tatárjárás után következett be, s mint az előbbiekben láttuk, nem egyházi utasításra, hanem világi hatásra. A kereszténységnek az alsóbb néprétegek által való befogadása és a kolduló rendek működése vonta maga után ezt a – természetesen az egyház szándékával is egyező – irányzatot.

A Mihály keresztény név, a tatárjárás után lett népszerűbb

Nagyjából a keresztény nevek szaporább használatának idejétől, azaz körülbelül a tatárjárástól kezdődőleg a keresztnév mellé – előbb szórványosan, utóbb mind gyakrabban – egy másik név is járul. Nyilván az egyén azonosításának, másoktól való pontosabb megkülönböztetésének szándékából.

Ezek a kételemű nevek nem állíthatók mai neveink mellé: nem voltak öröklődők. Éppen ezért névészeti irodalmunkban – a vezetéknévtől való megkülönböztetésül – „dictus-név” a megjelölésük (dictus latinul annyi mint mondott, pl. 1314: Nicolaus dictus Kokos annyi mint a Kakasnak mondott Miklós).

Hajdú Mihály: Családnevek enciklopédiája

Mint említettük, a „dictus-név” jellemző vonása az egyénhez való tapadottság: egyvalaki kapja, és halálával neve is a múlté lesz. A névadásnak ez a módja ma is él, csakhogy ma „ragadványnév” a neve. Ragadványnevet osztogatnak egymásnak a diákok, egy-egy baráti társaság tagjai, munkahelyen a szaktársak, falun a szomszédok. Idővel ugyanaz a személy – valamely újabb nevezetes tette vagy bemondása alapján – más nevet is kaphat. Előfordulhat azonban az is, hogy az első névviselő után utódai öröklik a ragadványnevet, és e név a hivatalos elismertetésig is eljut, pl. F. (= füttyös) Sólyom Imre, B. (= böfögő) Szabó András stb. Számos esetben már nem emlékeznek a szóra, mégis ragaszkodnak a kezdőbetűhöz. Ezek az esetek vezetnek át az egyéni ragadványnevektől, az egykori „dictus-nevek”-től az állandósult vezetéknevekhez.

Vezetékneveket először Olaszországban használtak, már a X. században előtűnnek. Innen Franciaországba, majd Németországba is átterjedt ez a szokás. Mindenütt megfigyelhetjük, hogy legelőször a társadalom felső, majd középső rétegeiben jelentkezik. A nép közé csak aránylag későn ereszkedik le. A Franciaországból való terjedés következtében német nyelvterületen megszilárdult, azaz vezetéknevekkel először a Rajna felső folyásának vidékén találkozunk. E délnyugati városokból a művelődési vérkeringés erein: a kereskedelmi utakon kelet és észak felé nyomulnak. Amikor a keleti német városokban terjedni kezd a vezetéknév viselésének divatja, akkor nyugaton már kivonul a városokból a környékre. A folyamat a XV. században ér el hozzánk, és nagyjából ugyanekkor Lengyelországba és Csehországba is. A nemesség előkelőbb rétegeitől átveszik a kevésbé előkelők, a németektől a városi polgárság egyéb származású tagjai. A folyamat legkésőbb a közlekedési útvonalaktól távol eső, elzárt falukba érkezik el. Nálunk is megfigyelhetők idő- és térbeli különbségek. A Dunántúlon hamarább vannak kételemű nevek, mint Erdélyben vagy a csángóknál, és ezek is különfélék: más-más névadási szokások tükröződései. Sőt, vannak olyan elszigetelt magyar települések is, ahová a vezetéknév viselésének szokása jóformán el sem jutott. Tőlünk délre és keletre még később alakulnak ki a vezetéknevek: a szerbeknél, románoknál és bolgároknál csak a XVIII. században. Az oroszoknál valamivel e népek előtt: a XVII. század második felében szilárdulnak meg, a törököknél meg éppenséggel későn: csak a két világháború között.

Dessewffy Arisztid vezetéknevének jelentése 'Dezső fia'

Amikor a XV. században hozzánk érkezik az állandó megkülönböztető név viselésének igénye, már meglehetősen fejlett ragadványnevekkel („dictus-nevekkel”) rendelkeztünk. Az eredmény a megkülönböztető nevek megszilárdulása lett. Vezetékneveink típusai tehát a „dictus-nevek” típusaival egyeznek.

A főbb típusok:

1. A hozzátartozóról való megjelölés: a) a szülő keresztneve: András, Asbóth, a. m. Oszvald, Mihály, Károly, Lénárt, Ollé, a. m. Ulrik, Tamás, Márta, Éva stb.; állhat becéző alakban is: Lajkó, Benkő, Sebők, Borcsa, Pere a. m. Erzsébet stb.; ez a névtípus különösen a székelységre jellemző, ott egyes helyeken eléri a névállomány felét. Oka neveik kialakulása; b) az apa neve + fi(a): 1427: Abaffy, 1444: Desewfy, 1505: Papfya, Incezfi, Istvánffy stb.; c) -a, -e, -é, -i birtokjellel ellátott: 1453: Andrássy, 1477: Lőrincze, Gyenizse a. m. Dénesé, Ferencze és Ferenczi, Jánosa és Jánosi, Tóté stb.; egyéb: 1492: Georgius Papewche a. m. Papöccse, 1420: Georgius Chykpeterwey a. m Csíkpéterveje, 1484: Valentinus Anthalwey a. m. Antalveje.
2. A származási helyről vagy vidékről való elnevezés: a) -i képzővel Pesti, 1492: Nicolaus Themeskezy, 1416: Ungi stb. Minden osztálynál megtalálható, de míg a jobbágyságnál egy névkategória a többi között, addig a birtokos nemességnél a leggyakoribb típus. Nemesi hangulata miatt a magyarosított nevek közt is nagy számban, ha ugyan nem túlnyomólag szerepel; b) puszta helynév: Kalocsa, Balaton stb. Régi névlajstromokban is fellelhető, de igen gyéren.
3. Az első névviselő nemzetiségére utaló név: 1359: Horuath Péter, 1403: Magyar, Rach a. m. Rác, Németh, 1445: Oláh, Orosz stb. A régiségben is gyakran előforduló Tóth megjelölés alatt szláv származású értendő, tehát nem csupán a mai nyelvhasználat szerinti szlovák. Így pl. a Zala és Vas megyei helységnevekben előkerülő Tót- jelző is szlovént és nem szlovákot jelent.
4. Foglalkozásra utaló nevek: a) Közvetlenül: Ács, Főző a. m. Szakács, Lakatos, Pásztor, Huszár, Nevelő a. m. Sörös, tkp. Sörnevelő, Bőrgyűjtő, Szekérvezető, Pattantyús stb.; b) másodlagosan: Forgács = asztalos, Patkó = kovács, Kárász = halász, Konc = mészáros stb.
5. Egyéni tulajdonságra valló nevek: a) testiek: Kis, Nagy a. m. Hosszú, Vastag, Kövér, Fekete, Szőke, Vörös, Sánta, Siket, Vén, Nagyfejű, Cseppentő; b) lelkiek, jellemiek: Okos, Csintalan, Szeles, 1400: Hazug, Igaz, Mosdatlan, Torkos, 1477: Thomas Rezeges a. m. Részeges, Vígkedvű stb.; c) egyéb: 1418: Petrus Sozo a. m. Sózó, 1469: Michael Saythalan a. m. Sótalan, Jóború, Hatökrű, Csengető, Bagoly, Vadverő, Csörgő Farsang, tréfás név: Bakfejő.

A XVI. században a vezetéknevek nagyjából már megszilárdultaknak tekinthetők, bár névváltozás természetesen előfordul. Idézni szokták Kertész Manó után azt az 1561-ből lejegyzett mondatot: „Hagytam vala Szakács Istvánnál, kit Osvai Istvánnak is hívnak, ott Szombatban egy zablát”, amelyből kitűnik, hogy a szóban forgó Szombati Istvánnak két neve is volt. Névcserélés a nép körében ma is előfordul, csak a terjedő hivatalosság, a sokféle nyilvántartás miatt az életben használt névnek egyre kevesebb lehetősége van az érvényesülésre.

Végezetül néhány szót a névmagyarosításról.

Schedel Ferenc Toldyvá hivatalosan csak 1847-ben lett, noha e nevet már 1828 óta használta

Névmagyarosítás mindig volt és mindig lesz is. Legegyszerűbb formája az idegen név magyar ajakhoz való igazítása (esetleg egy kis „értelmesítéssel”): Pechhackerból Pioker, Schwenglerből Zsengellér, a bakák nyelvében Lichtensteinből Lik István lett stb. A névváltoztatásra is sok korai példa van. 1478-ban Mátyás király porosz származású „pixidarius regius”-ának, azaz királyi főpattantyús mesterének adományozta Rohonc várát, és ez ettől kezdve Rohonci Jakabnak nevezte magát, noha eredetileg Margenwerdernek hívták. A XVI. században a magyarrá váló idegenek általában magyar nevet vesznek fel, annál is könnyebben, mert ez ekkor még formaságok nélkül történhetett. Tudtommal az első hivatalos névváltoztatás 1709-ben történt, amikor is a király Sárospataki Márton gróf nevét Keresztesre változtatta, és egyúttal számára a várhegyi előnév használatát engedélyezte. 1715-ben Gerstl Mátyás pozsonyi harmincados kapott nemességet és egyúttal Árpássy nevet. A nevek megszilárdulásával természetesen szaporodnak a névátalakítási kérelmek is. Érdekes eset történt 1749-ben: a király megengedte, hogy Inczédy József és báró Jósika Judit fiai szüleik nevét összevonják: így született meg a báró Josinczy-család, amely az újsütetű vezetéknévhez még a josintzi előnevet is megkapta. Ilyen mestersége név a hivatalosan adott nevek között több is akad, de szerencsére nem nagy számban. A nemzeti felbuzdulás korában, a XIX. század első felében indul meg nagyobb arányokban a névmagyarosítás. Bierbrauer Mihály nevét először Serfőzőre változtatja, majd Helmeczy-re, mert az „előkelőbb” hangulatú amannál (Királyhelmecen született). Schedel Ferenc Toldyvá hivatalosan csak 1847-ben lett, noha e nevet már 1828 óta használta. Addig tehát Toldy neve csak álnévnek tekintendő. (Ilyen értelemben álnév pl. Herczeg Ferenc neve is, haláláig Herczog maradt.) A szabadságharc leverése után a magyarosításokat rendeletileg érvénytelenítették, később azonban – kénytelen-kelletlen – újra engedélyezték. E korban igen gyakori volt az -i-re, y-ra végződő név kérése, ami ugyan mai napig se vesztette el varázsát, de mindenesetre a névválasztók ma a nevek sokkal szélesebb skáláját használják.

A címül írt kérdésre tehát röviden ezt válaszolhatjuk: neveink a ragadványnevek őseiből szilárdultak meg az európai névkialakulás hatására és idején: nagyjából a XVI. században.

Mikesy Sándor