Mindenki, aki csak egy keveset is járt már szülőfalujának határán túl, tapasztalhatta, hogy bár a szomszédos falvak lakóinak beszéde általában nagyon hasonló, többnyire mégis van köztük némi különbség: egy kissé másképpen ejtenek egy-egy szót, másképpen neveznek megy egy-egy tárgyat. Aki pedig már nagyobb területeket is bejárt, bizonyára azt is tudja, hogy az egymástól távolabb fekvő települések lakóinak nyelve között növekednek ugyan a különbségek, de nem annyira, hogy akár a záhonyi és a szentgotthárdi, vagy a hegyeshalmi és a lökösházi magyarok minden különösebb nehézség nélkül meg ne értenék egymást.

Hogyan keletkeztek a különböző nyelvjárások?

A mai nyelvben tehát vannak bizonyos nyelvjárási különbségek, de voltak ilyenek évszázadokkal ezelőtt is, amint ezt a XV–XVI. századból ránk maradt szövegek hitelesen bizonyítják. Valószínűleg mindenkit érdekel, hogy mivel magyarázhatók ezek a különbségek. Nyelvjárásaink kialakulásának kétségtelenül társadalmi oka van, s ez elsősorban a honfoglaló magyarság törzsi szervezetében keresendő. Ezek a törzsek a honfoglalás előtt meglehetősen laza kapcsolatban voltak egymással, s így nyelvük nem teljesen azonos módon fejlődött: különbségek keletkezhettek egyrészt olyan közös szavak kiejtésében, amelyek minden törzs nyelvében megvoltak (pl. mai szem szavunkat egyik törzs szimnek, a másik szümnek ejtette), másrészt az újonnan megismert tárgyakat, fogalmakat más-más szóval nevezhették meg. Ezek a különbségek megmaradtak a honfoglalás után is, hisz az egyes törzsek más-más területeket szálltak meg. A letelepedés utáni állapotok, a hűbéri szétdaraboltság, az akkori közlekedési viszonyok, az egymástól távolabb lakó törzsek szoros kapcsolatának hiánya szintén kedvezett a nyelvjárási különbségek erősödésének, s elősegítette ezt még az is, hogy az egyes törzsekbe különböző népelemek olvadtak be. A háborúk, különösen pedig a tatár–török hódítás, az ezzel kapcsolatos népmozgalmak, telepítések pedig nagymérvű keveredést idéztek elő a nyelvjárásokban, megváltoztatták határaikat. Ilyen irányban hatott a közlekedés, ipar fejlődése is. Mindezek következményeképpen, bár nyelvjárásokról ma is beszélhetünk, az egyes nyelvjárások határát általában igen nehéz kijelölni, s nem lehet egy-egy vonallal meghúzni, úgy, mint pl. a megye- vagy az országhatárokat.

Hét hazai nyelvjárásterület egy-egy kisebb része átnyúlik határainkon, három pedig egészében Romániában van

Tájszavak

Nagyon sok embert foglalkoztat az a kérdés, beszéde alapján megállapítható-e valakiről, hogy milyen vidékről való. Igen, nagy vonalakban sokszor megállapítható. Néha már egy-egy szó is elég biztos útmutató. A tengeri szó pl. a Tiszántúlnak a Körösöktől északra fekvő részére, a ’krumpli’ jelentésű gruja szó a Sajó és Bódva közére, a gabona szó ’rozs’ jelentésben a Tarna folyótól keletre, a Debrecen vonalától északra fekvő területre, a ’kétfülű kosár’ jelentésű silinga szó Vas megyére, a ’rántotta’ jelentésű rénye szó Sopron, Moson megyére, Győr megye nyugati szélére, a szintén ’rántotta’ jelentésű kajdena szó Baranyára, a réce a Dunántúlra, a ruca a Tiszától keletre fekvő részekre, a ’bab’ jelentésű paszuly szó keletre, a borsó a Dunántúl déli-délnyugati felére utal. Ezek a szavak azonban viszonylag ritkák a mindennapi beszédben és így nem „árulkodnak” kellőképpen.

A tengeri szó a Tiszántúlnak a Kőrösöktől északra fekvő részére jellemző

Az árulkodó ragok

Némileg tájékoztatnak bennünket egyes ragos alakok is. Az efféle mondatok: „Sándoréknál megyek”, „Sándorék megyek” a Tiszántúlon használatosak, mégpedig az előbbiek inkább az északi, az utóbbiak a déli felében. A „bírónyi megyek” alak palóc jellegzetesség, a „Sándorokho megyek” pedig őrségi.

Kiss Gábor: Kis magyar tájszótár

Hangtani sajátosságok

Könnyebben eligazít azonban bennünket bizonyos hangtani jelenségek együttes előfordulása. Egy-egy jelenség önmagában azonban többnyire nem ad elég biztos útbaigazítást. Így pl. az í-zés, azaz í hang bizonyos (nem minden!) köznyelvi é helyén – pl. kík, nígy, vír, szíp, íg (a tűz) stb. – megvan a Dunántúl egyes részein, de megtalálható a Tiszántúl egyes nyelvjárásaiban is. A zárt ë (a köznyelvi é rövid párja), pl. embër, gyerëk, mëg, fël, mënnek, këll, lëhet stb., megvan pl. a Dunántúlon és az északi „palóc” részeken. Az ou, öü, ëi kettőshangzó, pl. hou, rouka, vout, szöülöü, szöüke, këiz, hëit stb. tiszántúli, de pl. somogyi és baranyai sajátság is, sőt megtalálható az északi terület egy részén is. Az í-zés és az ou, öü, ëi kettőshangzók együttes megléte azonban csak tiszántúli, nagyjából Hajdú-Bihar megyei jellegzetesség.

"Szípen íg a tűz" - hallhatnánk a Dunántúl egyes részein

A következőkben nézzük meg néhány terület legjellemzőbb hangtani vonásait.

1. Ha valakinek a beszédében együtt találjuk a következő jelenségeket: a) uo, üö, ië kettőshangzók: suo, uocska, szüöllüö, üöriz, kiëz, bi ëka; b) zárt ë: embër, hëgyek, mëhet; c) a köznyelvi hosszú ú, ű, í helyén rövid hangok: ur, kut, rug, tüz, tür, gyürü, tiz, viz, ir; d) az á utáni szótagban a helyett o: árpo, brázdo, Sárvárro, szároz, lábos stb.; e) l-ezés az (ly-nal vagy lj-vel írt szavainkban l, ll hang): királ, Mihál, illen, ollan, millen, halló, üllön lë; f) a v előtt a zöngétlen mássalhangzó zöngésül: borodva, ödven, huzsviët, Vazsvár, esetleg a v zöngétlenedik: borotfa, ötfen, husfiël stb. – az illető kétségtelenül dunántúli, még pontosabban a nagyjából Győr–Tapolca–Nagykanizsa között húzható vonaltól nyugatra eső területről való.

Kiss Gábor: Nagy magyar tájszótár

Ha a fenti jellegzetességek együtt megvannak valakinek a nyelvében, de az illető í-zik is, és pl. ilyen mondatokat hallunk tőle: „Nagyon fílëk” – „Ëty fiël uoma.” – „Íg a tüz.” – „Kík az iëg.” – „Hová mísz?” – „Ëty kis miësz këllenë” – akkor szinte biztosra vehetjük, hogy az említett területnek a Rába alsó folyásától északra fekvő feléből származik.

„Kík az iëg” - mondanák a Rába alsó folyásától északra

Ha pedig valaki többtagú szavakban, szóvégen köznyelvi ó, ő helyén nem uo, üö kettőshangzót mond, hanem u, ü-t, azaz bíru, hordu, ajtu, disznu, golu ’golyó’, szüöllü, vesszü, mezzü ’mező’, erdü stb. alakokat hallunk tőle, nem kétséges, hogy az illető a Vas megyei őrségnek vagy környékének szülöttje.

2. Ha az eddigiek ismeretében valakitől egy ilyesféle mondatot hallanánk: „A búzák felëink is szípek, de a szöüllöük gyengëik, tengeri mek tavāj sem tērmett”, azt már határozottan meg tudnánk mondani, hogy az illető nem Dunántúl nyugati részének nyelvét beszéli. Sőt, ha a szöveget egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk, az előbbinél már kézzelfoghatóbb választ is tudunk adni. Láttuk ugyanis, hogy a tengeri tipikus tiszántúli, a Kőrösök vidékétől északra élő tájszó. Mi jellemzi még ennek a vidéknek a nyelvét? a) ou, öü, ëi-féle kettőshangzókat találunk: hou, gouja, dongou, föüd, fenyöü, këiz, tëil stb.; b) kedvelik a hosszú ú, ű, í hangokat: úr, lúd, múlik, tűz, gyűjt, víz, ír stb.; c) a dunántúli l-ezéssel szemben j-znek: kiráj, Miháj, ijen, ojan, haja ’hallja’ stb.; d) nincs meg az a világos különbség a kétféle e hang (e, ë) között, mint a Dunántúlon, hanem nagyjából egyformán – inkább e-nek – ejtik őket; e) a magánhangzókat – elsősorban l, r, j előtt – erősen nyújtják: bórjú, szālma, hējre, tavāj, tērmett stb. Persze ennek a területnek a nyelve sem teljesen egységes. Idézett mondatunkban is megtaláljuk az í-ző szíp szót, s az í-zés itt nagyjából a Hajdú megyei és a bihari részekre jellemző. Ettől északra – Szabolcs és Szatmár területén – ië-féle hang van í-zés helyett, tehát itt iëg (a tűz), ëig ’mennybolt’, fiël (a gyerek), fëil ’valaminek a fele’, niëgy, viër, këiz, tëil stb. alakok élnek egymás mellett.

Kiss Gábor: A hagyományos paraszti világ nyelvjárási szókincsének szótára

3. Egyik legjellegzetesebb, mindenkinek a fülét azonnal megütő nyelvjárási hangunk a palócosnak nevezett â (a köznyelvi á rövid párja) és az ā (a köznyelvi a hosszú párja); pl.: āpām, mâdār, hātâr, mâgâ, vāros stb. Az északi részek részek, nagyjából az Ipoly – Duna – Budapest – Szolnok – Zagyva – Tarna folyó – Pétervására – Hidasnémeti határolta terület lakóinak nyelvében honos ez a két hang, de a Tisza mentén szórványosan Szegedig megtalálható. Néhány más jelenség azonban itt is pontosabban eligazít bennünket. A t, d, l, n hangnak i előtti, úgynevezett palatalizált – tehát ly, gy, ly, ny – ejtése: szeretyi, kötyi, gyinnye, māsogyik, mgölyik, mëkkenyi stb. – kb. az Eger–Ózd vonaltól nyugatra van meg. Itt él még a régi ly (ejtése nagyjából l + j) hang is: kirāly, Mihāly, folyik, s ugyanitt nem hasonul a -val, -vel rag v-je az előtte álló mássalhangzóhoz: labvāl, késvel, szekervel stb. Az Eger–Ózd vonaltól keletre már ezek a jelenségek nem találhatók meg, s itt kirāj, fojik, dinnye, szereti, lābbal stb. alakokat találunk. Ugyanitt feltűnnek azonban az ou, öü, ëi-féle kettőshangzók, sőt a Sajó és a Bódva között gyakran még az á helyén is kettőshangzó áll: hāozbā, vâor, âorpâ stb.

4. Jellegzetes nyelvjárási sajátság az ö-zés is, azaz ö hang ejtése zárt ë helyén: szöm, embör, löhet, veröm, neköm stb. Ez a jelenség elsősorban a déli részekre, Dél-Somogyra, Baranyára, a Sárközre, Szeged környékére jellemző. A dunántúli és a Tisza vidéki ö-ző területek nagyjából az ó, ő, é hang ejtése révén különböztethetők meg. Ezek a hangok Szeged környékén lényegében úgy hangzanak, mint a köznyelvben, míg a dunántúli terület nagy részén ou, öü, ëi kettőshangzót ejtenek helyettük. De míg a dél-dunántúli ö-ző terület sem teljesen egységes, mert északi felében l-ezést, a déli részeken, elsősorban a Dráva mentén j-zést találunk.

Cs. Nagy Lajos–N. Császi Ildikó: Magyar nyelvjárások

Eddig amagyar nyelvjárások tekintélyes részének megismeréséhez adtam némi útmutatót, de nem tértem ki a magyar nyelvterület minden nyelvjárására. Eleve kirekesztettem az országhatáron kívül eső területeket, de nem beszéltem a Dunántúl egy részéről, s Duna–Tisza közéről sem. Nem beszéltem azért, mert ezeknek a területeknek a nyelve még a tárgyaltaknál is kevésbé egységes, elég nehéz volna jellegzetességeik felismeréséhez csak megközelítő pontosságú útbaigazítást is adni. Persze, amit elmondtam, az sem teljesen csalhatatlan „recept”, már csak azért sem, mert vannak úgynevezett nyelvjárásszigetek – pl. ö-zők Dunántúl északi részein, Abaújban stb. –, azaz olyan területek, amelyeknek nyelve lényegesen elüt környezetüktől. Mégis úgy gondolom, hogy ez a rövid áttekintés is ad némi segítséget ahhoz, hogy az, aki kedvét leli benne, valamennyire eligazodhasson a magyar nyelvjárások útvesztőjében.

Parapatics Andrea: Nyelvjárástani munkafüzet

A nyelvjárások jövendője

Végül röviden kitérnék még egy kérdésre. Igaz-e, hogy nyelvjárásaink pusztulóban vannak? Az, hogy a közműveltség emelkedése következtében, az iskola, a rádió, a könyvek, újságok hatására a nagyarányú iparosítás, illetőleg a falusi lakosság nem csekély hányadának az iparba, bányászatba való bekapcsolódása folytán a legkirívóbb nyelvjárási jellegzetességek lecsiszolódóban vannak, kétségtelen. Az sem vitás, hogy a falusi lakosság jelentős része ma már „kétnyelvű”, azaz beszéli saját nyelvjárását – a hazai környezetben. De beszéli a köznyelvet is – főként idegenek, városi emberek előtt. Az azonban, hogy az egész ország lakossága egységes magyar „köznyelven” beszéljen, ma még nagyon-nagyon messze van.

Imre Samu