Sok szavunk eredetének nyomozása van olyan izgalmas és érdekes, mint bármely detektívregény. A szófejtő tudós és a mesterdetektív munkája annyiban is hasonlít egymáshoz, hogy jó szándékú laikusok mindegyik mesterségbe sokszor belekontárkodnak. Így azután se szeri, se száma a Sherlock Holmes babérjaira pályázó magándetektíveknek meg a botcsinálta etimológusoknak. Pedig egyik szakma sem tartozik a könnyűszerrel elsajátíthatók közé. A szófejtéssel foglalkozó nyelvésznek legalább annyit kell tudnia, ha nem többet, mint a maga szakmájában kiváló mesterdetektívnek. Alapos nyelvészeti, nyelvtörténeti, hangtani, jelentéstani, művelődéstörténeti, néprajzi tudás, kiterjedt nyelvismeret nélkül a szavak eredetének nyomozásában vajmi kevés eredményt lehet elérni.

A magyar szavak eredetének kutatása közben számos érdekes művelődéstörténeti körülményre derült fény. Ezek közül több méltán tarthat igényt a legszélesebb érdeklődésre. Az alábbiakban néhány tanulságos szófejtést kötünk csokorba.

Kezdjük e hevenyészett csokorkötést finnugor eredetű, tehát legősibb szavainkkal. A finnugor ősműveltség korába vezet vissza bennünket kenyér szavunk, melynek eredeti jelentése alighanem ’kása’ volt. Lótenyésztésünk legősibb szavai ugor eredetűek (ló, nyereg, fék, kengyel stb.), amiből arra következtethetünk, hogy őseink már a legrégibb időkben is lovas nép voltak. – Ekkoriban vadászatból és halászatból élt a magyarság. Íj, ideg, nyíl, tegez, les stb. szavaink erre az ősi vadászkodásra mutatnak. Eleink másik fő foglalkozása a halászat volt. Hal, hajó, vejsze, keszeg, háló s más szavaink ennek emlékét őrzik. Fal szavunk kezdetben nem a ház oldalát jelölte, hanem halászatra használatos vesszőfonadékot jelentett. Még ősibb élelemszerzési módra, a gyűjtögetésre engednek következtetni oly ősi szavaink, mint meggy, méh, méz, köles, gyökér, rügy, eper (melyről pedig sokáig azt hitték, hogy a német Erdbeere átvétele). Nem a német Hausból ered ház szavunk sem, mivel a nyelvtörténeti és rokonnyelvi adatok tanúsága szerint a rokon finnugor nyelveknek ’ház’, ’kunyhó’ vagy ’sátor’ jelentésű szavai a magyar háznak pontosan megfelelnek. Föld szavunknak is aligha van köze a német Feldhez. Sokkal valószínűbb, hogy e szavunk a föl, fel névszó származéka.

Ló, nyereg, íj, tegez stb. szavaink ősiek

Szókincsünk egyes elemei őseink vallási hiedelmeiről is hírt adnak. Így pl. hagymáz szavunk első tagjában egy régi, ’ördög, manó, betegséghozó szellem, óriás’ jelentésű hagy szó rejlik. Révül szavunk pedig arról tanúskodik, hogy őseink vallása a sámánizmus volt. Ennek az igénknek, valamint a vele rokon rejt, reked, rekken, rekeszt igéknek a tövében egy ’hőség, melegség’ jelentésű névszó lappang, mellyel a legközelebbi rokonaink, a vogulok az istentől alászálló hőt jelölik. A sámán ugyanis úgy rejtezett, vagyis kábult el, jött eksztázisba, hogy felszálló gőz vagy füst fölé hajolt, miközben arcát, testét beburkolta, vagy pedig a külvilágtól teljesen elzárt s gőzzel tele sátorba vagy kunyhóba bújt.

Nyelvünknek nem kölcsönzött, hanem eredeti, ha nem is mindig ősrégi elemei közé tartoznak az indulatszók, a hangutánzó és hangfestő szavak, a gyermeknyelvi szavak, valamint a hangutánzókkal igen közeli rokonságot tartó állathívogató és állatterelő szavak. Talán csak kevesen tudják, akik nem szakmabéliek, hogy cica szavunk a cic-cic! hívogató szóból ered, hasonlóképpen csibe is a csib! csib! csip-csip! nyelvjárási állathívogató szó származéka, a csirke meg a csire-csire!-ből keletkezett. Réce, ruca, pulyka, koca, liba szavaink szintén efféle eredetűek.

Cica szavunk a cic-cic! hívogató szóból ered

S ha már belső keletkezésű szavainknál tartunk, említsünk néhány újabb keletű, nyelvújításkori szót is a sok közül, melyek legtöbbnyire mind érdekesek, sőt sokszor mulatságosak. Kevesen tudják, hogy pl. anyag szavunk is a nyelvújítás szülötte. Bartói Szabó Dávid képezte 1792-ben a latin materia pótlására. Mivel a latin szó a mater ’anya’ szóból ered, jeles költőnk és nyelvgazdagítónk is a magyar anya szót vette alapul, s ehhez egy – különben addig nem létező – -g képzőt függesztett. Ugyanígy keletkezett a higany a híg anyagból, csőr a cső-orrból, rovar a rovátkolt baromból, talaj a talp aljából, csipesz a csípő eszközből, zongora pedig a zengő tamburából. Megjegyezhetjük, hogy az efféle összerántások nyelvünkben azelőtt sem voltak ismeretlenek. Tudvalévő ugyanis, hogy ma elemezhetetlennek látszó szavaink közül nem is egy régente összetétel volt, bár ezt csak a nyelvtudósok derítették ki. Így például arc szavunk elhomályosult összetétel: voltaképpen orr és száj szavainkat rejti, ezek kapcsolatából keletkezett. Vagy pl. nép szavunk is ilyen. Ennek első tagja azonos a nő szóval, második része pedig, a -p, azonos fi szavunkkal. Az efféle összetett szavakat összefoglaló összetételeknek szokás nevezni, mivel annak a fogalomnak, melyet jelölnek, két elemét emelik ki, mintegy összefoglalásul: arc szavunk az orrot és a szájat, nép szavunk pedig a nőket és férfiakat.

Rovátkolt barom, azaz rovar - egy nyelvújításkori szó

Nem egészen ilyen módon keletkezett, de végeredményben szintén két szóból alakult banya szavunk is, mely téves elvonás a régi jób-anya, azaz ’nagyanya’ összetételből, mely helyesen elemezve annyi mint jób (= jobb) anya. Csecsemő szavunkról sem mindenki tudja, hogy összetétel, melynek eredeti jelentése ’csecsszopó’. A régi, de azóta már kihalt emik ige tövét megtalálhatjuk emlő szavunkban is.

Nem érdektelenek azok a szavaink sem, melyek téves olvasás folytán keletkeztek. Föveg szavunk sajtóhibán alapul. Semmi köze sincs fő (fej) szavunkhoz, mint sokan gondolhatnák, hanem a söveg (azaz süveg) szónak balkézről való származéka. Régente az s betűt szó elején ſ-nek írták. Calepinus szótárának 1585-ben megjelent kiadásába – sajtóhibaként – söveg helyett föveg került, ami e két betűről imént mondottak ismeretében éppen nem lephet meg bennünket. Többi szótárunk azután kerek háromszáz éven át minden kritika nélkül átvette és terjesztette e „szép” és „régi” szót, mely azonban csak irodalmi nyelvünkben tudott gyökeret verni, az élő nyelv sohasem fogadta be.

Calepinus 1585-ös szótárának 1912-es kiadásában [!] jelezte a téves szóalakot

Nemtő szavunk ugyanebből a szótárból terjedt tovább, szintén sajtóhibaként – nemző helyett, melynek ott a latin genius magyar jelentéseként kellett volna állnia. Sirám szavunk a régi siralm, siralom téves olvasásából hasonló módon keletkezett. A tévedést Horvát Endre követte el 1831-ben, Árpádról szól költeményében. E költőnk hasonló félreértéséből született vezekel szavunk is. Horvát ugyanis – feledve vagy nem tudva, hogy kódexeinkben az sz jele gyakran z – vezekelnek írt, de veszékelnek olvasandó (’jajveszékel’ jelentésű) igénket betű szerint olvasta, s azt vélve, hogy valami régi, de elfeledett szót fedezett fel, e szót ilyen régies írásmóddal iktatta költeményébe. Onnan aztán továbbterjedt e sajátságos körülmények között született ige. (Nem érdektelen az sem, hogy veszékel igénk a Jaj! (el) veszék, azaz ’elvesztem’ felkiáltásból keletkezett.)

No, de térjünk most át jövevényszavainkra. Minden nép érintkezik történelme folyamán más népekkel, tanul tőlük, s szavaik közül is sokat átvesz. Így a mi őseink is igen sok szót vettek kölcsön más népektől. Bizonyos iráni, mégpedig valószínűleg ősiráni jövevényszavak még a finnugor együttélés idején behatoltak abba a nyelvbe, mely az akkori finnugor népnek közös nyelve volt. Amikor pedig őseink, kiválva a finnugor közösségből, dél felé, majd pedig nyugatra vándoroltak, alánokkal és perzsákkal is érintkeztek. E kapcsolatok emlékét őrzi egyebek közt asszony szavunk, mely alán jövevényszó, s eredeti jelentése ’úrnő, fejedelemnő, királynő’. Híd szavunk is alán (oszét) eredetű. A perzsákkal a magyarság sohasem volt ugyan szomszédos, de perzsa kereskedőkkel bizonyára érintkeztek vándorló őseink. E kapcsolatokról tanúskodik a perzsából átvett vásár, meg vár szavunk, s talán perzsa eredetű nyelvünk hang szava is, melynek eredeti jelentése ’dallam’ lehetett.

Híd szavunk alán eredetű

Már a honfoglalás előtt számos szót vettünk kölcsön a török népektől. E szók zöme a műveltségi szavak körébe tartozik, élénk bizonyságául annak a mélyreható gazdasági és kulturális hatásnak, amelyet a törökség népünkre gyakorolt. Az állattenyésztésre vonatkozó szavaink közül török eredetűek a többi között bika, borjú, ökör, tinó, kos, gyapjú, disznó, ártány, karám, köpü, író, sajt, túró, tyúk szavaink, a földművelés szókincséből pedig olyan szavaink, mint tarló, búza, árpa, eke, sarló, alma, körte, gyümölcs, som, dió, bor, szőlő, borsó. A fejlettebb társadalmi életnek nem egy szava szintén török jövevényszó a magyarban, így egyebek között törvény, tanú, bélyeg, tolmács, bér, kölcsön, ír, betű, szám, ok. A régi vallási életnek, babonás hiedelmeknek emlékeit őrző oly szavaink, mint táltos, bölcs, melynek eredetibb jelentése ’varázsló’, valamint bűvöl, bájol, igéz, boszorkány, mind török eredetűek. Egyház és ünnep szavaink első eleme, egy kikövetkeztethető régi id vagy idi tő szintén török eredetű, s ennek jelentése régebbi felfogás szerint ’szent’, újabb vélemény szerint pedig ’szellem, isten, manó’. Ennek megfelelően az egyház eredetileg vagy ’szent házat’, vagy pedig ’istennek rendelt házat’ jelentett, ünnep pedig ’szent napot’, vagy ’a szellem, isten napját’.

Új hazájukba érve őseink kezdettől fogva állandó érintkezést tartottak fenn a Kárpát-medencében élő szláv népekkel. Ismeretes, hogy a szlávságtól igen sokat tanult a magyarság mind gazdasági, társadalmi, mind pedig politikai és kulturális téren. Ennek bizonysága az a sok szláv jövevényszó, mely nyelvünknek szinte minden rétegében fellelhető. Az államélet szavai közül szláv eredetű egyebek közt: király, ispán, nádorispán, megye, udvarnok, vajda, poroszló, paraszt, a földművelésnek és állattenyésztésnek igen sok szava, egyebek közt pl. barázda, mezsgye, ugar, parlag, rozs, zab, gabona, kalász, korpa, repce, asztag, szalma, bab, lencse, abrak, pajta, járom, jászol, iga, a szénagyűjtésre és kaszálásra vonatkozó szavainknak szinte mindegyike, a mesterségek szavai közül is igen sok, mint pl. kovács, takács, kádár, bodnár, mészáros, esztergályos, bödön, vödör, csöbör. A kereszténység felvételével kapcsolatosan a szláv népektől kaptuk oly szavainkat, mint kereszt, keresztel, keresztény, szent, pap, barát, apáca, érsek, karácsony, pünkösd, szerda, csütörtök, péntek, szombat. (Vasárnap szavunk azonban nem szláv: eredeti jelentése ’vásárnap’, mivel e napon szokták tartani a vásárokat, hétfő, vagyis ’a hét eleje, kezdete’ szintén magyar eredetű, úgyszintén kedd is, mely nem más, mint ’a kettedik vagyis a második nap a héten’. Szláv eredetűek a házra és berendezésére, valamint az étkezésre vonatkozó oly szavaink, mint ablak, pitvar, pince, asztal, pad, abrosz, zár, retesz, kulcs, konyha, kemence, kalács, szalonna, kolbász stb. A családi életnek számos szavát is a szlávoktól vettük kölcsön, így déd, unoka, baba, mostoha, koma, dajka szavunkat, sőt család és cseléd szavunkat is. Az utóbbiakról érdemes megjegyeznünk, hogy ugyanannak a háznép jelentésű szláv eredetű szónak az alakváltozatai. A család-cseléd szó fogalmához kezdetben hozzátartoztak a gazda, a felesége és gyermekeik, sőt esetleg a házukban élő rokonok, valamint a férfi és női szolgaszemélyek is, később jelentésmegoszlás folytán család csak a gazda szűkebb körű családtagjait, cseléd pedig valamelyik alkalmazottját jelentette, bár a nép nyelvében cseléd még mai is jelentheti a családtagot, a szűkebb körű hozzátartozót, a vérség szerinti leszármazottat is.

szláv jövevényszó a király

A németséggel is már a honfoglalás óta érintkeztek őseink, bár sűrűbben csak a kereszténység felvétele óta. Legrégibb német jövevényszavaink elsősorban az udvari, főúri és hadi életre vonatkoznak (herceg, frigy, páncél, boglár, kacagány, kastély, torony, erkély, porkoláb, hopmester, melynek középfelnémet megfelelője hovemeister, s ez az újfelnémetben hofmeister, a szónak tehát semmi köze sincs hipp-hopp! szavunkhoz, mint némelyek gondolhatnák). Igen érdekes trágár szavunk eredete. Ennek jelentése kezdetben ’házaló, teherhordó’ volt, amit a középfelnémet tragaere is bizonyít, mely ugyanazt jelentette. Mivel pedig a házalók feslett erkölcsükről és mosdatlan szájukról voltak nevezetesek, érthető, hogy e szavunk később melléknévvé válva mai ’piszkos beszédű’ jelentését kapta. Megjegyezhetjük, hogy e német szót később is átvettük, tróger formában, hasonló eredménnyel: e szavunk is eléggé kedvezőtlen jelentésű. Egyébként nem ez az egyetlen szavunk, melyet kétszer, két különböző formában és jelentésben is átvettünk. A szlávoktól kölcsönvett káposzta szavunk például végső soron az olasz compostából, illetőleg a latin composita brassicából ered, melynek jelentése ’télire eltett káposzta’ volt. Nos, a francia compóte ugyanennek az olasz szónak a megfelelője, de már ’befőtt gyümölcsöt’ jelentett. E francai szó azután német közvetítéssel nyelvünkbe kerülve kompót alakot öltött. Ugyanígy két különböző helyről vettük át trágya és drazsé szavainkat is (az egyiket a középlatin tragea ’ételízesítő’ jelentésű szóból formáltuk, a másikat e középlatin szóval egy tőről sarjadt francia dragée-ból). Egyébként e szó végső soron görög eredetű, s jelentése annyi, mint ’csemege’. Trágya szavunkat ’ganéj’ értelemben eleinte talán csak tréfásan használták.

Mi köze a kompótnak a káposztához, illetve a trágyához?

A hadi életre vonatkozó s német eredetű szavaink közül jelentéstani szempontból érdemes megemlítenünk zsákmány szavunkat, mely végső soron a ’zsákkal járva fosztogató, harácsoló’ jelentésű német sackmannból ered. S nem olyan „előkelő” származású ármány szavunk sem, mint Vörösmarty eposzaira gondolva vélhetnők. E szó ugyanis a ’szegény ember, jobbágy” jelentésű német armmann, arman átvétele. Nyelvünkbe kerülve ármányos alakban ’paraszt’, majd később ’tolvaj, lator’, végül pedig ’fondorlatos” jelentésben vert gyökeret. Az ármány alak, mely Vörösmarty Zalán futása című hőskölteménye révén terjedt el szélesebb körökben is, népnyelvi elvonás a korábbi ármányos alakból. Egészen más lett a sorsa nyelvünkben a szintén német közvetítéssel hozzánk került kacér szónak, mely a középfelnémetben katzer alakban s ’eretnek’ jelentésben volt járatos. E német szó azonban végső fokon a görög eredetű s ’tiszta’ jelentésű katharosz melléknévből ered. Katharoinak, vagyis tisztáknak nevezték magukat egy XII. századi szekta tagjai, akiket mint eretnekeket a katolikus egyház kíméletlenül üldözött. S mivel az eretnekeket erkölcstelenséggel is vádolták, a katzer ~ kacér szó buját és ledért jelentett, tehát éppen az ellenkezőjét annak, ami a szó legősibb jelentése volt. Hasonlóképpen kalandos kaland szavunknak az eredete és jelentésfejlődése is. Kaland nyelvújításkori elvonás az elavult, régi kalandosból. A XI. században egy vallásos közösséget nálunk kalandos társaságnak neveztek. Ennek az elnevezésnek hosszú története van. A régi német nyelvben volt egy Kaland főnév, mely a hónap elsejét jelentő, többes számú latin calendae-n alapul. A kalandosok bizonyos, naptár szerint megállapított napokon szoktak összejönni. Aki társaságukat látogatta, az kalandozott, vagyis gyűlésre járt, gyűlésezett. Később aztán kalandoz kezdett egyre rosszabb értelművé válni, mivel már azt is jelentette, hogy ’kószál, ide-oda csavarog’.

A kereszténység felvétele óta a latinból is állandóan gyarapodott a szókincsünk. Elsősorban persze egyházi műszavaink latin eredetűek, mint templom, iskola, kápolna, oltár, katedra, plébános, parókia, orgona, valamint az oktatás műszavai: kollégium, rektor, professzor, papiros, kártya, ceruza, tinta, tábla, vakáció, virgács, azután a jog és közigazgatás oly műszavai, mint juss, prókátor, nótárius. Latin eredetűek az orvostudomány műszavai közül patika, kólika, pirula, diéta, kúra stb., a növény- és állatnevek közül akác, pálma, platán, cédrus, citrom, gyömbér, petrezselyem, viola, valamint cet, elefánt, fülemüle, hiéna, párduc, krokodil stb., a házra és berendezésére vonatkozó szavaink közül kúria, porta, kamara, tégla, fundus, fundamentum stb. Ide tartozik almárium szavunk is, melynek azonban semmi köze az almához, bár almafából is készülhet, és almát is tarthatnak benne. E szó a latin armarium, almariumból ered, mely eredetileg olyan szekrényfélét jelentett, amelyben a család fegyvereit (arma) is őrizték. – Mint újabban kiderült, latin eredetű galád szavunk is, mely a középkori latin goliardus ’kóborló, bolyongó, bűvészkedő diák’ jelentésű szóból ered. Az ilyen vándordiákokat az egyház nem szerette, sőt üldözte. Ezzel magyarázható, hogy e szónak később becsmérlő, rosszalló jelentése fejlődött ki.

Latin jövevényszó a cet

Középkori, ófrancia eredetűek oly szavaink, mint kilincs, lakat, tárgy, szekrény, zománc, balon s talán malom, molnár és must szavunk is. Esetleg ide sorolhatjuk házsártos szavunkat is, melynek szintén érdekes a története. Házsártos a régi házsárt ’kocka, kockajáték’ jelentésű szóval vethető egybe. (Maga e francia szó arab eredetű!) Mármost tudvalévő, hogy a kockajátékosok, a kártyások s más efféle hazárd-játék kedvelői ősidőktől fogva izgága, veszekedő emberek voltak, akik civódás közben néha még kést is rántottak. Ezért jelenthetett házsártos ’civakodót, perlekedőt’ is.

Olasz eredetű, régi szavaink többnyire a katonai, lovagi és városi életre vonatkoznak, mint lándzsa, trombita, pálya, pajzs, fátyol szavaink tanúsítják, vagy a kereskedelem és a hajózás körébe sorolhatók, mint bárka, gálya, sajka, mandula, füge, narancs, rizs. Olasz eredetű dús szavunk is, melyről nem mindenki tudja, hogy a velencei nyelvjárás dose, ejtsd dózse átvétele.

Olasz eredetű szó a narancs

Vannak román eredetű jövevényszavaink is. Ezek közül a legrégibbnek ficsúr szavunkat tartják, melynek semmi köze úr szavunkhoz, hiszen a román fecior, ficior ’fiú, ifjú, szolga’ jelentésű szóból ered. E szavunk csak később jelentett piperkőc fiatalembert is.

Végül hadd említsük meg, hogy sok köznevünk tulajdonnévből eredet. Így például aggastyán szavunk, mely – ugyan ki hinné? – végső soron az Ágoston, latin Augustinus személynévből lett. A jelentésfejlődés útjai-módjai nem egészen világosak. Lehet, bár nem bizonyos, hogy az Ágoston-rendi nagy szakállú remetéket nevezték hajdan aggastyánnak. Andalog igénk az Antal keresztnév származéka. Antal a régiségben s a nép nyelvében ’ostoba, dőre’ jelentést vett fel, ki tudná megmondani, hogy miért. (Antal nevű olvasóink ne haragudjanak meg, de így van, ez tagadhatatlan!) – Fruska szavunk a Fruzsina személynév becézett Fruska alakjának köznevesülése, a kaján melléknév pedig egyenesen a bibliai Kainnak a leszármazottja. Hogy miért, azt hiszem, eléggé világos. Azt se igen tudhatják a nem szakemberek, hogy a viganónak nevezett, rövid derekú női ruha vagy szoknya Vigano asszonyság családi nevéből alakult. E hölgy 1800 táján a bécsi opera ünnepelt táncosnője volt. Se szeri se száma az efféle köznevesüléseknek. Gondoljunk csak az elektrotechnikára, ahol a watt, ohm, volt, amper szavak mind-mind tulajdonnevekből lettek, vagy a dobostortára, melynek semmi köze a dobhoz, de annál több bizonyos Dobos Károly nevű pesti cukrászmesterhez, e jóféle nyalánkság első készítőjéhez…

E kellemetes édesség szóba hozásával azonban ideje is lesz lezárnunk seregszemlénket. Szavaink eredetének bogozgatása – ki tagadhatná? – sok érdekességgel jár, s hasznos tanulsággal is, ha hozzáértők, s nem kontárok művelik.

Balázs János