Az interjút Daniss Győző készítette.

Kétszáz évvel ezelőtt Magyarországon – nem lévén kanonizált helyesírási szabálykönyv – még nemigen illett, lehetett bárkit is elmarasztalni azért, mert ezt vagy azt a szót „így” és nem „amúgy” írta. Hiszen a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című, a maga nemében legelső vékonyka kötet csak 1832-ben jelent meg – és akkor is csupán „a’ magyar tudós Társaság’ különös használatára”. A Keszler Borbálával való beszélgetésünket a helyesírási szabályzataink előtti évszázadok fölelevenítésével kezdtük.

– A magyar helyesírás betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző jellegű. Az Európában és a világ nagy részén használatos hangjelölő írást a föníciaiak alkották meg. Ez kevés híján háromezer éve jutott el a görögökhöz. Mivel azonban a föníciai írásban csak mássalhangzók voltak, a görögök a betűsort magánhangzókkal bővítették. Ezt vették át a rómaiak, s lett belőle az a latin szavak, mondatok leírására alkalmas ábécé, amit aztán hozzánk is elhoztak a nyugati papok. Mégpedig úgy, hogy a maguk latintudásába belejátszottak szülőföldjük német, olasz, francia, szláv nyelvének bizonyos elemei. Ezek a papok írták le a magukkal hozott ábécéjük betűivel 1055-ben a latin nyelvű Tihanyi alapítólevél magyar szavait is. Bár ezt nem tudták egészen pontosan megtenni, hiszen a magyar beszélt nyelvben voltak olyan hangok, amelyek megfelelői a latinból hiányoztak. És hiányoztak az ezek leírásához szükséges betűk. Márpedig megfelelő betűkészlet nélkül nemigen beszélhetünk bármiféle „helyesírásról”.

– Hogyan alakult, fejlődött ki ebből az alapból, vagyis hajdani beszédünkből és az „importbetűkből” hazai írásunk – és a mai magyar helyesírás?

– Helyesírásunk történetének három nagy korszaka van. Ugyanúgy, mint nyelvünk honfoglalás utáni históriájának. De a szakaszolás nem pontosan ugyanolyan. A helyesírás-történet első szakasza az államalapítástól az 1500-as évek elejéig, a könyvnyomtatás hazai meggyökeresedéséig tartott. A második, az újkori rendszerek korszaka a Magyar Tudós Társaság, a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje első helyesírási szabályzatáig, 1832-ig ívelt – ez a nyelvtörténeti korszakolásban a középmagyar kor és az újmagyar kor első fele. A harmadik, az újabb kori helyesírás korszaka az 1832-es szabályzattól napjainkig tart – ez a nyelvtörténeti korszakolásban az újmagyar kor második fele és a legújabb magyar kor.

Keszler Borbála

A középkor íráshasználatában nagy szerepe volt az írásbeli ügyintézés legfőbb hivatalának, a királyi kancelláriának. Oklevél-kibocsátó fórumként a kancellária a latin okmányokba ágyazott magyar szavak, nevek leírása során sajátos gyakorlatot alakított ki, és ez a magyar szövegek helyesírására is hatott. A kancelláriai helyesírás tehát olyan rendszer, mely egész helyesírás-történetünk kiindulópontjának tekinthető.

A középkori helyesírás következetlen volt. Gyakran előfordult, hogy egyazon hangot különféle betűkkel jelöltek, és egy betű is lehetett különféle hangok jelölője. Mindenki – „mindenkin” elsősorban egy-egy beékelt magyar szó, egy-egy kisebb szövegemlék, majd a már magyar nyelvű kódexek íróit, másolóit kell érteni – úgy írt, ahogy akart. Pontosabban: úgy, ahogyan ő az ismeretei szerint a legjobbnak tartotta.

Később megjelentek a kézzel írott magyar nyelvű könyvek, a kódexek. Körülbelül ötven kódex maradt ránk. Ezekről tudni kell, hogy többnyire nem egyetlen összefüggő szöveget tartalmaztak, hanem egy-egy kötetben különféle imákat, zsoltárokat, szentekről szóló történeteket, legendákat és így tovább. Volt olyan könyv, amelyikben tíz másoló keze nyomát találni. És az ő tízféle „helyesírásukat”. Ami mégis közös volt bennük, az a királyi udvarban tevékenykedő papok írásgyakorlatának, a már említett kancelláriai helyesírásnak a hagyománya, szűk körben való elterjedése, valamiféle továbbélése volt, lehetett. Ebben már benne voltak a „magyar” hangok rögzítésének kísérletei is.

– Milyen beszédhangokkal adódtak gondok?

– Azokkal, amelyek a középkori latinból hiányoztak vagy amelyeknek a latinban más volt a kiejtésük. Hosszú a sor: sz, z, s, zs, c, cs, dz, dzs, ty, gy, ny, ly, ö, ü, valamint a hosszú magánhangzók. És nem volt egyértelmű a v és az u, valamint a j és az i jelölése sem.

Cs. Nagy Lajos: Hangjelölési munkafüzet

– Miképpen próbálták, tudták mégis leírni ezeket a hangokat?

– A meglévő betűk különféle kombinációival, betűkettőzéssel, mellékjelekkel. Gyakran előfordult, hogy valamely hangot más és más kezek másképpen és másképpen írtak le, illetőleg hogy egy jellel több betűt jelöltek. Például a leírt u, v és w a különféle szövegekben jelenthetett u, ú, ü, ű magánhangzót és v mássalhangzót is. A kancelláriai típusú helyesírásban a z közös jele lehetett az sz–z hangpárnak, a szent szót tehát írhatták így: zent. Az s jelenthetett zs-t is, például az Izsák-ban: isaac. Ez az utóbbi megoldás arra is példa, hogy némelyik hosszú magánhangzót a rövidek megkettőzésével írták le. Az ő pedig ew-ként is íródott. A c betűt k-nak olvasták – de az e és az i előtt a k hangot már k betű jelölte.

A középkori szövegek tagolásában is sok volt a bizonytalanság. Csak kevés írásjelet használtak – ám azokkal olykor nagyon találékonyan éltek. Például a XII. és XIII. század fordulóján keletkezett Halotti beszéd leírója egyetlen eszközzel, a ponttal élt, mégis érzékeltetni tudta, hogy mondatokat vagy tagmondatokat választ-e el vele. Ponttal és a szöveget kisbetűvel folytatva a tagmondatok határát jelölte. Ugyanez a pont és utána a nagybetűvel kezdett szöveg pedig azt mutatta, hogy új mondat kezdődik. A nyelvész szakma ezt a módot „kispont-nagypont”-használatnak nevezi.