"A bölcsek közmondásokat alkotnak,
s az ostobák ismételgetik őket."
Skót közmondás

Különösen gazdag tudományos munkásságot fejtett ki Erdélyi János (1814‒1868), a reformkor egyik legsokoldalúbb egyénisége, a Kisfaludy Társaság titkára. Írt verseket, történelmi drámákat, irodalmi értekezéseket, foglalkozott népköltészettel, népzenével, filozófiai és esztétikai tanulmányai jelentek meg.[i] Tevékenysége természetszerűleg szorosan összefonódott kora szellemi áramlataival. A XVIII. században egyre újabb népeket fedeztek föl, s a távoli országokba szervezett expedíciók tapasztalatai és a mesés Kelet kultúrájának értékei az irodalmi alkotásokban is tükröződtek.[ii] A népköltészet iránti fokozott érdeklődés nemcsak a mesék és közmondások gyűjtését ösztönözte, hanem hamisításra is rávett némely szerzőket. James Macpherson skót költő (1736‒1796) klasszicizmuson iskolázott műballadái, Osszián-dalai[iii] (1765) tovább táplálták az ősköltészet XVIII. század derekán kibontakozott kultuszát.[iv]

Míg a XIX. század a szellemi néprajz alkotásainak tömeges gyűjtését és rendszerezését indította el, addig a XX‒XXI. század fordulóján a kutatást főként a művelődéstörténeti kapcsolatok, a bonyolult nemzetközi szálak kibogozása jellemzi.

Erdélyi János (Forrás: Wikipédia)

Minden tudományág terminológiája bonyolult fejlődés eredménye: napjainkban a stilisztikai eszközöket finomabban határoljuk el egymástól, mint 167 évvel ezelőtt. Erdélyi a közmondás szót igen tág, összefoglaló értelemben használja. Mint tanulmányában megjegyzi, „[a] magyar nyelv nincs tisztában az elnevezéssel”: ő a közmondásokhoz sorolja a szólásokat (Kemence, Velence ’nagy különbség’: a kemencének száraz hely kell, Velence pedig egészen vízben áll), a szóláshasonlatokat (ledől, mint Máté tehene ’hamar elfárad’), a metaforikusan használt szavakat (csigabiga ’csekély dolog’) és a babonás hiedelmeket (Cseng a fülem ’valamit fogok hallani’) is.

A közmondások azon rövid szólásmódok, amelyek a népnél örökölt formában szimbolikus kifejezésekként (sententiae symbolicae) szájról szájra élnek. Felölelik az élet minden területét: nem kímélik az öregséget, megszólják a szépnemet, kifognak a hatalmon, olykor packáznak velünk, máskor kedvkeresők, néha parancsolók, sőt mosdatlan szájúak is nemegyszer. Miként a szerző jogosan megjegyzi: „Ha a nyelvből kiirtjátok a trágár jelentésű szókat, a közmondások is elhagyják orcapirító megjegyzéseiket; de míg az meg nem lesz, addig tűrjétek el a közmondások pajkosságait is.”

Erdélyi János: Magyar közmondások könyve

Erdélyi válogatása két részből áll: 432 oldalon 9000 közmondást, majd egy 27 oldalas tanulmányt tartalmaz.[v] Milyen elv alapján épül fel a kötet? A mai lexikográfiai gyakorlat többnyire a szófaji szempontot követi: a vezérszó általában a közmondás legelső főneve; ha azt nem tartalmaz, akkor az ige; ha az is hiányzik, akkor a benne szereplő bármely másik szófaj. Erdélyi másként jár el: ő a kifejezés meghatározónak tekintett szavát veszi alapul. Így kerül egymás alá a csal és a csalatkozik igét tartalmazó három közmondás: Ki senkit nem csal, könnyen másra bízza dolgát; Ki emberben bízik, könnyen csalatkozik; Ki Istenben bízik, meg nem csalatkozik. Ma megjelenő gyűjteményben ezek három különböző helyen volnának ‒ hacsak nem témák szerint rendezi el a szerkesztő az anyagot. Akkor a bizalom vezérszó alá kerülnek.

Gyakori tartozéka a közmondásoknak a humor, a szójáték és az alliteráció. Jókai Mór romantikus elképzelése szerint a szabadságszerető népek, például a nomádok senki előtt nem hajtanak fejet, ezért van humoruk; viszont a szolgaságot kedvelőkből kihalt az igény az igazság kimondására, és talpnyaló hazugságokkal hízelegnek uruknak. Ebből következik, hogy „[o]ly gazdag és oly kiválólag sajátságos adománya a humorra ritka népnek van, mint a magyarnak”.[vi]

A könyv címoldala

Lássunk néhány példát: nem szenvedheti szájában a bort ’mert lenyeli, tehát szereti a bort’; cipószájú paripa ’ökör’; hallotta hírét, mint Cirkos a rétesnek ’halvány fogalma sincs róla’. E szóláshasonlatunk a következő történetből származik: „Cirkos kérdeztetvén, ha [hogy] jó-e a rétes. ‒ Igen ‒ felelé. ‒ Honnan tudod? ‒ A nagyapám bátyja hallotta attól, aki látta, hogy ették.”

A népi humor jellemző megnyilvánulási formája a szójáték. A szólások egyik típusa tényleges vagy képzeletbeli földrajzi név szó szerinti értelmezésén alapul: Megjöttek az atyafiak Álmosdról ’rájött vkire az álom’; Legjobb Békés vármegyében lakni ’békés helyen’. Előfordul némely szavak elemeinek az összecsengése is: A csikó is János, mikor bojtorjános ’ritkaságképp ez is megeshet’. nemegyszer a kifejezés szerkezete kétféle értelmezést tesz lehetővé: A cigány nem hal a vízbe ’1. nem fullad a vízbe, 2. nem hal a vízben’ (hanyag kiejtésben a szó végi -n nem hangzik).

Kihasználják a közmondások a hangok egybecsengését, az alliterációt is: Cserebogár nem jó csősze a cserjének ’ostobaság arra bízni vmely értéket, aki éppen annak a megszerzésére v. megdézsmálására vágyik’, Ne csak tudd, hanem tedd is a jót! ’nem elég tudni, hogy mi a helyes, hanem tettekkel meg is kell valósítani’, A munkának egyenese jó, a mankónak horgosa ’azt szeretjük, ha őszintén beszélnek velünk’, Hamar hamvas, késő kedves ’olykor idő jártával éppen azt szeretjük meg, ami eleinte nem volt kedvünkre való’.

A kötet belülről

Elvétve a szerző megemlíti, kinél olvasható az említett közmondás. „Olyan, mint a nagy D ’éktelenül pohosra mondják’. Használta Széchenyi”; „Futó ellenségnek aranyhíd. Hunyadi János mondása”.

A kifejezéseket kísérő rövid kommentárok mellett gyakran olvashatjuk francia, latin vagy német megfelelőjüket: „A falnak is van füle. Francia: Les murs ont des oreilles”; „Embere szavának. német: Ein Mann, ein Wort”; „Mennyi fej, annyi ész. Ahány fej, annyi gondolat. Latin: Quot capita, tot sensus.” Nemegyszer nép- vagy gyerekdalrészlet illusztrálja a használatukat: „Ha fejére áll, sem bánom. Ha fejre állsz, sem bánom, / nem mégy hozzá, leányom.” néha klasszikusainktól is olvashatunk idézetet: „nagy halat fogott. Hogy nagy halat foghasson, nagy vízbe veti hálóját. Pázmány”. XVIII–XIX. századi gyűjteményeink előszeretettel alkalmazzák az ezópusi meséket is egyes közmondások magyarázataként, ilyennel ebben a munkában nem találkozunk. Viszont többször föleleveníti a szerző az egykori adomákat, amelyekből a közmondások kikristályosodtak.

Balázsi József Attila bemutatja a könyvet a Józsa Judit Galériában

Végül egy kritikai megjegyzés. A közmondások efféle gyűjteményét az ember főleg azért forgatja, hogy ismeretlenekkel kössön ismeretséget, és elkápráztassa beszélgetőtársát vagy -társaságát a népi bölcsességek kimeríthetetlen áradatával. Sajnos, nem mindegyikhez tartozik értelmezés. Egy részük könnyen megfejthető metaforával fejezi ki mondandóját: Nem fél koldus a tolvajtól ’akinek semmije sincs, annak nem kell attól félnie, hogy bármit is elvesznek tőle’, Mézből se jó a sok ’az élvezetekben is mértéket kell tudni tartani’, Záratlan kapu a gyermek szája ’sok mindent kifecsegnek a gyerekek’. Viszont a régi erkölcsöket, szokásokat, hiedelmeket őrző közmondások megértése művelődéstörténeti magyarázat nélkül már nem megy.

A könyvbemutató közönsége érdeklődve figyel

Azt, hogy Szapora csóknak mi a vége?, némi fantáziával kitalálhatjuk, de vajon mit jelenthet az Azt se mondta: befellegzett szólásunk? Régi szokás szerint a látogatás végén a vendég különféle társalgási fordulatokkal indokolta meg, hogy miért kell fölkerekednie, s így mentegetőzött: Megyek, mert éhesek a gyerekek, Ideje mennem, mert befellegzett. Ha még ilyen udvariassági formulát se használt búcsúzáskor, akkor vétett a népi búcsúzkodás hagyományos formái ellen. S mi fán terem Rátartja magát, mintha övé volna a diófáig szólásunk, melynek jelentése ’mindent megenged magának’? Mivel hajdani gyümölcstermő fáink közül a diófa nő meg a legnagyobbra, emelkedik ki legjobban a többiek közül, különösen alkalmas arra, hogy határjelként alkalmazzák. (Erre már 1264-ből találunk adatot egyik oklevelünkben.) Tehát aki azt hiszi, hogy övé a diófáig, az úgy viselkedik, mintha olyan földesúr volna, aki önhittségében nem ismer mértéket.

Erdélyi János munkája mindmáig az egyik legértékesebb közmondásgyűjtemény, amelyet jó volna ott látni minél több, anyanyelve iránt érdeklődő honfitársunk könyvespolcán.

Balázsi József Attila

Elhangzott 2018. szeptember 28-án a TINTA Könyvkiadó könyvbemutatóján a budapesti Józsa Judit Galériában.

[i] Sokrétű életpályájának monografikus feldolgozását unokája végezte el: T. Erdélyi Ilona 2015. Erdélyi János. (Magyarok emlékezete.) Pozsony, Kalligram.

[ii] Két klasszikus munka: Antoine Galland: Az ezeregyéjszaka meséi (1704); Daniel Defoe: Robinson Crusoe (1719).

[iii] Magyarul: Ossian énekei. Az eredeti gael mértékben 1903. Ford. Fábián Gábor. (Olcsó könyvtár 1275‒1280.) Budapest, Franklin-Társulat.

[iv] Hazánkban Batsányi János és Kazinczy Ferenc is fordították Osszián dalait. Osszián magyarországi fogadtatásának részletes taglalása: Elek Oszkár 1933. Ossian-kultusz Magyarországon. Egyetemes Philologiai Közlöny 57: 66‒76.

[v] Érthetetlen ok miatt ez a kitűnő írás kimaradt a Lukácsy Sándor szerkesztette Erdélyi János válogatott művei című kötetből (Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). Ÿ O. nagy Gábor klasszikus gyűjteményében (Magyar szólások és közmondások. Budapest, Gondolat Kiadó, 1966) 17 966 számozott tétel található, helyenként három-négy variánssal.

[vi] Jókai Mór 1968. A magyar néphumorról (akadémiai székfoglaló, 1860). = Cikkek és beszédek 5. 1850–1860. 2. rész. (Jókai Mór Összes Művei.) Budapest, Akadémiai Kiadó. 335–351, 347.