Kicsi Sándor András az orientalisztika, a jelentéstan és a nyelvtörténet szakembere, mintegy tíz kiadvány szerzője, A világ nyelvei című kézikönyv (főszerk.: Fodor István; Bp. 1999) egyik munkatársa. A most említett enciklopédiában közel húsz nyelv, illetőleg nyelvcsalád bemutatása fűződik nevéhez, például az ausztroázsiai nyelvcsalád, a kam-thai nyelvek, a malakkai nyelvek, a mino-jao nyelvek, a nikobári nyelvek és a thai nyelvek, valamint többek között az andamáni, a csuang, a lü és a san.

Jelen műve előszavában (5–9) a szerző négy csoportba sorolja a világ nyelveit a nyelvi veszélyeztetettség foka szerint. Az uráli nyelveket véve példaként – ez a recenzens szempontja – e csoportok a következők lehetnek: 1. életképes, erős nyelvek (magyar, finn, észt), 2. veszélyeztetett nyelvek (zürjén, votják, cseremisz, mordvin, karjalai), 3. a kihalás szélén álló nyelvek (vogul, osztják, vepsze, inkeri, lív, jurák, jenyiszeji, tavgi, szelkup), 4. kihalt vagy holt nyelvek (vót, kojbál, motor, tajgi, szojót, karagassz, kamassz, merja, muroma). A nyelvhalál formája: 1. a hirtelen nyelvhalál, 2. a radikális és 3. a fokozatos nyelvvesztés. Ennek oka 1. a gazdasági, kulturális alárendeltség, 2. negatív hozzáállás a nyelvvel szemben, 3. nyelvi diszkrimináció, 4. a beszélőközösség földrajzi mozgása.

Kicsi Sándor András: Kihalt nyelvek, eltűnt népek 

A kis könyv elsősorban – a Fodor István főszerkesztésében már említett munka mellett – Harald Haarmann Letűnt népek lexikona. Az akkádoktól a vikingekig című művét vette mintaként (Bp. 2008). Kicsi Sándor András művében 39 európai, 49 ázsiai, hat amerikai, öt afrikai és egy ausztrál–óceániai kihalt nyelv szerkezetét, illetve a nép történetét ismerteti (123). Emellett megadja e nyelvek legkiválóbb kutatóit is. Az összeállítás végén a népek és nyelvek szómutatója áll (124–131), ezt pedig a Földközi-tenger térsége kihalt nyelveinek táblázata követi (132–133). A felhasznált irodalom jegyzéke (10–11) teljesnek mondható; én még például Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára című művét (=FNESz. I–II. Bp. 1988) említettem volna.

A rokon népek közül a merjával, a muromával és a kamasszal foglalkozik. A merja nyelv (82) finnségi hovatartozását illetően Bereczki Gábor nevét mindenképpen megemlítettem volna. Hogy a muroma „a cseremisz (mari) és a mordvin nyelvek (az erza és a moksa) társaságában a volgai csoport tagja volt” (83), nem írtam volna. A cseremisz és a mordvin a finnségi nyelvekkel és a lappal együtt a finn-volgai nyelveket alkotják, a „volgai nyelvek” megszorítást eszerint kizárólag földrajzi terminusként említhetjük. A kamassz nyelv (66) (és a szajáni szamojéd nyelvek) újabb csoportosításával kapcsolatban lásd például Eugen [Jevgenyij] Helimszkij A szamojéd népek vázlatos története című művét (Bp. 1996).

E népek, illetőleg e nyelvek közül egy sor élt a Kárpát-medencében: az alán (15), az avar (21), a gepida (48), a [keleti] gót (49), a hun (54), a jász (65), a kun (70), a vandál (120), valamint a dalmát (36), az illír (61) és a latin (72). Az ókor végén kihalt dákot többek között Erdélyben is beszélték (35).

A régi magyar gyula ’a kisebbik király’ és horka, harka ’bíró’ szavunk – legújabb etimológiai szótárak állásfoglalásával szemben (vö. például EWUng 501, 577) – eredetileg kazár méltóságnév lehetett (69), miként a kende, kündü ’nagykirály’ is (EWUng 727). A Jenő, a Tarján és a Tárkány tulajdonnevek a török nyelvek közül (FNESz 1: 657, 2: 620) ugyancsak a kazárból kerülhettek a magyarba (69). A kerep ’egyfajta hajó’ a törökségből (EWUng 735), közelebbről a kunból (71) jutott nyelvünkbe. A besenyő hely- és személynevek között a könyvben szerepel a Csát (vö. FNESz 2: 129 Mezőcsát) és a Karcsa (uo. 690), melyek Kiss Lajosnál egyszerűen török eredetűek. Itt érdemel említést a besenyő és kun elemeink legújabb feldolgozása: Vásáry István Török jövevényszavaink középső rétegének kérdéséhez: kipcsak elemek a magyarban (in: Nyelvelmélet és kontaktológia 2. PPKE BTK, Piliscsaba 2013. 227–243). A kincs szót a horezmi eredetű kálizok nyelvére vezeti vissza kérdőjellel e címszó (54), más vélemény szerint ez a lexéma feltehetőleg iráni jövevény (EWUng 754). A Várkony helynév (21) valóban leginkább az avar népnévvel függ össze (FNESz 655 Tiszavárkony). Az erdélyi folyónevek közül dák eredetű a Körös, a Maros, a Temes és a Zsil mellett (vö. FNESz 1: 795, 2: 99, 632, 819) a Szamos is (35). A Don, a Dnyeper és a Dnyeszter iráni (FNESz 1: 384, illetve 375), pontosabban alán (16) eredetűek lehetnek. 

Kincs szavunk horezmi eredetű (?)

A kihalt nyelvek közül az etruszk (42), a sumer (100) és a szkíta (109) került a magyar nyelvrokonság – enyhén szólva – „tévtanába”.

Érdekes az albán címszó (16), ami persze nem a balkáni, hanem a kaukázusi Albániában beszélt nyelv volt. A dalmát újlatin nyelvet a dalmát tengerparton beszélték a XIX. század végéig (36). A filiszteus nyelvet is a Földközi tenger partvidékén használták valaha, a középkorban – olvashatjuk – a jászokat hívták filiszteusoknak (Philistaei) (44). A porosz a XVIII. században kihalt – elnémetesedett, illetőleg ellengyelesedett – egykori nyugati balti nyelv (97). A szkíta a Kr. u. 3. századig beszélt idióma, a magyar történetírásban a magyarság őshazája Szkítia volt, az ősmagyarok pedig e nézet szerint a szkíták, vagy magyarítva a szittyák (109).

Az egyes címszavak végén Kicsi Sándor András felsorolja az adott néppel, nyelvvel foglalkozó tudósokat, köztük a legnevesebb magyar kutatókat. Így például az avarok legmegbízhatóbb történésze Vásáry István (30), a besenyőket és a kunokat tanulmányozta Rásonyi László és Németh Gyula (27, 71), a csagatájt Vámbéry Ármin vizsgálta (33), a régi balkáni nyelvek egykori szakembere, Tamás Lajos (36), a sumer hazai mestere, Komoróczy Géza (102).

Jó a könyv, és elismerésre méltó Janurik Tamás lektori munkája is. A kis kötet Az ékesszólás kiskönyvtára 27. kötete. E remek sorozatban jelent meg egyebek mellett Falk Nóra Etimológiák. 10 000 magyar szó eredete című összegezése (Bp. 2009).

Zaicz Gábor

Az írás eredeti megjelenési helye: Finnugor Világ 19[2014]/3: 31–33.