Az alábbi írás eredetileg a Helikon 2008-as évfolyamának 2. számában (239–242. oldal) jelent meg.

Simoncsics Péter könyve Karácsony Sándor Magyar nyelvtan társaslélektani alapon (1938); Lotz János Das ungarische Sprachsystem (1939); valamint Laziczius Gyula Bevezetés a fonológiába (1932) című munkáinak tudománytörténeti kontextusait elemzi. Az említett könyveket illetően a szerző egyrészt korszerűségüket, másrészt társtalanságukat hangsúlyozza. A sokféleképpen érthető „társtalanság" képzetkör a könyv egyik meghatározó fogalmi-szemléleti összetevője, mely tudománytörténeti anomáliaként, a korszak és az utókor méltánytalanságaként, valamint önértékként: a korát meghaladó kivételes tehetség „kincses egyedülállóságaként" is értelmezhető. A kötet alapján is megállapítható, hogy a hazai bölcsészettudományok történeti megközelítésében körvonalazódni látszik a „társtalanság-paradigma", mely bizonyos gondolkodók túl-egyedi voltát, és ebből levezethető összemérhetetlenségüket hangsúlyozza. Nem szórványos vagy elszigetelt értelmezési kísérletekről van szó, bizonyítékként a huszadik század első felében tevékenykedő korai magyar „kommunikációelméleti" gondolkodók (Palágyi Menyhért, Balogh József, Hajnal István és mások) újrafelfedezésével kapcsolatos tanulmányokra gondolhatunk, de felidézhetjük a finnugrista Hajdú Péter megállapítását is, mely szerint Laziczius Gyula és Lotz János (valamint Fónagy Iván) munkássága éppen „másságuk miatt" nem kerülhetett a tudományos érdeklődés középpontjába.

Simoncsics Péter: Paradigmaváltás légüres térben. Karácsony Sándor, Lotz János és Laziczius Gyula kísérletei a magyar grammatika megújítására a XX. század 30-as éveiben

Simoncsics szerint – a tudományfejlődés-elmélet szótárával élve – Karácsony, Lotz, illetve Laziczius egy nyelvészeti paradigmaváltás szereplői, annak egyszerre előidézői és elszenvedői. A hazai nyelvtudomány elmaradottként jellemzett közegében előkészítették az összehasonlító-történeti nyelvészettől való elszakadást, ugyanakkor pályájukon és reputációjukon nyomot hagyott az a körülmény is, hogy nem sikerült méltó helyet elfoglalniuk a XIX. század nyelvészetét felváltó újabb paradigmákban sem. E megállapítás leginkább Karácsony Sándorra érvényes, hiszen Laziczius Gyula általános nyelvészeti és főleg fonetikai munkássága az (európai) strukturalista nyelvtudomány integráns részét képezi, Lotz János pedig, „paradigmán kívüli" nyelvészként ugyan, de jelentős nemzetközi karriert futott be. E szempontból nézve a három szerző leginkább az 1945 utáni tudományos ideológiák felől nézve tűnik „társtalan" gondolkodónak, hiszen a kommunista korszak első évtizedeiben Magyarországon ismét a XIX. század pozitivista, összehasonlító-történeti nyelvészete számított hivatalos normának. (Simoncsics egyébként a két világháború közötti korszak akadémikus nyelvészetét is a szellemi sivárság terrénumaként jellemzi.) E „sötét háttér" előtt elméleti frissességüknek, eredetiségüknek köszönhetően valóban üde színfoltként hatnak Karácsony, Lotz, illetve Laziczius említett művei; mindhármuk esetében áthatol írásaikon valamiféle elragadó, láttató erejű kreativitás, mely tudományos szemléletükben, ábrázolási eszközeikben, valamint stílusukban egyaránt megjelenik, noha szerzőnként más és más hangsúlyokkal.

Simoncsics szerint a három kutató korszerűsége nyelvszemléletük immanens jellegének köszönhető; a (magyar) nyelvet valamennyien a nyelv belső struktúrájára koncentrálva kísérelték meg szisztematikus módon leírni. Ezt az immanenciára hajló szemléletet kiegészíti, és helyenként erősíti az is, hogy megszabadultak a Magyarországon nagy tekintéllyel rendelkező XIX. századi nyelvtudomány pozitivista előfeltevéseitől, melyek a nyelvészetet a történettudomány, a kísérleti lélektan, vagy a fejlődésbiológia törekvéseiből kiindulva próbálták megalapozni. Ugyanakkor az immanenciára hajló nyelvszemlélet és az erőteljes általános-nyelvészeti érdeklődés egységében többféle előfeltevés is szerepet játszik. Laziczius Gyula elsajátította Saussure (pontosabban a Bevezetés...) újításait; Lotz János immanens nyelvfelfogása ezzel szemben platonista jellegű, mely a nyelv empirikus és felszíni jelenségei mögött az absztrakt, ideális, objektív (algebrai eszközökkel is leírható) szerkezeteket és entitásokat kívánta megragadni. Ez a Lotz írásaira védjegyszerűen jellemző, Simoncsics által is kiemelt „ábra-mánia" egyik eredője is; a szerző egy helyen kifejezetten (és joggal!) Lotz „grafikus látomásairól" értekezik. (40.) Karácsony Sándor esetében már kevesebb joggal beszélünk immanens nyelvszemléletről, az ő esetében a nyelv leírását átszövik vagy kiegészítik a magyar „önelvűség" és „finitizmus" nemzetkarakterológiai szempontjai. Ez különösen akkor válik egyértelművé, ha figyelembe vesszük, hogy A magyar észjárás című nagy művében a magyar nyelv autonóm jellegét éppen az idegen nyelvi hatások említésének szövegkörnyezetében fejti ki.

Karácsony Sándor

E a kötet nemcsak a harmincas évekkel, és nem csupán Karácsony, Laziczius és Lotz személyével, munkásságával foglalkozik, hanem bemutatja e mesterek szellemi, valamint társas-baráti kapcsolatait (Gombocz Zoltántól kezdve Sebestyén Gézán keresztül egészen Roman Jakobsonig), továbbá a tanítványok tudományos pályáját is áttekinti. Az utóbbi célt szolgálja néhány újrapublikált emlékező írás, nekrológ, recenzió is, melyeket a szerző a Paradigmaváltás... kötetkoncepciójához illesztett, így Karácsony gondolatainak továbbélése megismerhető Fabriczius-Kovács Ferenc munkásságának, illetve Szilágyi N. Sándor Teremtsünk világot című könyvének méltatásán keresztül; Lotz János hatását, nemzetközi kapcsolatait pedig a híres amerikai tanítvány: Robert Austerlitz életművének áttekintése nyomán ismerhetjük meg. A kötet gondolati ívét e kollázsjelleg nem zavarja, de némi szerkesztési munkával az alkalmi írások jobban illeszkedtek volna a mű szerkezetébe. Jelen formájukban sok bennük a redundáns közlés (ki, kinek volt a tanítványa-mestere; ki, kivel-mivel hol és mikor ismerkedett meg stb.), és a rendszerváltás utáni korszak tudománypolitikai szereplőinek címezett ingerült kirohanások sem tesznek jót a könyv (tudományos értekezéstől elvárható) szolid jellegének.

A Paradigmaváltás... rendkívül tájékozott, roppant olvasottsággal rendelkező, imponálóan széles körű idegennyelv-tudással bíró szerző munkája, melyből egyrészt sok érdekes részletet, adatot, apróságot, másrészt sokféle izgalmas összefüggést ismerhet meg a nyelvészet, illetve a hungarológia története, valamint általában a tudománytörténet-írás rejtelmei iránt érdeklődő olvasó. Noha a mindenhol összefüggéseket kereső szemlélet olykor túlzásokra is hajlamossá válik, a kötet fő tézise elgondolkodtató: olyan tudománytörténeti csomópontokra (konfigurációkra) irányítja a figyelmet, melyekben az eltérő kontextusokból kiemelkedő nézetek tipológiai síkon összevethető formát öltenek, így kerülhet egymás mellé és közös diskurzusba például Karácsony és Lotz egymástól radikálisan különböző – noha Simoncsics szerint lényegükben hasonló – nyelvszemlélete is. A „lényegi" hasonlóság oka a könyv szerint Ferdinand de Suassure hatásában keresendő, akinek nyelvelméletével Lotz János az Eötvös-kollégiumban, Gombocz Zoltán hatásra, Karácsony pedig az őt Genfben tanító Saussure-tanítvány, Charles Bally előadásain ismerkedett meg. (29.)

Kérdés, hogy vajon elvonatkoztathatunk-e Karácsony Sándor művei esetében a nyelvi közegtől, a tudományos stílustól, azért, hogy Lotz Jánost illetően hasonlóságokat figyelhessünk meg? Míg Karácsony stílusa enthuziasztikus (egyes részleteiben Martin Buber egzaltált stílusára emlékeztet), addig Lotz stílusa tárgyilagos, precíz, analitikus. Ráadásul Karácsony terminológiája nemcsak hogy képszerű, hanem meglehetősen önkényes is; írásaiban a szemléletességre való törekvés annyira elszakad a nyelvi-terminológiai konszenzustól, hogy minden ellenkező szándék ellenére is nehezen érthetővé válik. (Erre maga Simoncsics is utal, amikor arról ír, hogy kezdetben „érthetetlennek" találta Karácsony Sándor írásait.) Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Lotz az akadémiai nyelvészközösség része, professzionális nyelvész volt, Karácsony viszont különc polihisztor, noha szakszerű nyelvészeti képzettséggel rendelkezett. E megjegyzéssel természetesen azokat a korlátokat erősítem meg, melyek ledöntését Simoncsics könyve egyik feladatának tekinti, de ezek a tények a „visszhangtalanság" szempontjából sem érdektelenek.

Lotz János

Egyébként Simoncsics hősei egyáltalán nem voltak annyira társtalanok és visszhangtalanok, ahogyan a Paradigmaváltás... feltünteti. Laziczius egyetemi tanár és akadémikus, külföldön is jól ismert nyelvész, Roman Jakobson barátja, a Prágai Nyelvészkör tagja. Karácsony Sándor 1942-től egyetemi tanár, a progresszív ifjúság példaképe; ahogy a Simoncsics által is idézett Kontra György írja: a harmincas és a negyvenes évek egyetemein alig volt nála ismertebb és népszerűbb ember Magyarországon. Lotz János 26 éves korában a stockholmi Magyar Intézet igazgatója, később svéd, majd amerikai professzor, 1967-től a Center for Applied Linguistics, egy jelentős kormányzati források felett rendelkező amerikai alkalmazott nyelvészeti intézmény főigazgatója. A társtalanság Simoncsics kissé célzatos szcenírozása szerint inkább „magyar unikum" voltukat, intellektuális kiválóságukat, illetve a nálunk uralkodó nézetekkel és ideológiákkal való összemérhetetlenségüket hangsúlyozza. Karácsony esetében egyébként (a Lotz és Laziczius helyzetéhez képest talán jobban szembetűnő) „társtalanság" érthetőbb. Gondolatainak elterjedését bizonyára akadályozta egzaltált stílusa és terminológiai önkényessége, mely egyenes következménye nyelvszemléletének: aki olyan szenvedélyesen és már-már rögeszmeszerűen kitart amellett, hogy vizsgálati tárgya, a magyar nyelv, tökéletesen autochton képződmény, hajlamos lesz arra is, hogy ezt egy adekvátnak gondolt, szélsőségesen autochton és önelvű terminológiával fejezze ki. (Ez egyébként Karácsony Sándor irodalomelméleti és irodalompedagógiai munkáira is vonatkozik.) De Simoncsics azt is kiemeli, hogy Lotz János nem értett egyet Saussure egyik fontos módszertaniszemléleti újításával: a nyelv (langue) és a beszéd (parole) megkülönböztetésével. (28.) Minthogy e megkülönböztetés a huszadik századi nyelvészet egyik fontos (noha vitatott, de leginkább kívülről vitatott) alapelvévé vált, feltételezhető, hogy Lotz általános nyelvészeti nézeteinek elfogadása és elterjedése elé e szempontból is nehezen átszakítható gát épült. Azok a koncepciók, melyek e szétválasztás jelentőségét nem fogadták el, akár Humboldtra hivatkozva, mint Karl Bühler, akár a dialóguselvre és a nyelv szociális hátterére hivatkozva, mint például Bahtyin, a mainstream nyelvészet felé nemigen tudtak áttörést elérni. Tény, hogy Saussure nyelvfelfogása leváltotta a korábban roppant tekintéllyel bíró humboldti paradigmát (a nyelv energia, a nyelv a priori szemléleti forma, a kultúra nem független a nyelvtől stb.), mely ezután csak kevésbé egzakt területeken (irodalomelmélet, folklórelmélet, kultúrafilozófia) tudott sikereket elérni, mint azt Mihail Bahtyin, André Jolies vagy Ernst Cassirer műveiben megfigyelhetjük.

Minthogy semmilyen irodalomelméleti koncepció nem képzelhető el valamiféle (akár explicit, akár rejtett) nyelvészeti előfeltételezettség nélkül, minden érdeklődő számára izgalmasak lehetnek a huszadik század első évtizedeinek a strukturalizmust megelőlegező-előkészítő, továbbá ezzel rokonítható nyelvfelfogásai. De a tárgyalt szerzők néhány munkájukkal szorosabban is kötődnek az irodalomtörténet-íráshoz vagy az irodalomelmélethez. Laziczius Gyula Bjelinszkij és Hegel címmel jelentetett meg irodalomtörténeti értekezést a Minerva Könyvtár sorozatában, de az irodalomelmélet művelőjét hasonlóképpen érdekelhetik Általános nyelvészet című 1942-es könyvének Humboldt és Saussure elvi összeegyeztethetetlensége mellett érvelő, Karl Bühler nyelvfelfogásával vitázó részletei is. Lotz esetében fontos és jelentős verstani munkássága, melyen belül külön is ki lehet emelni a verstant а fonológia részének tekintő strukturalista szemléletet, a látványos modelláló kísérleteket, valamint a tipologizáló hajlandóságot, ahogy az Lotz Általános metrikájában megjelenik. E törekvések nemcsak a verstant befolyásolták, hanem az irodalom nyelvének kvantitatív igényű leírására vállalkozó irodalomelméleti kutatásokat is. Érdekes ezért, hogy a társtalanság és a visszhangtalanság miatt perlekedő szerző kissé szelektíven vizsgálódik: Lotz János, Roman Jakobson, Wolfgang Steinitz és Robert Austerlitz verstani nézeteinek továbbgondolására, Horváth Iván 1991-es verselméleti monográfiájára (mint a fenti szerzők hazai recepciójának egyik fontos fejleményére) egyáltalán nem hivatkozik.

Laziczius Gyula: Bevezetés a fonológiába

Karácsony esetében ugyancsak sokféle irodalomtudományos kapcsolódási pontot lehet megemlíteni. Simoncsics könyve utal Karácsonynak a nyelv metaforikus és metonimikus pólusait vizsgáló megjegyzéseire; Karácsony ugyan nem használta e kifejezéseket, melyek Jakobson írásai nyomán kerültek be a strukturalista irodalomelméletbe, de a két koncepció valóban összevethető egymással, például azért, mert mindkettő feltételezhetően ugyanabból az asszociációs műveletekre épülő gondolkodás-lélektani hagyományból származik. „[A] tér és az idő szemléleti kategóriái és a nyelvi alany-állítmány fogalompár közé közvetítőként a rajz és a mese fogalmát iktatja be Karácsony, (rajz és mese voltaképpen az ember szellemi tevékenységének két alapformája, ugyanaz, mint amit Jakobson a gondolkodás »metaforikus« illetve »metonimikus pólusának« nevez)”. (15.) De Karácsony műveiben e két nyelvi pólus (ismét csak) nemzetkarakterológiai jelentésekkel is felruházódik: a mellérendelés a „mese”, az alárendelés pedig a „rajz", márpedig a mellérendelő szerkezetekben való gondolkodást Karácsony kifejezetten a „magyar észjárás” alapvető jegyének tekinti.

Végül, Karácsony nyelvészeti nézeteinek megfelelőit illetően a Paradigmaváltás... Saussure és Bally műveire, sőt Chomsky generatív grammatikájára is utal, pedig léteznek másféle, hasonlóan előkelő, bár kevésbé egzakt nyelvészeti nézeteket közvetítő párhuzamok is, így például Buber, illetve Bahtyin dialóguselméleti tanulmányai. Simoncsics szerint „Karácsony mind tágabb társadalmi, mind szűkebb nyelvi rendszerében különös hangsúlyt fektet a másik emberre, arra a társaslélektani felismerésre, hogy az ember mint társadalmi (azaz kultúrafenntartó és kultúrát tovább adó) lény, sosem pusztán egyén, hanem mindig partner, valaki partnere, és mint ilyen [...] működik – nyelvileg társai körében”. (21.) Bahtyin munkásságából Karácsonyt illetően az irodalmi kommunikáció harmadik címzettjét vizsgáló beszédelméleti feljegyzésekre; az „individuális szubjektivizmus” és az „absztrakt objektivizmus” nyelvészeti irányzatainak bírálatára; illetve a dialóguselv irodalomelméleti jelentőségére egyaránt utalhatunk. Bahtyin csak izgalmas párhuzam – hasonlóan Gadamerhez, akire a Paradigmaváltás... is hivatkozik (42.) –, de Buber több lehet ennél; a teológia és a bibliai gondolkodás (a „biblicizmus”) iránt intenzíven érdeklődő Karácsony talán ismerte Buber írásait, ráadásul (ez Karácsony tudományos működésének főirányát tekintve sem mellékes) a német-zsidó filozófus a XX. századi pedagógiai irodalom egyik klasszikusa is.

HAVASRÉTI JÓZSEF