A csillag- és csillagzatnevek a magyarban a tulajdonnevek közé tartoznak, s érdekes disztribúciót mutatnak: az intézménynevekhez, egyes földrajzi nevekhez, egyes műcímekhez, a hónapnevekhez, a hét napjainak elnevezéseihez hasonlóan viselkednek. A népi csillagnevek általában a szókincs periferiális, labilis rétegei közé tartoznak, meglehetősen hajlamosak a változásra. A csillagnevek között sajátos helyet foglalnak el a csillagképekéi. Az égbolton egymás közelében látszó, fényes csillagok csoportjait az ókortól kezdve úgy tekintették, hogy azok valami alakzatot, képet alkotnak.

A magyar égitestismeret a természetismeret részét képezi, a népi természetismeret pedig a modern tudományoktól idegen szakrális és szociális elemeket is tartalmaz. Még a Föld fogalma is viszonylag új keletű, hétköznapi szemléletünk geocentrikus.

A csillagok nem magányosan találhatók a világtérben. Sok milliárdnyi társukkal együtt csillagrendszereket, úgynevezett galaxisokat alkotnak. Ezek egyike a mi Tejútrendszerünk is, amelyben mintegy 5000 csillag szabad szemmel is látható, de összes csillagainak száma 100–200 milliárdra tehető. Közülük az egyik, a Tejútrendszer szempontjából egyáltalán nem túl jelentős csillag a mi Napunk. Például az Orion csillagképben – tőlünk 500 fényévnyire – található Betelgeuse mintegy 800-szor nagyobb átmérőjű, mint a Nap.

Csillagtérkép az állatövi jegyekkel (Forrás: Wikipédia)

A csillagok Napunkhoz képest mozognak a térben. “A Föld nap körüli keringése miatt a Nap évente egyszer körbejár az égbolton. Pályája: az ekliptika az állatöv (zodiákus) csillagképeiben helyezkedik el. A Nap mozgása miatt a csillagképek nagy része az év bizonyos időszakában a nappali égboltra kerül, így nem látható. Fél év múlva a Nap az éggömb túlsó oldalára kerül, és a csillagkép éjszaka láthatóvá válik” (Kálmán 1971: 376). Így a Föld Nap körüli keringése következtében az egyes csillagképek szezonális láthatósága miatt szokás téli, illetve nyári csillagképekről beszélni.

A Magyarországról, illetve a hasonló szélességű helyekről (46°–48° között) jól megfigyelhető, legismertebb csillagképek három csoportba sorolhatók. (1) Mivel az égi Északi-pólus (és a Sarkcsillag) közelében helyezkednek el, az év folyamán minden derült éjszaka láthatók. Például a Kis Medve (Ursa minor) és a Nagy Medve (Ursa maior), amelyek olyan közel vannak a Sarkcsillaghoz (Polaris), hogy körülforgásuk közben nem tűnnek a horizont alá. A precesszió, az égi pólus vándorlása az éggömbön olyan lassú, hogy a népi csillagászat szempontjából elhanyagolható. (2) Téli és tavaszi éjeken látható például a Kaszás (Orion), a Plejádok (Pleiades). (3) Nyári és őszi éjeken látható például a Hattyú (Cygnus).

A tudós kívülállóként az illető közösség életterét földrajzi szélességek és hosszúságok alapján helyezi el. A belső nézőpont számára egy így behatárolt hely gyakran nem más, mint egy kies völgy a világ közepén. Hasonlóképpen eltérő lehet a Föld, a Nap, a Hold és a csillagok megítélése is. Az égitestek általában jelentősek a mitológiákban: a csillagok, csillagképek elhelyezkedését magyarázó asztrális mítoszok világszerte elterjedt típusában állatok formájában szerepelnek, s ezek a képzetek a nyelvben, a csillagok elnevezéseiben is rögzülnek. A magyarban az újabb európai hatások – mind a mítoszokban, mind az elnevezésekben – elfedték a honfoglalás előtti réteget. A nyelvben gyakran akkor is megőrződnek az elnevezések, ha a hozzájuk fűződő mítosz már nem él.

Általános stratégia a temérdek csillag között oly módon való eligazodás, hogy az egymáshoz viszonyított helyzetüket nem (vagy csak elhanyagolhatóan) változtató égitesteket csillagképbe foglalják. Mivel az égbolt “absztrakt”, “arabeszkszerű”, a földön mindenütt fantázia kellett, hogy a csillagok bizonyos csoportjához hozzárendeljenek valamit. A csillagképeket különböző nyelvközösségek másképpen alakítják ki, a csillagos égboltot másképpen tagolják. Az ismertebb csillagok mindegyikéhez fűződött valamilyen – keletkezésüket, elrendeződésüket, nevüket tárgyaló – eredetmagyarázó csillagmonda. (A kevésbé ismertek csillagok legalábbis jelentős részéhez is fűződtek, ezek azonosítása azonban gyakran problematikus.) A csillagképek tekintetében egyazon nyelvközösségen belül is jelentős eltérések léteznek (nálunk például az Orion tagolása esetében).

Miként arról Zsigmond Győző részletesen megemlékezett, a magyarságnál több néphit is kapcsolódik általában a csillagokhoz. Így a csillagot megolvasni (“megszámolni”) nem szabad, csillaghulláskor pedig a csillag “tisztítja magát”.

Az Orion csillagkép (Forrás: Wikipédia)

Ami a csillag népi fogalmát illeti, a csillag szó jelentése poliszémiával egyaránt ‘(egyedülálló) csillag’ és ‘csillagkép’. Régi nyelvi és nyelvjárási adatokban fordul elő a húgy ‘csillag; csillagkép’ szó. Népi értelmezés szerint nem csillag a Nap és a Hold, csillag viszont a Venus (esthajnalcsillag, esetleg külön mint esti és hajnali csillag), a meteor (hullócsillag) és az üstökös. Az üstökös a csángóknál süprüscsillag, Göcsejben söprőscsillag, a szegedi pákászoknál kótyagoscsillag, mivel olyan a csóvája, farka van, mint a kócsagnak. Ugyancsak csillagnak, pontosabban égitestcsoportnak számít a Tejút.

A csillagismeretnek funkcionális jelentősége van egyrészt a tájékozódás, másrészt az idő számítása szempontjából. A tájékozódásban kitüntetett jelentőségű az északi féltekén a Nagy Medve közvetlen szomszédságában található Sarkcsillag, a délin a Dél Keresztje. Amikor még nem volt óra és iránytű, az éjszaka óráinak és az égtájak vagy egyéb irányok meghatározásakor a csillagos égbolt szolgált támpontul.

Zsigmond Győző újabb romániai gyűjtéseiből is kiderül, hogy a földművesekhez képest a pásztorok máig alaposabb, pontosabb égitestismerettel rendelkeznek.

Valószínűleg Belányi Tivadar általános jellemzése – tömörsége miatt is – nagyon találó: “Ismeri a magyar nép a göncölszekerét (Ursa maior), a sarkcsillagot (Stella polaris), a fiastyúkot (Pleiadok), a három kaszást (Orion három középső csillaga, öve), a sánta Katát (Sirius), aki enni visz a kaszásoknak. A bolygók közül a hajnali-, esti- vagy zsidócsillagot (Lucifer, Hesperus, azaz a Venus). Ismeri a tejutat is”. Sztrókay Lajos közlése Pálfáról, Kemenesaljáról: “Göncölszekere, fiastik, kaszás, sánta kata, zsidó csillag, tejut. Többet nem hallottam emlegetni. Csak az apraját ismeri el a nép csillagnak s a nap és hold az neki nem csillag, hanem nap, meg hold”. Az alföldi pásztorok – egy tiszafüredi csikós és egy karcagi juhász egyaránt – az alábbi csillagokat említették: Göncöl(szekér), Fiastyúk, Kaszás, Sánta Kati.

A csillagok a viszonylag könnyen felismerhető Tejút és Venus után többé-kevésbé jól meghatározott sorrendben jelentkeznek. Gyakran, könnyen, előbb megnevezett, centrális csillagok a Nagy Medve (Nagy Göncöl, Göncölszekér) és a Plejádok (Fiastyúk, Hetevény), ezeket követi az Orion, az Oriont pedig a Sirius. Az Orion: Kaszás, vagy más tagolás szerint három csillaga: Jákob botja, Szent Péter pálcája. Az Alföldön az Orionból vett három (például Nagyiván) vagy hat (például Karcag) vagy hét (például Balmazújváros) csillagból áll a Kaszáscsillag, Hajdúszoboszlón elnevezése három kaszás. A Sirius csak az Orion után következik (a csillagkép megjelenését tekintve is és gyakran az elképzelés alapján szó szerint is). Például a kabai hagyomány szerint Sánta Kati (Sirius) marokszedő a kaszások (Orion) után. A “pislogó” Sirius csillagkép tehát a “kaszások” után sántikáló nőszemély, általában a néphagyomány szerint ebédet visz a kaszásoknak.

Ritkán, nehezebben, később megnevezett, periferiális csillagok például a Kis Medve (Kis Göncöl) és külön a Sarkcsillag (nem mint a Kis Medve része).

A nyári égbolt csillagképei (Forrás: sulinet.hu)

Viszonylag csekély ismeretet regisztrál Varga Ignác közlése Gyuláról: “Fiastyuk, göncölszekér, esthajnalcsillag (v. csëllag)”. Már három csillagképet említ Mészáros Kálmán közlése Kisújszállás vidékéről: “Esthajnali, kaszás, göncör, fiastyuk” és Ősz János közlése Kibédről “Kottafias: a fiastyúk; gönci szekere; kaszahóggya: kaszás csillag; cigányok uttya: tejut (a cigányok szórtak rajta végig szalmát, amikor Egyiptomba mentek téglát vetni); hajnalcsillag, vacsoracsillag és a hold ismeretesek”.

Negyedik csillagképnek tipikusan a Sirius lép be. Trencsény Lajos közlése: “Somogy megyében, gyermekkoromban ezeket a csillageneveket hallottam: göncölszekere, fiastyuk, kaszás, sántakata, esthajnalcsillag, üstököscsillag”. László Géza közlése Szilágy megyéből: “Kaszáscsillag, ennek viszi az ebédet sántakati; fiastyúk, esthajnalicsillag, göncömszekér v. göncölszekér, üstököscsillag”. Egy göcseji mondás így foglalja össze a csillagképeket: „Kaszacsillag, Fiastik / Sántaka harmadik”.

Jankó János gyűjtésének érdekessége, hogy nemcsak a viszonylag jól számon tartott paraszti és pásztori ismeretek, hanem a halászcsillagászat szempontjából is felsorolja a csillagokat. “A balatoni ember a következő csillagokat ismeri: Csibéstik (=Fiastyuk); erre a vető ember jól vigyáz, mert a mely napon ezt először meglátja, a vetést aznap vagy másnap meg kell kezdenie; – Kaszás az aratás után tűnik fel s ettől a gazda reggelenkint felkölti családját, mert a sötét miatt az már nem ébred magától; Halászcsillag, mely fél nyári keletnek [sic!] nyugszik le; mikor ez lenyugodni kezdett, akkor mennek halászni, mert a hal akkor szeret fürödni; – Vadlegelő vagy Legelőcsillag, a nyári évszak hajnalcsillaga; a mikor ez felkél, akkor szokták az ökröket kihajtani; – Zsidócsillag, a mikor ez este kigyúl, akkor szabadul fel a zsidók ünnepje; a Tejút vagy Takarodóút, mely Rómába megy s úgy lett, hogy a czigányok pozdergyát (kenderszalmát) loptak s azt potyogtatták el, a miért nevezik Szóma (= szalma)-útnak is; ezen jár a Gönczölszekér; az A csillag, mely olyan, mint az A betű s nyáron látható; – továbbá Sánta-Kata, Esthajnal-, Furú- és Keresztcsillag. Ismerik persze az üstököst is, mely, mint mindenütt, úgy itt is háborút jelent”.

Kicsi Sádor András

Irodalom
Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1978/79, 2.
Barabás András, Kálmán C. György & Nádasdy Ádám: “Van-e a magyarban tulajdonnév?” Nyelvtudományi Közlemények 79(1977)1–2: 135–155.
Barna Gábor. “Népi csillagnevek és hagyományaik a Hortobágy vidékén.” In: Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 39.) Debrecen 1982: 811–6.
Beke Ödön: Szókincs és néphagyomány. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1948. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományi Osztály Köréből, 26. kötet, 8. szám.)
Beke Ödön: “Népi csillagnevek gyűjtése.” Magyar Nyelvőr 77(1953)1–2: 106–8.
Belányi Tivadar et al.: “Válaszok a szerkesztőség kérdéseire.” Magyar Nyelvőr 30(1901)4: 196—206.
Bödők Zsigmond: “A csillagok a magyar néphitben.” Irodalmi Szemle 27(1984)9: 844–8.
Bödők Zsigmond: Harmatlegelő. A csillagos ég a magyar néphagyományban. Dunaszerdahely: NAP 19922.
Erdődi József: “Finnisch-ugrische Gestirnnamen. Ein Beitrag zur Frage der Kultursphären.” Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös Nominatae, Sectio Philologica 8 (1968) 105–121.
Erdődi József: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk. Budapest 1970. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 124.)
Gönczi Ferencz: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár: Szabó Lipót 1914.
Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest: Hornyánszky 1914.
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest: Heckenast Gusztáv 1854.
Jankó János: A balatonmelléki lakosság néprajza. Budapest: Hornyánszky 1902.
Kálmán Béla, Ifj.: “Megjegyzések a csillagnevekhez.” Magyar Nyelv 67 (1971) 3: 375–8.
Lükő Gábor: “A jávorcsillag-mítosz ábrázolása az Urál vidéki sziklarajzokon.” Ethnographia 73(1962)432–443.
Lükő Gábor: “A Medvecsillag mítosza.” Forrás 13(1981)11: 28–32.
Mándoki László: “Az Orion csillagkép a magyarságnál.” Néprajzi Értesítő 40(1958)161–170.
Mándoki László: “Asiatische Sternnamen.” In: Diószegi Vilmos, hrsg.: Glaubenswelt und Folklore der sibirischen Völker. Bp.: Akadémiai 1963: 519–532.
Oláh Andor: “Az idő a gazda mindenütt...” Népi természetismeret, időjósló megfigyelések és hiedelmek. Bp.: Mezőgazdasági 1986.
Szabó László: “Népi természetismeret.” In: Magyar néprajz 7. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Bp.: Akadémiai 1990: 725–741.
Szabó T. Attila: “Moldvai csángó csillagnevek.” Magyar Nyelvőr 81 (1957) 4: 458–462.
Sztrókay Lajos: “Válaszok a szerkesztőség kérdéseire.” Magyar Nyelvőr 30 (1901) 11: 534.
Toroczkai-Wigand Ede: “A magyar csillagos ég.” A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője 15 (1914) 3–4: 270–285.
Toroczkai-Wigand Ede: Öreg csillagok. Budapest: Táltos 1916.
Weisgerber, Leo: Grundzüge der inhaltbezogenen Grammatik. Düsseldorf: Schwann 1962.
Zsigmond Győző: “Népi kozmogónia és égitestmagyarázás a mezőségi Magyarszováton.” Ethnographia 105(1994)2: 541–565.
Zsigmond Győző: Néprajzi tanulmányok. Editura Universităţii din Bucureşti 1997. (a)
Zsigmond Győző: “Az erdélyi magyarság csillagnévhasználatáról.” In: B. Gergely Piroska & Hajdú Mihály, szerk., Az V. magyar névtudományi konferencia előadásai. (Miskolc, 1995. augusztus 28–30.) (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 209.) Budapest & Miskolc: Magyar Nyelvtudományi Társaság & A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézete 1997, 1: 365–374. (b)
Zsigmond Győző: Égitest és néphagyomány. Égitestmagyarázás a romániai magyaroknál. Csíkszereda: Pallas-Akadémia 1999.
Zsigmond Győző: Csillagok, csillagképek magyar népi nevei. Csillagokhoz fűződő néphagyomány. Bp.: ELTE Magyar Nyelvtudományi Intézet Névkutató Munkaközössége 2005. (Névtani Dolgozatok 198.)