Ezen íróeszköz megnevezésére a 12–18. században nem a magyar toll, hanem a latin penna kifejezését használták. Ezt igazolják a fennmaradt emlékek, közmondások: „Mikoron írna, harom pennat töre el. – A Balduinus pennáját megélesíté a magyar arany. – Eris pennája által jót. – Híremet nem chak keresem pennámmal, hanem rettenetes bajvivó szablyámmal. – Micsoda penna írhatná le Erdélynek nyomorúságát. – Egyikhez is nem hasonlítom pennámat. – Ténta és penna szegyent nem tudgya.”

Az országgyűlési tudósítások szerkesztői még a 19. század elején is pennamártással mérték a beszédeket, azt mondván: ez egy, két, három stb. mártásos beszéd volt. Az országgyűlési gyorsírók igen vékony hajszálvonalakat író pennát használtak, egy pennamártással meglehetősen hosszú kijelentéseket tudtak leírni.

A tollat eleinte nádból, később madártollból készítették. Íráshoz bármely madár tollát fel lehet használni, alkalmasnak azonban csak a varjú, legalkalmasabbnak pedig a lúdtoll bizonyult. De a lúd szárnytollai közül sem mindegyik volt megfelelő, hanem csak a 2. és a 3., az azt követők vékonyabbak és lágyabbak. Hazánkban az 5. században találunk először említést róla, és a 19. század közepéig használták.

Lúdtoll avagy penna

Az íráshoz szükséges tollat kezdetben mindenki maga készítette. A toll előkészítése, majd vágása nagy gyakorlatot kívánt. A lúdtollat, hogy jobb keménységűvé tegyék, tűz fölött átvonták, vagy vízben megfőzték. Ez az ún. edzés úgy történt, hogy a tollat égő tűzbe vagy hamuba dugták, főzésnél pedig egy edényt megtöltöttek vízzel, és abba állították a megvágott lúdtollat úgy, hogy a víz ellepje, és addig főzték, míg a toll megpuhult.

Edzés után történt a toll megvágása. A tollat pontosan megadott szögben kellett metszeni, élesíteni és közepén bevágni. Általános szabály volt, hogy felülnézetben kb. 6 mm legyen, a hegy kb. 1–2 mm, a vágás pedig egyenlően felezze a két oldalt. Az oldalsó és alsó vágásnál, faragták meg a tollat, mint a ceruza hegyezésénél, a hasitásnál a hüvelykujj körmét a hasíték végéhez tették, hogy a kés tovább ne szaladjon, s kelleténél jobban be ne hasadjon.

A 12. és az azt követő századokban, amíg a gótika uralkodott, a toll hegye mindig ferdére volt vágva, valószínűleg azért, hogy a könyvbetűk tagjait, amelyeknek bizonyos idomuk, vastagságuk volt, könnyebben, erőszakos tollnyomás és minden különösebb utánigazítás nélkül vethessék hártyára. Ilyen tollal pedig nem lehetett kerek vonásokat húzni, hanem csak igen vastagokat, a toll végélének irányában. Az egyes tagokat ezzel a tollal csak éles szögletekben lehetett egymás mellé illeszteni. A gót formák tehát erősen befolyásolták a toll vágási módját, s vezettek a toll ferdeségéhez.

A gótika hanyatlása után, az írásbeliség fejlődése során ahogyan kialakul az íráskészség, a ferdeség már akadály volt, megszüntetik, és más csak hegyes véget kap a toll.

A lúdtollnak azonban két hibája volt: nem volt tartós és nem volt elég hegyes. Éppen azért kísérleteztek azzal, hogy a lúdtoll mintájára tartós anyagból készítsenek tollat. A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy keleten állítólag már a kora középkorban készültek fémtollak, de Európában csak a 16. században kezdenek ilyeneket alkalmazni, kevés sikerrel. Ezek a tollak rézből készültek, tartósságuk csekély volt, azért a lúdtollhoz tértek vissza, s majd egy évszázad telik el az első acéltoll megjelenéséig. A tollnak többszöri tintába mártogatása miatti lassúsága már nem mindig elégítette ki a fejlődő társadalmi életnek sok írással járó ügykezelését és a kor irodalmi tevékenységét, azért töltőtollal is kezdtek kísérletezgetni. A töltőtollat már a 17. században ismerték. D. Schwenter 1636-ban leírta első fajtáját, Nocilai Bion 1715-ben pedig az örökké tartó tollat említette.

Töltőtoll

Mint mondtuk, a tollat kezdetben az íródeákok maguk készítették. Amíg az ügyvitel nem volt jelentősebb, egy-egy toll hosszabb ideig elég volt, és rendszerint csak egy írnok forgatta, tehát kevés tollra volt szükség, amelynek beszerzése és házi megvágása nem jelentett különösebb gondot. Csak amikor az ügyvitel, főleg a Habsburg kormányszervek működése során nemcsak rendszeres, hanem széles körű is lett, megszaporodik az írnokok száma, megszaporodnak az írásbeli munkák, és ezzel egy időben a tollfogyasztás is, és problémát jelent annak beszerzése. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy csak a 17. században találunk jelentősebb tollbeszerzésre vonatkozó írott emlékeket. Például a Budai Kamarai Igazgatóság részére Thomas Rübitz bécsi kereskedő 1699. július 7-én 500 finom írótollat szállít 5 Ft 30 kr.-ért, majd 1702-ben 50 köteg közönséges és 3 tucat rézírótollat szereznek be (valószínűleg a fenti kereskedőtől), az országos Kormányszék pedig Issekucz Antal György kereskedőtől 1773 júliusában 1000 tollat 15 Ft-ért és Heinrich Mihálytól 1773. május 17-én 8 köteg tollat 2 Ft 38 kr.-ért vásárol. Ezek a vásárlások azt igazolják, hogy a tollkészítés, ha nem is teljes mértékben, de kikerült a kancelláriákból, bár a kisebb hatóságok még továbbra is maguk készítik. Tehát már nemcsak az íródeák metszi azokat, hanem mások is iparszerűen foglalkoznak a toll készítésével. Ha nincs is írott emlékünk egyelőre még arról, hogy ebben az időben „tollkészítő mesterség” lett volna, de ezen adatok alapján feltételezhetjük működésüket. Nem tarthatjuk valószínűnek, hogy a kereskedő maga űzte volna a tollkészítés mesterségét, valószínűbb, hogy tollkészítőktől vásárolta, és csak eladásával foglalkozott.

Forrás: Horváth Jánosné: "Adatok az írószerek használatához Magyarországon a 12–18. században". In: Levéltári Szemle, XIV évf. 4.szám, 1964. október–december.