Miért olvasok? Miért írok?
Sümegh László vallomása
Országszerte számos kisebb-nagyobb programot rendeztek meg kiadók az idei Az Olvasás Éjszakája-ra. A TINTA Könyvkiadó a Miért olvasok? Miért írok? kerekasztal-beszélgetést rendezte meg szerkesztőségi irodájában. Egyik felkért hozzászóló Sümegh László író, nyugalmazott gimnáziumi igazgató volt. Közreadjuk az elhangzott vallomását.
Miért olvasok? Miért írok?
Érdekes, hogy eddig ezt ilyen konkrétan 71 év alatt még soha senki nem kérdezte tőlem. Viszont ha már a 2016. év Az Olvasás Éjszakája ürügyén kaptam ezt a váratlan kérdést – illik elgondolkoznom és válaszolnom.
Az olvasás szeretetének csírája nálam közel hatvan évvel ezelőttről eredeztethető. Szüleimnek viszonylag nagy könyvtáruk volt, emlékeim szerint a környezetünkben kevesek dicsekedhettek ennyi könyvvel. Talán harmadikos-negyedikes elemi iskolás lehettem amikorra elolvastam Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, vagy vitéz Somogyváry Gyula (Gyula diák) háború előtt díszkötésben megjelent köteteit. Sajnos kisgyerekként elég sokat betegeskedtem, 10 évesen még a svábhegyi TBC gyermek tüdőszanatóriumban is eltöltöttem fél évet, így jutott időm – a tanulás mellett – olvasásra. Szüleim is sokat olvastak, így természetes, hogy könyves környezetben szocializálódtam. Környezetem extrovertált gyereknek tartott, szerettem szerepelni (ahogy akkor mondták, produkáltam magam). Hat éves lehettem amikor karácsonyra kaptam egy hegedűt. Azonnal kézbe véve, az éjféli misére már kicsit cincogtam a Mennyből az angyalt. Ezután ha vendégek érkeztek (és sokszor érkeztek) mindig kellett valamivel „produkálni magam”. Szüleim megígérték, hogy érettségire kapok egy gitárt (persze csak akkor, ha jól sikerül). Aztán a matúra után ez teljesült is, másnap már a Sáfrány utca diákjaiból összeverbuváltam egy zenekart.
Jellemző, hogy egyikünk sem tudott a hangszerén akárcsak egy dallamot is megszólaltatni.
Aztán addig-addig muzsikáltam, ameddig el nem tanácsolt az ELTE-ről az „egyetem fura ura”. (József Attilától eltérően, engem teljesen jogosan.) Emiatt nagyon el lehettem keseredve, amikor jó sorom összehozott egy régi kedves tanárommal, akinek kiöntvén bánatomat, csak annyit mondott:
– Ne bánkódj Lacikám, neked, mint állandóan szerepelni vágyónak, jól fog állni a tanítás. Ott minden nap, óráról órára kedvedre szerepelhetsz.
Így lettem tanár, aki a katedrán szívesen villogott és próbálta – elsősorban a lányokat – elkápráztatni. Komolyra fordítva a szót, addig – hozzávetőleg 26 éves koromig – még nem írtam, csak olvastam. Később a főiskolán megkértek két fizikajegyzet, valamint néhány munkafüzet, példatár megírására. Ez lett az első írói munkám. Akkoriban egyre több tudományos előadást tartottam különféle közösségeknek a fizika-kémia és a természettudományok világáról. Amikor hallgatóim közül néhányan felkértek az előadásaimnak írásban való megjelentetésére, nagy fába vágtam a fejszémet. Közvetlenül a rendszerváltozás előtt voltunk, amikor tanítványaim segítségével – mintegy szamizdatként – stencilezve megjelent négy előadásom. (Abszolút magánkiadásként, csak a barátaim, ismerőseim tudtak róla.) Egy diákom gépelte le a szöveget és kötötte össze. Ez a füzetecske (A/4 es papíron tán 100 oldalra sikeredett) lett aztán a csírája a most 2016-ban megjelent ,,Hit, élet és tudomány'' könyvemnek. Ettől a kis szamizdat munkától datálható az írással való foglalatosságom kezdete.
Az Albertfalvi Keresztény Társas Kör megalakulásának hajnalán Kiss Gábor ötletére, a frissen indított Egyházközségi Levélbe írt írásaimmal aztán tovább bontogattam „szárnyaimat”. Számos cikket írtam Albertfalva múltjáról a szájról szájra szálló anekdoták alapján. 1995-ben – talán véletlenül vagy isteni sugallatra – egyik alapítója lettem a Képmás Magazin színes képes keresztény konzervatív folyóiratnak. No, nem azért, mert olyan briliáns cikkekkel árasztottam el a folyóiratot, hanem elsősorban azért, mert a folyóirat szerkesztőségének helyet biztosítottam, mint gimnáziumi igazgató a Szent Margit Gimnázium épületében. Akkori olvasóim biztatása sokat jelentett abban, hogy még több Albertfalváról szóló történetet elevenítsek fel.
Akárhogy is nézem, elsősorban az Albertfalvi Keresztény Társaskör és az Egyházközségi Levél indulása, valamint a Tinta Könyvkiadó és vezetője, Kiss Gábor a „legnagyobb bűnös” abban, hogy „író” lettem. Bevallom, nem haragszom ezért Gábor barátomra, sőt hálás vagyok, nemcsak neki, hanem feleségének is, valamint a Tinta Könyvkiadó minden kedves munkatársának, akik folyamatosan támogattak, és támogatnak a mai napig. Egy író írhat magának, az asztalfiókjának – Istenem nagy írók közül hányan írtak az „asztalfiókjuknak” –, ha szerencsés, akkor az olvasóinak. Én mindenképpen utóbbiak közé tartozom, mert írásaim megjelennek.
Sümegh Lászlónak a TINTA Könyvkiadónál megjelent munkái:
