Milyen a magyar nyelv?

A nyelv, amivel látunk. A konkrét képzelet.

Részlet Dékány Istvánnak A magyarság lelki arca című, 1942-ben az Athenaeum Kiadónál megjelent könyvéből, 165‒170. oldal.

"A népsajátságok, úgymond Bajza József, ezer jelekben mutatkoznak. Tett és szenvedés, vallás és erkölcs, tudomány és művészet, jog és törvény, az indulatok és szenvedélyek nyilatkozásai, mindannyi bizonyítványai annak, de semmi annyira vissza nem tükrözi azokat, mint a nép nyelve és története. Azért a népeknek nincs szentebb ereklyéjük és félthetőbb kincsük, mint nyelvük és történetük." Írja továbbá Bajza József: "A nyelv tükre azon népnek, mely beszéli. Belőle megláthatom, mit akar, hová törekszik, mily hajlama van, mit szeret és gyakorol leginkább, szóval miben áll sajátképi élete és vágya." A nyelv, íme, nem annyira az értelmi fogalmak, mint inkább az akarat szerve, vele elsősorban hatunk, sugallunk; de persze tényeket, elméleteket kifejezünk is.

Nyelvünk köznapi robot-használatában napjainkban nem oly közfigyelem tárgya, mint volt akkor, mikor kisdedként felnevelték. Pedig a nyelven minden pillanat használat közben csiszol, – vagy ront egyet. Ma az elszíntelenedés, elvontság fenyegeti, holott nyelvünk a színek és képek országa; mindenekelőtt látunk általa.

Közönséges értelemben a szemünkkel látunk, vagy egy látcsővel, de nem a nyelvvel: ezen csak "kifejezzük magunkat". Ez igaz, azonban kissé fordítva is áll: azt látjuk, amit ki is tudunk fejezni, amire szavunk van, amit a szó bennünk látásra előkészít. A szó, általában a szókincs, nagyhatalom egy nép lelki életében. A nyelvkincset magának alakítja ki egy nép, a magyar is, hogy vele boldoguljon. A nyelv, a szó, tagolja nekünk a külvilágot és a belvilágot. És tagolás által meg tudjuk ragadni annak egyik-másik részét. De össze is kapcsolunk a szóval egész jelenségfolyamatot, avagy a tárgyak egész csoportját.

Általában a francia clarté magyar nyelvi tulajdonság is; mi is világosságra törekszünk. Évszázadok nemzedékei sűrítik bele nyelvünkbe a maguk finom észrevételeit. Mi így nem is a magunk szemével látunk, hanem a nyelvünk segítségével, a nyelv által adott felfogó keretek, szóbeli kategóriák segítségével. Nyelvünk pedig tiszta, éles körvonalakra ösztönöz.

Nyelvünk erősen vizuális jellegű, a szabad térben hangoztatták, kint, esetleg a pusztán. Már hangzása erőteljes, szinte katonás; minden szótagot ki kell mondani jól és tisztán, mintha – Illyés Gyula hasonlatával – két ember a pusztán találkoznék s jó messziről harsognának, keményen és tisztán egymás felé. Nálunk nem a selymes nagyvárosi beszéd járja, nem a suttogó szobai beszéd, a mi beszédünk harsány, határozott szó. Honnan eredt nyelvünk színe, zamatja, külvilágra emlékeztető vizuális jellege? Nyelvünk nem szobanyelv, sem nem iskolaterem, vagy hivatali helyiség nyelve. A nép zöme kora tavasztól késő őszig kint tartózkodik az ég hatalmas boltozata alatt, napsugár nem űzi hűvös helyiségek mélyére, mint az arabot, hideg és köd nem készteti fedél alá, mint a norvégot. Lakása a természet ölén van, ehhez képest is alakult régi nyelv, mely érces és kemény szók tömege. Kint pedig úgy szoktak beszélni, mint a katonaságnál, "megnyomva" a szót.

Aurélien Sauvageot francia professzor úgy találja: "A magyar nyelv a férfias hódítók nyelve.".

Széchenyi nyelvünkben az erőt látja meg. "Már honi nyelvünkben azon legfőbb feltétel, melyben rejlik minden, s amely a lehető legmagasabb fénypontra bírhatja nemzetünket, tudniillik a férfiúi erő megvan; s mondhatni tán, egy nyelvben sincs annyi, s ha van, legalább nincs több. Ezen ereje nyelvünknek tartja fenn eddig létünket. Ki hazai nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében."

A sík földön lakó nép környezetében minden áttekinthető, s aki körülnéz, egyszerre mindent megláthat. Babits Mihály írja: "Az Alföld levegőjének tisztasága, láthatárának szélessége, légkörének csendje, tökéletessé emeli az alföldi magyar látásbeli nyugalmát és élességét." A nyelvünk aránylag nyugodt hömpölygésű, eléggé epikus, vele élesen lehet valamit megjelölni. Vizuális, látott képek tisztán lebegnek a magyar írók előtt. Feltűnt egy olaszok számára készült magyar nyelvtanban, melyet Rómában Tóth László adott ki: képek kellettek ahhoz, hogy az olasz hallgatók tisztán megértsék az ilyeneket, mint: mögüle, tőle, hozzá, alóla, alá stb. Az olasz prepozíciók ugyanis homályosabbak, mint a magyar ragok; az olasz nép nem lát annyira vizuális pontossággal, mint a magyar. Nálunk nincs köd a nyelv fölött, mint ahogyan az alföldi síkságon is ritka a köd, éles körvonalakban ismerhető fel minden. Nyelvünk tele van képekkel, melyek égő napfény tüzében sugároznak. Nyelvünkkel nem lehet félhomályba vonulni, félig elpalástolni valamit. Különben ha egyenes a jellem, egyenes a beszéd is.

A nyelv élménnyé is válik. Írók tudják a legjobban, sokkal inkább, mint az olvasók, hogy minő nagy élményük van a nyelv használata közepett; hiszen a nyelv csodálatos eszköz, általa az olvasó lelkébe hidalódik át mondanivalónk. Részben rugékonyságot érzünk a nyelv használata közben, részben merev kereteket; hol gazdagságot, hol szegénységet stb. Nézzük meg, hogy egynéhány írónk mit gondol a magyar nyelvről, minő az írói nyelvhasználat élménye.

Bessenyei György kiemeli nyelvünk hajlékonyságát. "Melyik nyelvnek is lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála." Czuczor Gergely hasonlóképpen nyelvünknek hajlékony kötetlenségét érzi ki, a mi a szórendünkre valóban áll

Délceg, s kénye szerint lejt Árpád nyelve, lekötni

Szolgai pórázzal nem lehet a szabadot.

(Révai Miklós)

Nézzünk mai írók nyelvélményeire. A magyar "nyelve férfias, mondja Illyés Gyula, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom, idegenek első hallásra vezényszó-nyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsoló és engedelmességre váró csoportot idéz. Akik ezt kialakították, csak eleve megrágott, kész gondolatokat közöltek, aztán elhallgattak: minden szónak külön hitele van". Nem érdektelen az a megfigyelés, hogy a "a hódolat szavai egytől-egyig jövevények". A magyar "szemtől-szembe szól. A vezérnek nem mögéje áll, hanem melléje".

Érdekes tanulástétel az is, amit Babits Mihály mond nyelvünkről; szerinte a magyar nyelv művészeknek való nyelv. "Szavai kevésbé haloványok, mint más, elhasználtabb nyelvek szavai. A szóból idővel klisé lesz, vagy algebrai jel: már csak jelent, de nem ábrázol. Ami ma csak betű, az valamikor kép volt. A magyar konkrét idióma közelebb áll a képszerűséghez. A nyugati szó szinte nemzetközi, magába itta az egész szellemi Európát; az elvont és átvitt értelmek fokozatos rétegződése elfedte eredeti színét. A magyar szó átlátszó. A magyar szó egyéniség. Aki magyarul gondolkodik, az nem gondolkodik sémákban. A magyar szó majdnem tulajdonnév, egyenest a konkrét tárgyat nevezi meg." Egy másik írónk Cs. Szabó László azt érzi ki, hogy nyelvünk hajlékonyságában egyesül a tömör erő anélkül, hogy nehézkessé válnék. "Az angol kivételével egyetlen nyelven se írnak szebb verseket. Még tele van ősi képpel, nyesetlen szépséggel, de már tükrözi az egész világköltészetet". Nyelvünkből még ki lehet érezni az eredetét, ahol használták: földszagú, de tartalmas, mély búgása van. Fordítása különösen nehéz oly nyelvekre, melyek szalonokban könnyűvé és pergővé csiszolódtak.

A nép jelleme meglátható valamennyire már a szókincsen is. Újabban kezdenek erről nyelvészeink vitázni. Sokan azt hiszik, hogy a szó mindig egyes dolgok puszta jele, holott a kérdés sokkal bonyolultabb. Vannak megjelölő (intellektuális, logikailag rámutató) szavaink (ez itt ház). Vannak azonban szemléletes vagy expresszív (általánosabban szólva: érzékletes, azaz bármely más érzékszerv hatásköréből kipattant) szavaink. Ha pl. a víz loccsan, már a szóból kihangzik a víz loccsanó hangja. Ilyen szó a pocsolya szó is. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy vannak olyan szavak is, amelyek "nem jelölő funkciót töltenek be csupán, hanem intencionálnak".

Gáldi László érdekes tétele az, hogy a puszta megjelölő szó szaporodik a kultúra haladtával, a szemléletes (expresszív) szó pedig fogy. A kétféle szókincs közt hézag tátong. "Minél magyarosabb az irodalmi nyelv, annál több benne a keresetlen, tősgyökeres expresszív elem". Ez utóbbinak érzelmekben gazdagabban is jelennek meg; szabadabb a szóképzés is, spontánabb és eredetibb a stílus. Viszont minél inkább haladunk a városias fejlődés felé, a nyelv annál kigyalultabb és sematikusabb lesz. "Az európai fejlődés valósággal rohan a sematizálódás felé".

Hozzáfűzhetjük a fenti feltevéshez, melynek bizonyára jelentős magyarázó értéke van: a kezdő, kint élő nép magukkal a dolgokkal áll szemben, azoktól függ a sorsa in concreto, tehát erősen konkrét a látása és szemléletes a szava. Egyszerű a környezet, nem sokat okoskodik az ember, hanem figyel és jól lát.

Mikor az ember városi környezetbe kerül, és ez a környezet egyre bonyolultabbá válik, kezdenek előtte a dolgok egyre színtelenebbekké lenni. Ebben a bonyolult világban legfontosabbá válik előtte a vonatkozások felfedezése. Így lesz nyelve is egyre inkább a puszta vonatkozásokat feltüntető nyelvvé. Csak egy példát. Ma újságokban rossz fordításban olvashatjuk a német lebenswichtig szót, magyarul így: életfontos; ebben csak az a vonatkozás van meg, hogy valami fontos az életre. Ellenben a magyar helyesen mindig ezt mondotta: életbevágó; avagy ugyanígy lényegbevágó, és nem egyszerűen lényeges. Mennyivel szemléletesebb a magyar szó! Bóka László azt is kidomborítja: "Az ember élményvilága a szerint gazdagodik, ahogy az ember expanzív aktivitása csökken: a kultúrember élményei nagyrészt elvetélt tettek". A puszta "vonatkozások" felfedezése már sokszor csak pártában maradt tett. Ez szaporodik a kultúrában és a nyelvben egyaránt.

A magyar nyelv még közelebb áll a közvetlenül meginduló tetthez. Nyelvünk még mutatja a néplélek frissességét.

A nyelv nem csak a meglévő dolgokról szól, hanem a képzelet játékának is enged, azaz soha nem volt és nem is lehetséges, képzelt dolgok kifejezésére is kell, hogy szolgáljon. Az ember valaminő viszonyban van a valóságos, avagy az elképzelt világgal. A fogalmaknak is megvan a fantáziaképük, látjuk sok filozófusnál, matematikusnál stb. Lehet-e a magyar nyelv alapjává egy "nem-konkrét" képzeleti képnek? Igen kevéssé. A magyart – nem egyszer a filozófia kárára – itt is köti a szemléletes képre való hajlama, vizualitása és a magyar nyelv maga, amely szinte markos kézzel fogja meg a valóságot, élénken és színekkel teli.

Irodalom: