„A nyelv titkai” címmel tartott előadást Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán a Multidiszciplináris kitekintés című órán 2025. november 5-én. Az alábbiakban megtekinthetők az előadás diái.
II. Rákóczi Ferenc (1676–1735)
főnemes, vezérlő fejedelem
„Hazánk szentje, szabadság vezére, / Sötét éjben fényes csillagunk, / Oh, Rákóczi, kinek emlékére / Lángolunk és sírva fakadunk! // Az ügy, melynek katonája voltál, / Nemsokára diadalmat ül, / De te nem lész itt a diadalnál, / Nem jöhetsz el a sír mélyibül. // S majd, ha eljön győzedelmünk napja, / A szabadság dicső ünnepe, / Így kiált föl millióknak ajka: / Aki kezdte, az végezte be!” (Petőfi Sándor)
„Az 1703-ban indított szabadságharccal Magyarország teljes függetlenségét kívánta visszaszerezni a Habsburgoktól. Az 1867-es kiegyezés után, amikor kiderült, hogy a Rákóczi-szabadságharc emléke a magyar nemzettudat fontos részévé vált, s egyre erősödik a szabadság és a függetlenség szimbólumaként, azonnal fölmerült a fejedelem hamvai hazaszállításának igénye, korábban szóba került már a reformkorban is. Megvalósítására azonban csak a XX. század elején került sor. A Rákóczi-kultusz a teljes tartalmában a XX. század első évtizedében mutatkozott meg, politikai rehabilitációja is telítődött tartalommal.” (Kincses Katalin)
„A száműzött fejedelem 1735-ben bekövetkező haláláig Rodostóban töltötte napjait, Mikes Kelemen vezetésével pedig még hosszú évtizedekig fennmaradt a bujdosó kurucok kolóniája. II. Rákóczi Ferencet végül mégsem itt, hanem édesanyja, Zrínyi Ilona mellett, a konstantinápolyi Szent Benedek-templomban temették el, szívét pedig Franciaországba vitték.” (Tarján M. Tamás)
Cum Deo pro patria et libertate! (Istennel a hazáért és a szabadságért!)
Üzenem a jövőbeli gyermek nemzedéknek Magyarországon, hogy tiszteljék hazájukat, és becsüljék, hogy ezen a földön élhetnek. Őrizzék meg értékeit és emlékeit! Beszéljenek róla úgy, mintha kincs lenne.
Nem félek kinyilatkoztatni, hogy egyedül a szabadság szeretete és a vágy, hazámat felmenteni az idegen járom alól, volt a célja minden tettemnek.
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. december.
Elismerem: csupán a cím hatásossága érdekében elkövetett kegyes csalás részemről a Leiter Jakab névforma használata a szótárainkban található lejterjakab helyett, de olvasóim bizonyára megbocsátják ezt nekem. Így legalább az is kötelességem lesz, hogy azok számára, akik még nem ismerik, megmagyarázzam e különös – s éppen 150 éve született – név eredetét, hátterét.
A fogalom megszületésének időpontja 1863. október 13-a. A Magyar Sajtó című lapban akkor jelent meg az a német újságokból merített tudósítás, amely egy kísérleti léghajó első útjáról számolt be, s amelyben többek között ez volt olvasható: „Fel, fel; oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.” Ki lehet ez a Leiter Jakab? – kérdezgették másnap egymástól a szöveg olvasói. S akkor derült ki mindenki megdöbbenésére, hogy az bizony a német Jakob’s Leiter, azaz a Bibliából ismert Jákob lajtorjája kifejezés személynévnek vélt és ennek megfelelően magyarra fordított alakja. Nálunk attól kezdve mindmáig ez a most már teljesen magyar, kis kezdőbetűvel és egybeírt lejterjakab forma az összefoglaló neve az olyanféle durva félrefordításoknak, amilyen maga a „névadó” hiba is. Mivel jó néhány mulatságos példa is akad az e betegségben szenvedő mondatok között, kötelességemnek érzem, hogy megosszam olvasóimmal ez irányú tapasztalataimat.
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. november.
E cím láttán olvasóim egy része bizonyára arra gondol, hogy a szitok, vagyis a ’durva, mocskolódó, szidalmazó szó, kifejezés’ (a Magyar értelmező kéziszótár meghatározását idéztem) már eleve nem lehet szép, más része pedig arra, hogy a gyalázkodás, átkozódás, káromkodás mindenkinek joga, akár ilyen, akár olyan a szitkozódó formula. Részben mindkét tábornak igaza van, de én azért megírom ezt a cikket, hátha használok vele valamit.
Tagadhatatlan, hogy a szitkozódás olyan távol áll a dicsérettől, a káromkodás pedig a magasztalástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de azért mégsem mindegy, hogyan káromkodunk, hogyan gyalázkodunk, bizonyos helyzetekben hogyan vezetjük le verbálisan indulatainkat. (A nem verbális levezetésformákkal, amilyen pl. a köpködés, a mutogatás vagy szélsőséges esetben akár a szobordöntögetés, itt most nem foglalkozom.) Az sem mindegy, hogy egy szitkozódó formula milyen helyzetben s milyen körülmények között jelenik meg. A szándékos átkozódó, káromló – pláne, írásban is rögzített – szó sokkal nagyobb súlyú, mint egy akaratlanul elröppenő durva szó vagy kifejezés, pl. annak a szájából, aki a szög helyett véletlenül a saját ujjára sózott egyet a kalapácsával. Bár a goromba stílus, a trágárkodás, szentségelés, anyázás stb. egészében véve nem olyan dolog, aminek örülnünk kéne, tudomásul kell vennünk, hogy ilyesmi pedig van, mint ahogy volt a múltban is, és lesz a jövőben is. Ehhez azonban hozzá kell tennünk – s voltaképpen e gondolat tudatosítása végett írom ezt a cikket –, hogy a durvaság, a trágárság, a közönségesség mellett jó ízlés, jó modor, szépérzék, udvariasság, tapintat is van, s csak jól járhatunk azzal, ha indulataink kifejezésekor ez utóbbiakról sem feledkezünk meg, sőt elsősorban ezeket tartjuk szem előtt.
Pilinszky János (1921–1981)
költő, író, szerkesztő
„A Pilinszky által értelmezett esetlegesség és önkényesség egyszerre akarja kifejezni a véletlen dolgokat és a mögöttük rejlő elvont, törvényszerű összefüggéseket. Megjelenítette a dolgok és a mindenfajta tudatforma megszüntethetetlen távolságát, s belátta, hogy az emberiség csak gondolkodásának és művészetének történetével tudott igazán hiteles választ adni jelenének problémáira éppúgy, mint múltjának és jövőjének kérdőjeleire.” (Bodnár György)
„Történelmi botránynak tekintette a háborút, a haláltáborokat. Botránynak, amely bemocskolta az egész emberiséget, ami megtörtént – vélekedett –, mindörökre visszavonhatatlan. Versei távlatos képekben, feszes költői kompozíciókban mutatták be a nagy történelmi tragédiát. Hol talál oltalmat a végső javaitól megfosztott emberi személyiség? Pilinszky a megváltásban bízott, abban az isteni kegyelemben, amely az idők végeztével rendet visz a világ káoszába.” (Pomogáts Béla)
„Az ő katolicizmusa istenkeresés egy olyan korban, amely egyre inkább Isten hiányával nevezhető meg. Isten nem halt meg, csak végtelenül messzire távolodott tőlünk. Gyökértelensége az ember világba vetettségének és kozmikussá nőtt magányának kifejezése.” (Grendel Lajos)
Ahol boldogság van jelen; kísérőül valamilyen formában mindig ott van a dolgok utánozhatatlan egyszerűsége.
Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell, hogy életünk legbensőbb programja legyen.
Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.
Minden szeretet: tiszta öröm és tiszta szomorúság, anélkül, hogy a kettő keresztezné vagy kisebbítené egymást.
Az ember drámai lény. A jót és a rosszat úgy építi össze, mint hegy a köveket. Egyszerre jó és egyszerre rossz, és ezt a konfliktust fantasztikus drámai küzdelemben éli meg.
Szívünk számára adott a választás, hogy jobbak vagy rosszabbak legyünk a világnál, melynek részei vagyunk.
Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell.
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. október.
Mindnyájunkkal előfordul – én sem vagyok kivétel –, hogy eszünkbe ötlik valamilyen szó; rémlik, hogy már találkoztunk vele, de akárhogy törjük is a fejünket, nem vagyunk képesek rájönni, hogy mit is jelentenek. Erre gondolva a következőkben néhány olyan szavunk jelentésére, mivoltára igyekszem fényt deríteni, amelyeknek magyarázatát az évek folyamán éppen tőlem kérte egy-egy olvasóm, hallgatóm vagy általában egy érdeklődő.
Alezánc
Alig pár hete az utcán szólított meg valaki, akivel látásból már ismerjük egymást, s ezt mondta: „Legyen szíves már megmondani, mi az az alezánc! Ugyanis egy ismerősömtől kérdeztem valamit, s erre azt válaszolta: Nekem alezánc! Nem akartam visszakérdezni. Gondoltam, majd Tanár Úr eligazít, ha találkozunk.” – Meg is tettem, s most olvasóinknak is elmondom, amit akkor. Ez egy németből átvett, bizalmas hangulatú kifejezésforma. Ebből való: (es ist) alles eins. Azt jelenti: ’mindegy, egykutya’. De úgy látom, a németből is kezd kihullni ez az alles eins forma, a legújabb szótárakban már nem találom. Már inkább ezek szokásosak: einerlei, egal. Nálunk is kiveszőben van az alezánc.
Az árgyélusát!
Aki kérdezte tőlem, tudta, hogy ez valamilyen káromkodásféle, de ennél valamivel többet is szeretett volna tudni. Főleg azt, miből és hogy jött létre.
Valóban káromkodásféle, de a legszelídebbek közül való. Inkább csodálkozást, álmélkodást kifejező szólásforma. Eredete a 16. századig nyúlik vissza. Életre hívója egyik legszebb széphistóriánknak, az Árgirus királyfi című verses történetnek szerzője, Gergei (Gyergyai? Görgei?) Albert, aki 1570–1580 között alkotta meg ezt a művét. Színes, változatos meseszövése folytán az ókori eredetű história hatalmas népszerűségre tett szert a 17–18. században. Csaknem száz kiadást ért meg, maga a történet pedig több más formában is életre kelt, s szintén elterjedt. A népmesegyűjtemények mind ismerik az Árgyilus királyfi című, népmesei fordulatokban gazdag tündérmesét, s a királyfi neve – immár köznevesülve – még népdalkincsünkbe s íme, még szitkozódásaink közé is bekerült.
Lotz Károly: Árgírus királyfi és Tündér Ilona (1865)
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. szeptember.
Az interneten bóklászva „Jgy zenei-irodalmi blogja: Politika gyerekeknek” megjelölés alatt egy Bodó Béla újságíróról, a Brumi című gyermekregény-sorozat szerzőjéről szóló írásban ezt olvasom: „Irodalmi és irodalombarát berkekben közismert az »őszinte megrendeléssel« története, amikor egy Sztálinról szóló cikkbe került – sajnos, értelmes – sajtóhiba miatt Bodót mint a lap felelős szerkesztőjét kegyetlenül meghurcolták.”
Igen, erről én is hallottam, hiszen magyar szakosként éppen a Rákosi-érában voltam az ELTE hallgatója. Mi, hallgatók azt a verziót ismertük, hogy egyik lapunk egy nagy ember temetéséről tudósítva címoldalán, tehát a legkiemeltebb helyen közölte a vezérszónok gyászbeszédének kezdő szavait ekképpen: „Megrendelve állunk koporsód körül...” A sajtó ördöge által elkövetett, politikai felhangokat előcsalogató baki (megrendülve helyett megrendelve) állítólag óriási botránnyal és súlyos következményekkel járt. Mai szemmel nézve az egész ügy elhanyagolható, annak szemléltetésére azonban nagyon jó példa ez az immár ködbe vesző történet, hogy a mindennapi életben mindig az értelmes sajtóhibák okozzák a legnagyobb galibát. Ha a megrendelve helyett az jelent volna meg a megrendülve szó helyén, hogy medrengülve vagy fegrendülve, abból nem támadt volna politikai bonyodalom, de egy értelmes szó, ráadásul éppen az, amelyik azt sugallja, hogy hivatalból kirendelt emberek állták körül a koporsót, az igen!
Részlet a Népszava 1953. március 6-i számának 1. oldaláról
Petőfi Sándor (1823–1849)
költő, író
„Egyénisége érdekes vegyüléke volt a leggyökeresebb magyarságnak a legelőhaladtabb európaisággal. Mintha csak mintául akart volna szolgálni a jövendőbeli magyar polgárosultságnak. Mélyen hitt egy sajátlagos magyar kultúra lehetőségében, s remélte, hogy amint ő teljesen eredeti magyar és mégis világköltő, akként támadni fognak hozzá hasonló lángelmék a művészet és tudomány minden ágában.” (Vajda János)
„A Petőfi verseiből kibontakozó szerelem-fogalom olyannyira csillámló, megfoghatatlan és súlyos ellentmondásokkal terhelt, hogy akár azt a vélelmet is keltheti: a szerelem költőjének elkönyvelt Petőfi nem a szerelem költője, hanem egymástól nagyon eltérő szerelemfelfogásoknak hol egyidejű, szinkrón, hol pedig aszinkrón képviselője.” (Margócsy István)
„A merész hitvallások minőségileg is újat jelentenek Petőfi pályáján, a mégoly szerves előzményekhez képest is: a versek leplezetlen nyíltságával, az új és markáns fogalomhasználattal – világszabadság – az egyenlőség eszme félreérthetetlen értelmezésével.” (Pándi Pál)
Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.
Egész úton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?
S a kis szobába toppanék.
Röpült felém anyám.
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.
A földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
Lenn az alföld tengersík vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Megjelent: MISZ Hírlevél, XXXV. évfolyam, 2025. október 7., 15. szám
Honszerző Árpád – Elbeszélés a Honfoglalás idejéből – az ifjúságnak írta Benedek Elek – TINTA Könyvkiadó
Az eredeti, 1906-os kiadás mívesen szép, elegáns reprintje.
A Tinta Könyvkiadót már ismerjük. Növények természetrajza képekben c. gyönyörű kötetükről (Tinta Könyvkiadó, 2022.) a Hírlevél 2024/16. számában szóltunk, a SzóTudásTárról „a leggazdagabb tartalmú, interneten elérhető egynyelvű magyar szótárrendszerükről” a Hírlevél 2025/1. számában.
A Tinta ajánlójából a műről: „Benedek Elek a legendás magyar őstörténet Dnyeszter menti szállásterületétől a hazára lelő és hazát szerző Honfoglalásig, majd a Kárpát-medencei megtelepedést biztosító, dicsőséges Pozsonyi diadalig követi nyomon Árpád vezér és népe sorsát megpróbáltatásokon, sorsdöntő csatákon keresztül, de felvillannak a korabeli hétköznapok elképzelt, gazdagon, színesen elmesélt történései is. E regékből szőtt csodás történet képiségével, mesés elemeivel minden magyar olvasóhoz eltalálhat. (Kiemelések tőlem, idézetek nyitó idézőjeltől záróig, bekezdéseken is át.)
A történetben megelevenednek a magyar őstörténet ismert alakjai, helyszínei és máig élő epizódjai, melyek segítségére lehetnek kicsinek és nagynak, hogy megismerje és becsülje magyarságunk múltból fakadó hagyományait, értékeit, s tegye kíváncsivá történelmünk alaposabb megismerésére.
Szívet melengetően írta meg 'Elek apó' a honfoglalás történetét Árpád Etelközi indulásától a fejedelem haláláig. (»Elek apó«;: „Mesélő kedvéért s a gyermekész pallérozásáért Benedek Eleket már huszonöt-harminc éves ifjúkorában »Elek apó«-ként emlegették szerte az országban” – Berényi Kornélia: Elek apó 165. születésnapjára – Felvidék.Ma. 2024.09.30. – OP) Csodálatos és elragadó olvasmány! Szépen megírt mese. A dicső magyarok Honfoglalása. Őseink ábrázolása már szinte olyan, mintha ma is itt élnének közöttünk. Jó az ilyen meseszerű dolgokat, mondákat időnként elővenni, hogy tudjuk, honnan, hogyan és miért érkeztünk. Ezek az emberek a mi őseink, hőseink. Ők a mi történelmünk.
"Elek apó"
Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. augusztus.
Blogunkon „A legjobb csoki, avagy a fokozás titkaiból” címmel ez év áprilisában már megjelent egy bejegyzés. A blog rendszeres olvasói talán még emlékeznek is rá. Hogy miért tűzzük most újra napirendre a témát, s miért formailag Széchenyi Lovakrul című munkájára hajazó címmel, az kiderül a továbbiakból.
Abban a cikkben, amelyre a fenti pár sorban utalok, csupán a grammatikai, nyelvtani értelemben vett fokozásról, azaz a szavaknak a közép- vagy a felsőfok ismert jelével való ellátásáról, pontosabban a nyelvhasználatban ezzel kapcsolatban mutatkozó problémákról, bizonytalanságokról szóltam, s főleg bizonyos érdekességekre, kuriózumokra hívtam fel olvasóim figyelmét. Hét különböző fajsúlyú és jellegű témával foglalkoztam, mindegyikkel csupán néhány mondatban. Ábécésorrendben ezekkel: Abszolút felsőfok. Előbbre – előrébb. Főnevek fokozása. Kétszeres fokozás. Más – másabb. Mértékcsökkentő fokozás. Nyomósító fokozás. Ezúttal – az akkorinál kisebb terjedelemben – mindössze két témát szemrevételezek. Közülük az első még az akkori kis sorozatba kívánkozik, a második azonban a fokozásnak egy másik régiójába tartozik.
Kételemű kifejezések fokozása
Mivel nem az a célom, hogy szabályokat soroljak fel – abban a két évvel ezelőtti írásban is hangsúlyoztam, hogy „ez álmomban sem jutna eszembe” –, nem törekszem a kételemű kifejezések típusainak szétszálazására s külön-külön való szemügyre vételére. Inkább annyit mondok csupán, hogy ha a két elemnek határozottan érezhető a külön jelentése, akkor a fokjelet általában az első taghoz kapcsoljuk. Ezt a megállapítást szemléltetik a következő példák: alacsony termetű – alacsonyabb termetű; barna bőrű – barnább bőrű; elöl álló – előbb álló; kis fogyasztású – kisebb fogyasztású; rosszul táplált – rosszabbul táplált; távol eső – távolabb eső stb. Ha azonban az alkotóelemek jelentéstanilag már többé-kevésbé egybeforrtak, akkor a szókapcsolatot már inkább a maga egészében fokozzuk. Szemléltetésül erre is említek néhány példát: bőkezű – bőkezűbb; előkelő – előkelőbb; jóravaló – jóravalóbb; nagylelkű – nagylelkűbb; szűkszavú – szűkszavúbb stb. Az eddig bemutatott példák azt sugallhatják, hogy általában könnyű eldönteni, a kifejezés melyik része kívánja meg a fokjelet. Ezekben valóban könnyű volt, már csak azért is, mert az első csoportba alapalakjukban különírt, a másodikba pedig egybeírt kifejezések kerültek, tehát a tagok viszonylag szoros összetartozását már az írásmód is érzékelteti. Ez azonban ne tévessze meg olvasóimat! Száz-, sőt ezerszámra sorolhatnám az olyan példákat is, amelyekben ide is, oda is billenhet a mérleg nyelve aszerint, hogy a kételemű kifejezést annak használója milyen jelentésűnek szánja. Ilyenkor a szándék a döntő, s ennek megfelelően egyaránt helyes lehet a két elemnek egységként vagy valóban két elem kapcsolataként való felfogása, s ennek alapján való fokozása. Következzék e téma lezárásául – s annak érzékeltetéséül, hogy itt nincsenek szabályok, csupán alakuló s vagy elterjedő, vagy idővel elhalványuló szokások vannak – ismét néhány példa, ezúttal némi kommentárral!
Kis fogyasztású - kisebb fogyasztású!
