Szabó Lőrinc-breviárium

https://i0.wp.com/karpatalja.ma/wp-content/uploads/2025/03/szabo-lorinc.jpg?fit=1200%2C700&ssl=1

Szabó Lőrinc (1900–1957)
költő, esszéista, műfordító, kritikus

„Együtt haladt az árral; az új irányok minden ezközét fölhasználta, hogy heves, drámai, zsúfolt, szaggatott mondanivalóit kiárassza. Egymásra dobálta a szimultán, expresszionista, szimbolista módszereket, de nagy érzéket tanúsított a szilárd szerkesztésre, az egységes belső vonalvezetésre, a távlatok megteremtésére.” (Várkonyi Nándor)

„Megtette azt a nem gyakori gesztust, mellyel gyökeresen átírta ifjúkori költeményeit. Egy verset újraírni – ez azt jelenti: újra belehelyezkedni abba a helyzetbe és világba. Egy saját költészetet a pálya végén újra végigelemezni – ez azt jelenti, mindig is benne élni, megszakítás és radikális váltás nélkül.” (Margócsy István)

„Kérlelhetetlen őszinteséggel tárulkozott föl verseiben, nemcsak tapasztalatait, önmagát is szüntelenül elemezte. Az önelemzés mélységében és következetességében mutatkozott meg igazán egyéniségének moralista, gondolkodó természete. Ez verseinek kompozíciójában és képi világában is megmutatkozott. Logikailag feszes és zárt versszerkezetet alkotott, gondolataival akart hatást elérni, nem képeivel.” (Pomogáts Béla)

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Teher voltam csak ezer terheden,
gyáva, én, kit került a hit, a tett:
elpazaroltam édességedet.

Szeretnek.
Óh, milyen könnyű a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.

A szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.

Nincs tenélküled,
nincs valóság, s minden öröm beteg.

Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szívemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti, és
testvéreddé aláz és fölemel.

Igazad van. Nem vonzó rettegésben
és ideglázban nagy a szerelem,
hanem mikor oly ősi nyugalommal
ölelkezünk, hogy még észre se vesszük,
s máris egymásban alszunk. – Igen, így
süllyedünk vissza Istenbe, csak így,
s ilyenkor mély szerelmünk, mint a föld,
és egyszerű, mint a halál s az élet.

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.

Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség. Az volna jó, igen,
az volna nekem való szerelem.

********

Minden szép eltorzul szememben,
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.

Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás.

Hang vagyok én, visszhang vagyok én.

Jó volna futni könnyedén,
s mindig, mindenütt célba jutni.

Hit nélkül csak megaláz és megszegényít a képzelet.

A sorsot hajlítani kell,
akarni, hinni, megbűvölni,
a hit sziklákat mozdít el.

Két kezével egyszerre tart az Isten,
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,
jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

Minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság.

Fények vagyunk
mind: Isten lelke, öröm, remény.

Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, Szentlélek Úristen, tavasz!

Súlyos felhők ülik meg az eget,
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát föl a csillagokig.

Szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Hinni és bízni
kellenék!

Hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem,
hiszek benned, szabadság, szeretet.

Amennyit örülsz, annyit élsz.

Örülni kell
mindennek és mindenkinek,
ha más nincs, annak, hogy vagyunk.

********

Élj, küszködj, s ne törődj vele, hogy élsz; és halj meg, és ne törődj vele.
 
Milyen koldus az ember,
s a lélek akármit csinál,
belülről, mint almát a féreg,
kiesz bennünket a halál.

Bennünk lakik a halál, s levegővé
porló percekké őrli napjainkat.

Köd előttem, köd mögöttem,
Isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran, és búcsúzz vígan.

A leghősibb vágy is tönkremegy
a kényszerek kezén.

Az élő mindenségből egyre jobban
kis életedre szűkül a világ.

Maga az ember, ahogy van,
túl hitvány valami.

Mindenkinek csak az igaz,
ami hasznos neki!

Az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre.

Első tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.

********

Legyen a költő hasznos akarat,
az Isten nyelve, az igazság
helytartója.

Ég Álma, Föld Szíve légy,
az, akinek nincs más érdeke,
csak az Igazság.

De születik-e majd, barátaim, a testünk
mocskos titkaiból, születhet-e mibennünk
egyetlen tiszta gondolat?

Mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?

Adj Istenem,
egy kis értelmet a reménynek.

Ha küzdve, ha sírva, ha törve: remélj!

A végtelen zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.

Be fáj, hogyha már élek, nem tudok
egyszerre mindenféle lenni!

Igaz egész csak ellentéteiddel
együtt lehetsz.

Együtt és külön, se szégyen, se gőg:
hajtom fejem a közös sors előtt.

Szívem szakad, oly egyedül vagyok.
S kell a hit, a közösség, szeretet.

A mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska