Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. június.

Azoknak az olvasóinknak, akik általában figyelemmel kísérik TINTA blog Nyelvünk tája rovatát, talán már jelez is valamit ez a cím; számukra talán már kisejlik belőle, hogy itt ezúttal bizonyos szólásokkal kapcsolatos kérdésekről lesz szó. Akik erre gondolnak, helyes nyomon járnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy arra keressük a választ, pontosan hány ágra is süt a nap valójában.

Egyik bulvárlapunkat lapozgatva tűnt szemembe pár hete a következő cikkcím: „Várkonyi kicsattan az egészségtől”. A cím alatti írás a Barátok közt című szappanopera népszerű Vili bácsijáról szólt, aki arról tájékoztatta a műsor nézőit s a lap olvasóit, hogy bár egy évvel ezelőtt valóban komoly szívműtéten esett keresztül, már teljesen rendben van. Igaz, gyógyszereket kell szednie, s egészsége érdekében rendszeresen speciális kardiotorna-gyakorlatokat végez, de alapjában véve remekül érzi magát. Ennek szívből örülök, de mint nyelvésznek az is rögtön feltűnt, hogy a címmel azért valami bibi van… A kicsattan ige ugyanis azt jelenti: ’csattanva kinyílik (főleg a bicska)’, továbbá ’kipukkan, kihasad’. Aki tökéletesen egészséges, duzzad az erőtől, arra nem azt mondjuk: kicsattan az egészségtől, hanem ezt: majd kicsattan az egészségtől! A kimaradt majd határozószó jelentése itt nem az, hogy ’nem most, hanem később’, hanem: ’csaknem, majdnem’, azaz kevés híján ugyan, de nem. A majd megszakad a munkában kifejezés sem azt jelenti, hogy akire mondjuk, az belehal a nagy erőfeszítésbe, s kileheli a lelkét. Ha azt írtuk vagy mondtuk volna: megszakadt a munkában, akkor sajnos, ez utóbbi következett volna be. A majd kicsattan az egészségtől szólás tehát csak helyesen használva, a majd határozószóval együtt jelenti azt, amit a cím kigondolója szánt neki.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Teher voltam csak ezer terheden,
gyáva, én, kit került a hit, a tett:
elpazaroltam édességedet.

Szeretnek.
Óh, milyen könnyű a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. május.

A címül írt veretes kifejezés a Teremtés könyvéből való. A szöveg egyik fordításában az Úr szól így Ádámhoz az első emberpár bűnbeesését elmesélő részben: „Orcád verejtékével eszed kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, amiből lettél.” (3/19.) Nekem azonban ezúttal csupán kiindulópontom ez a bibliai részlet. A következőkben az orca és az arc viszonyáról, majd az arc szónak és szinonimáinak szólásainkbeli jelenlétéről írok.

 Az arc és az orca jelentése lényegében ugyanaz, ami nem is csoda, hiszen a kettő azonos eredetű. Elhomályosult ősi szóösszetétellel van dolgunk. Előtagja eredetileg orr szavunk, utótagja pedig a száj régi változata, a szá. A szó j végződése a birtokos személyjeles szám, szád, szája paradigmasor utolsó alakjából vonódott el, s csapódott a szótőhöz. Ez az orszá forma a szóvégi á megrövidülése s az összetétel elhomályosulása során orsza, majd orca alakot öltött. Noha az összetétel A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, valamint Zaicz Gábor Etimológiai szótára szerint valószínűleg későn, már az ősmagyarban, tehát már a magyar nyelv külön életében keletkezett, több nyelvrokonunknál is hasonló szemléletmód érvényesült ’arc’ jelentésű szavuk megalkotásakor: a vogulban és a zürjénben a miénkhez hasonlóan orr+száj, a votjákban száj+orr, az észtben pedig száj+szemek. Ezek egyaránt egy a stilisztikából jól ismert szókép, az ún. érintkezési képzettársításon alapuló nyelvi kép („tudós”-nyelven pars pro toto típusú szinekdoché = a rész nevének használata az egész dolog megnevezése helyett) remek példái.

Arc = orr + száj

Én nem tudom, hogy az ember – a homo sapiens – a fejlődés melyik fokán érezte meg először, hogy az írott betűnek, amit ma általában könyvnek nevezünk, lelke van, az azonban bizonyos, hogy ezt a valamennyi társánál ősibb és öregebb igazságot már Krisztus születése előtt is éppen olyan jól ismerték, mint ma. A babilóniaiak, akiknek a kultúrája a hatezer év előtti időkre nyúlik vissza, éppen olyan jól tudták, mint a kínaiak vagy egyiptomiak, s amióta világ a világ s megtalálhatók az ember gondolkozásának a nyomai, az Isten legfőbb teremtménye mindig kereste a módot és a formát, hogy kőbe vésse, fába faragja, viaszba karcolja és leírja azokat az érzéseit és gondolatait, amelyek benne a mindenség szívverésére feleltek.

A könyv tehát, ha nem is a mai formájában és alakjában, csaknem egyidős magával az emberrel. Jelet és írást értek természetesen könyv alatt, mert a sziú indián, aki tizenkét órán át tartó gajdolással üvölti bele a szélbe harci énekként a törzs nemzeti eposzát, vagy a sátoros cigány, aki az országút kilométerkaróján keresztbe tett gallyal félkötetre való utasítást és figyelmeztetést hagy hátra az utána jövő másik cigánykaravánnak – éppúgy műveli, űzi és használja az írást, mint Gutenberg, aki a könyvnyomtatás feltalálásával egyszerre uniformizálta az ákombákomot, az ékírást, a kabalát és a rovást.

Félelmetes minden, amihez hozzányúl az ember.

Bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek.

Írónak lenni ma sem kevesebb, mint jól meghatározott közösségi, nemzeti, nemzetiségi gondokat viselni.

Az írás valójában már az első mozdulatával kölcsönkérés, hogy így mondjam. Nem azért ír valaki, hogy elássa azt a föld alá. Nem azért vállalkozik valaminek a kimondására, hogy azt végül is véka alá rejtse. Kölcsönkérés olyan értelemben, hogy egy népközösségnek, egy nemzetnek, nemzetiségnek, egy népcsoportnak, tehát olvasóinak egyáltalán az idejére apellál.

Az olvasás szerves része az emberi eszméletnek, amely folyamatos és megszakítatlan. Milyen természetű eszméletre gondolok? Arra, hogy önmagára, önmaga helyzetére ismerve figyel föl egy tágabb közösség helyzetére is, így ismerheti föl könnyebben azokat a törvényeket, amelyek meghatározzák az életét, a cselekvéseit; amelyek őt mindennap választás elé állítják, és amelyekből vizsgáznia kell naponta emberként, egy közösség tagjaként.

Az embernek ahhoz, hogy emberi módon létezzék egy adott társadalomban, hogy emberi méltóságát megtarthassa, annak jelét is tudja adni, ahhoz, hogy saját kultúráját tudja képviselni más kultúrákban, nyilvánvaló, hogy olyan nyelvi kifejezőkészségre van szüksége, amely a mi íróink legjobbjainak a nyelve.

Szeretsz-é verset hallgatni?
– Ó, nagyon!
– Miért?
– Mert a vers olyan szépen fejezi ki magát. Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.

Reggel nyolc órára kinyílik a könyvesbolt.

A főnök úr maga személyesen rántja fel azt a rolót a boltajtó elől.

A tanuló fiú befűt. A segéd úrnak rögtön rendeznivalója van azon a létrán.

A főnök úr pedig nekikönyököl az ő pulpitusának a sarokban, felüti azt az egyetlen örök könyvet, amelyikből soha sem fog ráérni a többi könyvet olvasni. Az üzleti könyvet tudniillik.

Emelgeti a két lábát, mint a madár.

Fázhat. A kályhát sokáig kell rábeszélni, míg nekimelegszik. Vagy azért kapkodja tán a cipőit, mert izgatott. Esetleg szeretne elröpülni.

A könyvkereskedés ajtaját kinyitják.

A levélhordó.

A főnök úr behatol a levelekbe. Olvas. A homlokán egy kis felfordulás keletkezik. Azt hiszem, a levegőtől egy új ránc csapkodja az éles szárnyával a főnök úr homlokát: oda akar telepedni. A többi ránc fenyegetően összehúzódik: menjen innen, mit akar itt, nem vagyunk itt elegen?

Régóta vesződöm azzal a problémával, hogy az irodalom közügy-e vagy magánügy, nemzetek, fajok, társadalmak, korok és világok kollektív szimptómája, kollektív érdeke, kollektív feladat-e vagy pedig az alkotóelme legbensőbb és legsajátosabb ügye. Azt hiszem, dialektika dolga, hogy valaki a kérdést jobbra vagy balra döntse el; illetőleg valamivel korszerűbben szólván, ma valószínűleg inkább a tömegek ügye, szemben a múlt századdal, amelyben nemcsak az irodalom, de minden eszmei dolog az egyéniség ügye volt.

Az igazság azonban valószínűleg ott van, hogy az alkotás magánügy, az alkotás élvezete, megértése, vagyis olvasása azonban közügy, nemzeti ügy, vagy a társadalom kultúrügye, sőt olyan fontos és egyetemes érdekű közügy, amelyre országok és népek életét lehet ráépíteni.

Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében.

Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.

A szeretet szelíden, de feltartóztathatatlanul áradó folyam, amely – lassan – mindenkit befogadó óceánná teszi a szívedet.

Ha szeretetet sugárzol magad körül – betegséged ellenére – magad is gyógyítóvá válhatsz.

A szeretet nem csupán érzelem, hanem tudatos elköteleződés is. Megtartó hűség, amely bonthatatlan egységbe forraszt.

Immár több mint ötven esztendeje annak – 1877-ben volt –, hogy egy aránylag fiatal magyar tudós egy német nyelven megjelent könyvével valósággal világszenzációt keltett. A tudós Schwarcz Gyula volt, az, aki úgy is mint egyetemi professzor, úgy is mint képviselő és úgy is mint kultúrpolitikus, úgy mondhassuk, egész mai magyar generációnk lelki képét maradandóan kialakította. A könyve pedig az athéni demokráciáról szólott, s ebben a könyvében nem kisebb dolgot állított, mint azt, hogy Hérodotosz egyszerű reklámíró volt, akit Athén városa tíz talantonnal (kb. 58 000 pengő) pénzelt le azért, hogy a görög történelmet tárgyaló művében kedvezően állítsa be Athénre nézve a tényeket. A klasszikus-idealista történésziskola – Rankéval az élén – felhördült erre az inszinuációra, amely az antik história egyik legfőbb forrásának hitelét így merte gyanúba venni. De Schwarcz Gyula kimutatta, hogy egy régebbi görög történész, Diüllosz is, meg utóbb Dión Khrüszosztomosz is kifogásolhatatlanul bebizonyították azt a tényt, sőt még a nevét is tudták annak – Anütosz –, akinek a javaslatára Hérodotosz ezt a tekintélyes summát kapta.

Hérodotosz, az "egyszerű reklámíró"

Megjelent: Édes Anyanyelvünk, XLVII. évfolyam, 4. szám (2025. december), 35-38. oldal

Hernádi Miklós nagy sikerű műve után 2025-ben Dumaszótár címmel egy újabb közhelyszótár látott napvilágot Kiss Gábor jóvoltából. A kötet összeállítója, Kiss Gábor a munkát – egy korábbi szótárához, a Sznobszótárhoz hasonlóan – álnéven, Cserháthalápy Halápy Gábor néven publikálta. A kötet előszava egy (ön)interjú, amely a műre vonatkozó információkat stílusosan, közhelyekkel tűzdelt formában adja közre. A szótárba bekerült 7200 közhely az Arcanum adatbázisából, az elmúlt száz évben megjelent sajtótermékekből lett kiválasztva. Azok a szófordulatok kerültek be a kötetbe, amelyek mellett valamilyen formában ott volt a közhely szó. Ez az adatgyűjtési mód bár rendkívül gyors, ám módszertanilag kicsit megkérdőjelezhető, a számítógépes gyűjtés eredményeként ugyanis nem csupán közhelyek, hanem egyéb állandósult szókapcsolatok (közmondások, közmondásváltozatok, közmondásparódiák, szállóigék, szállóige-változatok) is előkerültek. Hiszen a sajtóban a cikkek íróinak világtudása, nyelvészeti előképzettsége, nyelvszokása is meghatároz(hat)ta, hogy mit értettek közhelyen, s önmagában a közhely szó előfordulása még nem tette közhellyé az említett kifejezéseket. Ezek a többletek – a típus megjelölésével – végül benne maradtak a közreadott gyűjteményben. A közhelyek és egyéb frazémák tematikus elrendezésben szerepelnek a szótárban. A 315 fogalomkör közül lássuk négynek (a beszédnek, az irodalomnak, a jövőnek és a képzeletnek) néhány adatát!