Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Hencidától Boncidáig

Grétsy László nyelvi ismeretterjesztő írásai XXX.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. szeptember.

A legutóbbi bejegyzésben (Múltőrző szólások) azt kíséreltem meg bemutatni, hogy szólás- és közmondáskincsünk valóságos emléktára népünk múltjának. Nem ok nélkül emlegetjük gyakran ezt a szólást, pontosabban szállóigét: Nyelvében él a nemzet. Ez a megállapítás igaz is, persze nem akárhogyan. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az Erdélyből vagy két évtizeddel ezelőtt áttelepült publicista és író, Bodor Pál sorait:

„Nem igaz, hogy csak nyelvében él a nemzet. Vannak nemzetek, amelyek nem a nyelvükben élnek. A belgák egy része hollandul, egy része franciául beszél – s a holland nyelvűek nem hollandok, a francia beszédűek nem franciák… Ha csak a fülemre hallgatok, a szerbek és a horvátok is egy nyelvet beszélnek. Folytathatnám a sort. A magyarság azonban a nyelve nélkül meg nem maradhatna. A nemzeti léleknek a nyelv a teste. Legalábbis nálunk.”

Igen. Ezzel a megállapítással lényegében egyetérthetünk. Persze csak lényegében, mert pl. a külföldre került, idegenbe szakadt magyarok leszármazottai, a második, harmadik, negyedik nemzedék tagjai között nem kevesen vannak, akik őrzik a nemzeti tudatukat, magyarságtudatukat, de anyanyelvi ismeretük akkorra már csak néhány szóra terjed ki. Általában azonban, a sajátos helyzeteket leszámítva nálunk a nyelv és a nemzet csakugyan együtt fejlődött, illetve fejlődik, kölcsönösen hatva egymásra. A magyar nyelvben benne sűrűsödik egész múltunk, csak észre kell vennünk.

De most már nem folytatom ezt az elmélkedést, mert az említett bejegyzésben nem általában a nyelvről, hanem a múltőrző szólásokról értekeztem. Bemutattam pl. olyan szólásokat, amelyek az egykori boszorkányhit emlékeit őrizték meg nyelvünkben, továbbá amelyek régi gyógymódokra, temetkezési szokásokra, az egykori parasztházak fűtésének módozataira vetnek világot, majd azzal zártam írásomat, hogy „e megkezdett, de a befejezéstől még igen távol maradó témát a közeli jövőben egyszer még majd folytatom, mondjuk, Boncidától a Vidáné csirkéjéig!” Nos, itt tartunk most.

Ami a címben már megvillantott Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé szólást illeti, az ma már elsősorban a népmesék kedvelt fordulata, amely az egykori lakodalmi mulatozásoknak az emlékét őrzi számunkra, egyúttal azonban elődeink étkezési szokásaira is vethetünk általa egy pillantást. A szólásban a levest jelent, a sárga lé kifejezés pedig a hajdani magyar konyhának igen kedves ételére, a sáfránnyal, ezzel a régen nagyon kedvelt fűszerrel ízesített és illatosított, lakodalmi mulatságokon szinte kötelező tyúkhúslevesre utalt. Ugyancsak az étkezési szokásokat tükröző szólások egyike a nincs sütnivalója szólás. Ez egy nyugat-dunántúli kenyérsütési szokásra utal, ugyanis ott használtak a kenyérsütéshez kovász vagy élesztő helyett egy olyan keveréket, amely nem más, mint komló és árpa vegyítéke, amelybe némi kenyértésztát meg többnyire egy kis vöröshagymát is tesznek. Ezt a kelesztésre használt keveréket nevezték sütnivalónak, s az Új magyar tájszótár seregnyi adata bizonyítja, hogy a Dunántúl nyugati részében mindmáig él is e jelentésében. A köznyelvben is meglevő nincs sütnivalója szólás már csak átvitt értelemben él; azt fejezi ki, hogy akiről mondjuk, annak nincs annyi esze, amennyit elvárnánk tőle.

Olyan szólásunk is van, amely az egykori vámrendszerbe nyújt bepillantást a ma embere számára. Gondolom, ismerős az a szólás, amely szerint akit (vagy amit) a teljes pusztulás fenyeget, az az ebek harmincadjára került. Nos, a harmincad azoknak a vámoknak az elnevezése volt, amelyek részint az ország határán – az államkincstár javára –, részint pedig az ország belsejében – egyes kiváltságos nemesek, papok vagy városok javára – megharmincadolták a kivitt vagy behozott árucikkeket, vagyis az árucikk egyharmincad részét természetben vagy ritkábban pénzben vámként elvették az áru tulajdonosától. S hogy miért pont az ebek kerültek bele ebbe a szólásba? Mert hajdan gyakori volt, hogy falkákba verődött, jórészt félvad, kóbor ebek leptek el egy-egy környéket, falták fel vagy tépték szét a gazdátlanul hagyott hulladékot, a kivetett dögöt, sőt a fegyveres összetűzések alkalmával elesett vagy megölt emberek holttestét is. Ha valaki a csoportba verődött ebek közé keveredett, azt igen gyakran a kutyák vámolták meg, azaz ruhájának, de akár testének egy darabját is a kutyák szájában hagyta, s így próbált meg elmenekülni a rátörő ebek haragja elől. A szólás napjainkban is él, sőt gyakori, de nem személyekre, hanem gazdátlanul maradt – mondhatjuk, ebek prédájául hagyott – dolgokra, értékekre vonatkoztatva. Példa egy napilapunkból: „Gyors intézkedés kellett, mert a kazánház már két éve az ebek harmincadján állt.

Családon belüli viszályokra, szokásokra is fényt deríthetünk szólásaink révén. Ismerjük ezt a szólást: kenyértörésre viszi a dolgot. Jelentése: ’véglegesen összevész, szakít valakivel’. Erről sokáig azt hittük, hogy az egyházi életből származik, hiszen a katolikus mise és a protestáns úrvacsoraosztás alkalmával a pap ostyát, illetve kenyeret oszt a híveknek, de ez a magyarázat tévútnak bizonyult. Ma már tudjuk, mi a valóság. Számos helyen szokásban volt, hogy az eredetileg közös háztartásban élő, de tovább együtt meglenni nem tudó emberek kettétörtek egy kenyeret, amivel azt fejezték ki, hogy ezentúl külön koszton fognak élni. Ez a jelképes cselekedet a kenyértörésre kerül a dolog szólás forrása.

Hogy ne csak viszályokról essék szó, hadd említsek egy olyan szólást, amely az egykori társadalmi élet szórakozásai, játékai köréből szakadt ki, s árulkodik magáról. Mindenki ismeri ezt a szólást: kivágja a rezet. Azt is tudjuk, mit jelent: ’a tőle telhető legjobban végez el valamilyen feladatot’. De a múltja nem teljesen makulátlan, akkoriban ugyanis némi nagyzolás is kapcsolódott hozzá. Ez a mondás ugyanis valószínűleg a régi kocka- vagy kártyajátékosok nyelvéből származik. A réz szó itt pénzt, rézpénzt jelent. Aki lendületes mozdulattal kivágta az asztalra a pénzt, amely a játék tétje volt, azért számított egy kicsit hetvenkedőnek, mert hevességével igyekezett ellensúlyozni, hogy ő nem arany- vagy ezüst-, hanem csupán rézpénzt, azaz jóval csekélyebb értékű pénzt vágott ki.

Most úgy érzem, második nekifutásra sem sikerült olyan alapossággal bevezetnem olvasóimat szólásaink múltbeli világába, ahogy szerettem volna. De a példák, amelyeket bemutattam, remélem, elég érdekesek s elég beszédesek ahhoz, hogy cikkem végéhez érve ne csalódottan legyintsenek, mint az olyan emberre szoktak, aki nem különb a Deákné vásznánál, hanem, felcsillanó szemmel, inkább ezt kérdezzék maguktól: „Ki ez a nőci? És mi van a vásznával?”  

Grétsy László

Grétsy László hasonló írásai IDE KATTINTVA olvashatók.

Kányádi Sándor-breviárium

https://www.libri.hu/images/upload/cimkep/kanyadi_sandor.jpg
Kányádi Sándor (1929–2018)

 a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő

Indulásakor ő volt az »egyik legnagyobb ígéret«, aki a mai magyar irodalom talán legnépszerűbb, legolvasottabb költőjévé vált. Művei olvasása során nemcsak az rajzolódik ki, hogy a mai magyar irodalom talán legnépszerűbb, legolvasottabb költőjének pályáján miként kapcsolódott össze személyesség és egyetemesség, hanem az is, hogy a kor, a XX. század második fele és a XXI. eleje mennyire segítette, avagy akadályozta e szintézis megteremtésében.” Márkus Béla

Minden új költészet a költészet tradíciójának újraolvasása és másként értése. A kortárs költő a számára referenciaszövegnek minősülő rég- és közelmúltbéli szövegek ún. »kitöltetetlen helyei«-re koncentrálva olvassa újra, és értelmezi át a hagyományt. Ami – saját költői hagyományán túl – nagyobbrészt választott hagyományt jelent. Kányádi esetében leginkább Petőfi, Arany, József Attila és Illyés Gyula lírai örökségére, valamint az Áprily–Tompa–Reményik-féle transzszilván tradícióra kell gondolnunk.” (Ködöböcz Gábor)

Mert ő, a kortárs erdélyi és egyetemes magyar líra kiemelkedő mestere, írói-emberi habitusában azokat a szemléleti vonásokat hordozza, amelyek a kisebbségi helyzetbe taszított nemzetrész sorsos öntudatát és keserű léttapasztalatokkal teli önértelmezését az embersors és a mindenség univerzális horizontja felé tágítják. A varázslatos transzszilván tájakon kiteljesedett archaikus és történelmi értékhagyományok emberi mélységeit és szellemi magaslatait, a sajátos közösségiség összes gondját-kínját és kultúrateremtő azonosságjegyét vállalja.” (Bertha Zoltán)

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl, a fényes csillagokba!

Szívvel – lélekkel.
Tűzzel – vassal – s majd újra
szívvel – lélekkel.

Az igazi költő esetében csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.

Ahogyan a gyerekek plüssállatokkal játszanak, plüssfilmeket, plüsshősöket néznek a televízióban, meg mindenféle vizuális eszközökön, ugyanúgy eljött a plüssversek igényének, gyártásának, forgalmazásának korszaka is. Ezek a plüssversek puhák, simák, ártalmatlanok, szőrből készültek! Nem okoznak fájdalmat, nem okoznak problémát, nem karcolnak, nincs titkuk, egyáltalán nincs is belsejük.

Vers az, amit mondani lehet.

Tovább olvasom

Múltőrző szólások

Grétsy László nyelvi ismeretterjesztő írásai XXVIII.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. július.

Ebben a számomra igen kedves rovatban [Nyelvünk tája] valamilyen szempontból közelítve többször is szóltam már szólás- és közmondáskincsünkről. Nemrég pl. „Szólások pálfordulása” címmel két olyan szólással foglalkoztam, amely – igazodva a mához, napjaink gondjaihoz – mind alakjában, mind jelentésében gyökeresen megváltozott; már más szemlélet érvényesül benne, mint keletkezésekor. Egyik példám a kettő közül a Jó bornak nem kell cégér közmondás volt, amely ma egyre inkább ilyen alakban fordul elő: Jó bornak is kell cégér, a másik pedig ez: Nincs az a pénz! Bizonyára tudják olvasóim, hogy ennek ma már mindinkább ez a változata terjed – gondolom, nem kell magyaráznom, miért –: Van az a pénz! Nem is tiltakoztam ellene, hiszen ez a változás, ez a két pálfordulás szinte törvényszerű. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben a globalizált világban a pénz az úr. Nemcsak mindennapi beszédünk tükrözi napnál is világosabban ezt a tényt, hanem, íme, még néhány hagyományos, régi frazémánk is ehhez alkalmazkodik.

https://kozjegyzotkeresek.hu/media/up/pic_602_maga__nko__lcso__n_shutterstock_2294703565.jpg

Most azonban olyan szólásokról, közmondásokról szólok, amelyek fő jellemzője nem a jelenhez való igazodás, hanem – éppen ellenkezőleg – a múlt tényeinek, szokásainak stb. tudatosítása a mai beszélőkben. Szólás- és közmondáskincsünknek ugyanis egyaránt rendkívül nagy érdeme, hogy mindkettő valóságos emléktára népünk múltjának, történelmének, korábbi életének. Igaz, amikor szemügyre vesszük őket, résen kell lennünk, mert nagyon sok vándor szólás is él nálunk, s ha erre nem figyelünk, rajta veszthetünk. Akkor azt hihetjük – s azt a tévhitet terjeszthetjük –, hogy pl. a kosarat ad (mármint a leány a kérőjének) vagy a kosarat kap (a felsült kérő) szólás valami régi magyar népszokást tükröz, holott dehogy is! Ennek szálai külföldre vezetnek, s a magyarság múltbeli életéhez semmi köze. Ha azonban kellőképpen fel vagyunk vértezve, akkor százával akadunk olyan szólásokra, állandósult kifejezésekre, amelyek csakugyan rólunk, pontosabban eleinkről, múltunkról szólnak. Íme, csupán néhány példa, szemléltetésül, igazolásul:

Tovább olvasom

Támadt vagy támadott?

Grétsy László nyelvi ismeretterjesztő írásai XXVII.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. június.

Egyik igényes hetilapunkban egy mindössze tizenkét esztendős, de már három Európa-bajnoki címmel rendelkező sakkreménységünkről olvasok szívmelengető cikket. A huncut képű „fiatalember” rám is néz az íráshoz mellékelt képen, miközben az előtte lévő sakktábla egyik sötét figuráját éppen elhelyezi a harcmezőn. A cikk írójának faggatózására többek között ezt mondja magáról:

Bobby Fischer a példaképem, mivel rámenősen támadt, és jó volt a végjátékban.”

Nos, ez a támadt szó az, amely felkeltette figyelmemet, olyannyira, hogy a továbbiakban már nem az ifjú matadorral foglalkozom írásomban – bár mostantól kezdve figyelni fogom szerepléseit, fejlődését –, hanem nyelvünknek egy mostanában kialakuló érdekes változásával.

szabadfold_2011_1-1683768816_pages546-546.jpgA Szabad Föld 2011. április 8-i számának ominózus mondata

Tovább olvasom

Kaffka Margit-breviárium

https://felvidek.ma/wp-content/uploads/2023/11/1-9.jpg
Kaffka Margit (1880–1918)

költő, író

Regényeiben a legnagyobb értéket s a legfőbb reményt az érzelmekben, az árnyalt, finom lelki életben keresi. Ez az életérzés velejéig nőies, s belőle ered módszere: az elemző megfigyelés, s ennek gyümölcse a kiváló emberrajzolás. Annak a képnek, amelyet a nő belső életéről nyújt, ma is alig van párja az irodalomban. Líráján a tétlen belső megfigyelés formátlansága omlik el, szabadon áradozik.” (Várkonyi Nándor)

„Nem bízott magában, csak másokban bízott. S amellett olyannak akart látszani, mint aki férfias, megáll a maga lábán, s nem szorul senkire. Magános nő volt szegény, művész is volt, akinek önálló egyéniséget kell mutatnia, ha azt akarja, hogy becsüljék. Ez a szegény zilált lélek viszontagságoktól megtépve, és annyi bukdácsolás után egyszerre csak énekelni kezdett. S ez az ének bizony remek volt, tiszta.” (Füst Milán)

„Nemcsak a szemével lát, hanem minden idegével, a valóság ezerféle benyomásait egyszerre tudja magába zsúfolni, és ugyanolyan telítetten kifejezni.” (Király György)

Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött.

Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi – nincs rajtam kívül más élete vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.

Tovább olvasom

Tanítónk: a média. Tanítónk?

Grétsy László nyelvi ismeretterjesztő írásai XXVI.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. május.

A média szó használatában mutatkozó sokéves bizonytalankodás után ma már szinte minden író, olvasó, (rádió)hallgató, tévéző, internetező ember számára világos, egyértelmű, hogy a média nem valamilyen tömegtájékoztató eszköz, hanem a létező tömegtájékoztató eszközöknek, hírközegeknek az összessége. Tehát beletartozik a hagyományos sajtó is, a rádió is és a televízió is. Elárulhatom, ezek nyelvezetéről szólva beszélhetnék együttesen is sajtónyelvről, mert ebbe a legtöbben beleértik az összes fent említettet, sőt „a negyedik médiumot”, az internetet is. Voltaképpen azt mondhatjuk, csupán annyi a média és a sajtó elnevezés közti különbség, hogy a sajtó szó elsősorban az írásos médiaformák felé tereli figyelmünket, míg a média elnevezés inkább az élőszóbeliekre utal. Én a következőkben nagyobbrészt a nyomtatott sajtóból merítem példáimat, teljesen azonban az élőszóbelieket sem hagyom figyelmen kívül. Ezek előrebocsátása után pedig most haladéktalanul a tárgyra térek.

Azt bátran megállapíthatjuk, hogy a médianyelv (vagy ha úgy tetszik: sajtónyelv) a köznyelv része, annak igényes változata, egyúttal pedig közérdekű része. Hozzátehetem: fontos része is, mert bár napjainkban az olvasás többé-kevésbé válságban van, ez a válság elsősorban a szépirodalmi műveket, a költői alkotásokat fenyegeti; a szakmai kiadványokat már kevésbé, az újságokat pedig még kevésbé. A bulvárlapok pl. – persze nem véletlenül, hanem bizonyos, itt most nem részletezendő társadalmi, szociológiai okok és körülmények következtében – népszerűbbek, mint valaha. Ebből egyértelműen következik, hogy a lapokkal, újságokkal szoros kapcsolatban állóknak – mindazoknak, akiknek riporterként, oknyomozó újságíróként, szerkesztőként vagy bármilyen minőségben a zsurnalisztika a kenyerük, a hivatásuk – mindent el kell követniük, hogy tevékenységüket e munka fontosságának tudatában a lehető legmagasabb színvonalon végezzék.

https://images.pexels.com/photos/2872418/pexels-photo-2872418.jpeg?auto=compress&cs=tinysrgb&w=1260&h=750&dpr=1

Tovább olvasom

Jókai, a nyelvőr és a nyelvművész

Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr, 149. évfolyam 1. szám (2025. január–március), 24-46. o.

A Jókairól szóló tanulmányok száma igen nagy, de életműve olyan hatalmas, hogy lehet még újdonságokra lelni, ezért érdemes felidézni a nyelvműveléshez való viszonyát és néhány jellegzetességét nyelvművészetének. (A jelen tanulmány szerzőjének korábbi monográfiái, tanulmányai a témában: Adamikné Jászó 2016, 2021a, 2021b, 2021c, 2022, 2023, 2024).

Jókai nyelvünknek szinte minden változatát felidézi a műveiben (vö. Jókai-szótár, 1994). A nyelvi változatokat mindig funkcióban, a retorikai illőség fogalmának megfelelően alkalmazza. Jókai valóban nyelvőr, olykor csatlakozik az akkoriban dúló nyelvhelyességi vitákhoz, ezt is szellemesen teszi:

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót, „labda”, használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a „da” végző a magyarban jogosulatlan, s mint ilyen, ünnepiesen letiltatott, száműzetett és kiakolbólíttatott: azóta a „zárda” – zárosház; – a „járda” – talpaló út; – a „csárda” – ivóház, – a „csorda” – marhagyülekezet, – a „borda” – oldalcsont; – a „konda” – sertéssereglet; – a „bunda” – szőrmedvény; – a „kaloda” – lábtiló; a „csoda” – bámulvány; a „micsoda” – mizé? – a „duda” – nyeggető síp; – ősi „Buda” – is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy „Pest” hozzávarratódott. – De mi lesz a „dadából”, aki elöl is „da”, hátul is „da”?
   Ezóta már a „labda” is bizonyosan „gömbce” (Lenci fráter és más elbeszélések).

https://m.blog.hu/an/anyanyelvcsavar/image/jokai-enc/jokai-mor-pertre.jpg
Jókai Mór (1825–1904)

Tovább olvasom

Juhász Gyula-breviárium

https://kultura.hu/uploads/media/default/0002/97/thumb_196193_default_big.jpg
Juhász Gyula (1883–1937)

költő

Mindig szemével beszélt. Aki csak egyszer látta őt, annak a szeme marad emlékezetében, amely törékeny és sovány arcát jelentőssé tette, fénybe vonta, megszépítette. Idegesen világítottak ezek a szemek. A tekintet, amely belőlük előtört, mélységekből jött, a szív bányájából, a lélek, az intuíció, a fájdalom mélységes tárnáiból, és a szavaknál meggyőzőbben beszélt. Csak verseiben láttam viszont ezt a babonás és különös fényt.” (Kosztolányi Dezső)

Megviselt idegrendszerű, önpusztító gondolatokkal foglalkozó, zaklatott ember. Hogyan írhatott kiegyensúlyozott verseket? Őt olvasni lelki megnyugvás. Valami rendíthetetlen belső biztonságérzet sugárzik belőle, amit nem fogalmazhatunk másképp: hitt az emberben.” (Nemeskürty István)

Kevés húrú költő. Teljesen passzív, szenvedésre teremtett lélek, akinek természetes levegője a halk búsongás. A cselekvés motívuma hiányzik verseiből, csak a szemlélődés és sóvárgás van bennük. Nem élt a való világban, áloméletet teremtett magának, vágyakból, sejtelmekből, látomásokból. Magányos gordonkahang az irodalomban, az eredeti attitűdjében végig megmaradó költő hangja.” (Schöpflin Aladár)

Tudjátok-e, hogy mi az ember,
A por és végtelen fia.
Istent teremtő csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen
Viaskodó harmónia!

Ó, emberek, szeretni kell a földet,
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek,
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

Tovább olvasom

Szótudástár

A TINTA Könyvkiadó internetes nagy szótárrendszere

Megjelent: Magyar Innovációs Szövetség Hírlevelében, XXXV. évf. | 2025. január 14. | 1. szám

A bölcsesség ékesszólás híján keveset használ...”  - Marcus Tullius Cicero

„szókincs: 1. Valamely nyelv szavainak összessége 2. Egy személy vagy egy (kisebb) közösség által használt szavak összessége”  – Tinta Könyvkiadó, Szótudástár – Értelmező szótár.

S hogy mekkora kincs? Szavak nélkül a legtöbbünk között nincs fejlett kommunikáció, s csak azt tudjuk egyrészt elmondani, másrészt megérteni, amire van megfelelő szavunk, kifejezésünk. Komoly tudományos vélemények szerint a fejlett beszéd képességének döntő szerepe volt az emberi faj kiemelkedésében az állatvilágból. A fejlett beszéd teszi lehetővé a célokhoz dinamikusan alakított együttműködéseket, a közösségek alakítását, működését, irányítását, s az utánzásnál minőségileg magasabb szintű tanítást és tanulást. A digitalizáció belépése előtt a beszéd rögzítése tette lehetővé a tudás rögzítését, megőrzését, továbbadását. SŐT: szavak nélkül tudatosan gondolkodni sem tudunk, ennek minden negatív következményével.

szotudas-tar-foto-01.jpgA SzóTudásTár felülete

Tovább olvasom
Címkék: szótudástár

100 székelyföldi tájszó az Elvesztett szavaink kisszótárából

A TINTA Könyvkiadóban a napokban jelent meg az Elvesztett szavaink kisszótára. Alcíme szerint: A magyar nyelvből évszázadok alatt kihalt 6250 szó és szójelentés magyarázata.

A szótár az értelmező szótári feladaton túl igen sok szónak bemutatja az eredetét is, feltünteti származását, megjelöli, hogy a magyar nyelvterület mely részén volt használatos.

Mindazok számára izgalmas és hasznos, akiket érdekel nyelvünk és ezen belül a szavak és a szójelentések története. Érdekes azoknak, akik örömmel gondolkodnak el és morfondíroznak szavainkról. A szótár sok kultúrtörténeti és művelődéstörténeti ismeretet rejt, hiszen olyan hajdani tárgyaknak, eszközöknek a nevét és leírását is tartalmazza, melyek ma már csak múzeumokban láthatók. A szótárt lapozgatva az érdeklődő egy több száz évvel ezelőtti világban találja magát. Ehhez az időutazáshoz nyújt segítséget az Elvesztett szavaink kisszótára mindazoknak, akik elmélyülnek a szótár szavainak böngészésében.

Kiss Gábor, a szótár összeállítója

bács: Pásztor, juhász.
bambuc: Mumus, ijesztő. Vigyen el a bambuci!
berce: A járom bélfája.
burdó: Tömlő, amelybe a túrót varrják. Burdótúró: tömlőtúró.

A képre kattintva GALÉRIA nyílik!

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása