Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár” a lelkes állatok világában.[1]

Előszó helyett

„Amennyiben […] a Jókai-művek nemcsak a mindennapos olvasás repertoárjából kerülnek ki, hanem az intézményes átörökítés áramlásából is, akkor a kollektív emlékezet közvetítésének, s ezen keresztül a nemzeti-közösségi identitás formálásának egy fontos médiuma hallgat el.”[2]

Bevezető

A lélekidomár című regény néhány évvel a szerző első feleségének, Laborfalvi Rózának elvesztése (1886) után, és második házasságkötése (1899) előtt született. 1888-89-ben, egyazon évben az Utazás egy sírdomb körül[3] című kisregényével.

A fenti tényeket azért érdemes felidéznünk, mert az író A lélekidomár főhősét, Lándory Bertalant nem csupán Lukács Móric és gróf Ráday Gedeon alakjáról mintázta,[4] hanem főhőse történetébe beleszőtte saját házasságának, saját veszteségmegélésének mozzanatait is. Talán nem merészség ezért a regényt a gyászfeldolgozás, a „gyászmunka” folyamatában is értelmezni.

Az irodalmi mű emlékezethely is a Jókai-életműben.[5] A regény idejében ugyan már a kiegyezés korában, 20 évvel a forradalom és szabadságharc után járunk, a kollektív traumafeldolgozás a kiegyezés felszíne alatt, a mélyben (még) nem történt meg. Sérelmek, sebek, elhallgatások, sérült narratívák jellemzik ezt a korszakot. S a nemzet sebei – kibeszélés híján, elfojtott, sérült narratívák következményeképpen – a mai napig nem gyógyultak be teljesen. A lélekidomár nem csupán az egyéni veszteség, hanem egy súlyos, kollektív trauma differenciált elbeszélése is egyúttal, mely a magyarság nagy, 1849-es veszteségének megértéséhez, a veszteség feldolgozásához vezető útnak is fontos lépése.[6]

A vizsgált Jókai-regény két nagyobb egységből áll, bár a két részt formálisan nem választja külön Jókai. „A történet kibontakozó lélektani íve […] Godiva[7] […] halálával megtörik.”[8] Ennek értelmében az elemzés sem foglalkozik a regény későbbi, kalandos bonyodalmaival.

Jókai „tudatosan kísérletezett az emberi személyiséget, sorsot mozgató erők feltérképezésével. A lélekidomárban mintha kifejezetten reflektálttá válna ez a törekvés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)

én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

A művészetnek nem célja, hanem oka van.

A művész nem szolgálatot teljesít, hanem ajándékot oszt, hogy megszabaduljon fölös vagyonától.

A jó írásmű nemcsak horizontálisan terjed, hanem vertikálisan is a mélybe hatol, és a magasba emelkedik.

Ne csak azt a művészt dicsérjük, aki tükrözi korát, hanem azt is, aki meg akarja változtatni!

Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.

Saját magam
áldozata vagyok.
Megölöm
és újjá szülöm önmagam
fáradhatatlanul.

Ellenfele vagyok magamnak, és testvére ellenségeimnek,
az elítéltnek segítem vonszolni keresztjét.

Előszó

Bár merészség lenne bármit is általánosságban állítanunk irodalom, szakralitás és kommunikáció egymáshoz fűződő viszonyáról, annyit mindenképpen elmondhatunk: a nyelv mint világmodell, a nyelv mint bölcseleti tartalmak őrzője-hordozója alkalmas lehet önmagában is arra, hogy a legkülönfélébb megnyilatkozásokon, irodalmi alkotásokon keresztül közvetítsen valamit ezekből a rejtett szerves-szakrális tartalmakból.

A Költészet és szakralitás című könyvben[1] megkíséreltem megközelíteni, vajon milyen értelemben beszélhetünk szakralitásról költői művek, életművek esetében. Kiviláglott, hogy a szakralitás tematikus megjelenése csupán felszíni jelenség. A szakralitással összefüggő szavak, szimbólumok megjelenése egy-egy költeményben önmagában még nem árul el sokat költészet és szakralitás, költő és szakralitás összefüggéseiről. Ami ennél lényegesebbnek mutatkozott: az ihletett költő mindig közvetítő. Mélyen gyökerezik a teremtményi lét talajában. Innen gyűjti magába, önti formába, mutatja fel a megnyilatkozásra váró üzeneteket. Ugyanakkor érzékenységével, Égre nyíló figyelmével a legapróbb rezdüléseket is képes lejuttatni – egészen a gyökerekig.

Hamvas Béla megközelítését követve: „a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az éberség. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel.”[2]

Pilinszky János így fogalmaz: „Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség.”^[3]

Ezt az alkotói önátadó, önfeledt figyelmet a prózaírók esetében is joggal tekinthetjük szakrális alapviszonynak. Az önmagát kiüresítő, a transzcendensre nyíló művész képes felmutatni valamit abból a teljességből, mely a maga egészében megragadhatatlan.

Bizonyos irodalmi műfajok, kiváltképp a mítosz, a mese (népmese, beavató mese, varázsmese), illetve a mese alapzatára épülő, hasonlóképpen ősképekkel élő, hagyományokban gyökerező románc a kollektív emlékezet, a folytonosság őrzői.[4]

A következőkben közelebbről is megtekintett románc íróját, Jókai Mórt a kifejezés mélyebb értelmében is „nagy mesemondónak” tekinthetjük. „[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta róla Arany János.[5]

Jókai Mór (1825–1904)

Bevezető

Jókai Mór Szép Mikhál című regénye olvasatomban egy sérült női beavatás története. Pontosabban: címszereplőnk nem kap beavatást női szerepeibe elsődleges szocializációs színterén, később, naiv és hiszékeny fiatalasszony korában pedig gonosz boszorkányok befolyása alá kerül, s mire megérkeznek életébe a nemes és erkölcsös női minták, már késő.

A történet voltaképpen próbatételes kalandregény.[1] Tragikus vége ellenére románc, annak az úgynevezett „szerencsétlen” vagy „negatív” románc változata.[2]

„A románcot vágyteljesítő álom jellemzi […]; a bonyodalom lényege a kaland, mégpedig a sikeres keresés; konfliktusa a protagonista és az antagonista (a jó és ellenfele) között zajlik; hőse emberi […]; a jellemek nem összetettek.”[3] Akár a mesékben, a többi szereplő segíti, vagy akadályozza a hősöket.

„A lényegi különbség regény (novel) és románc (romance) között a jellemzés felfogásában nyilvánul meg. A románcíró nem próbál „valóságos embereket” alkotni, hanem csak stilizált figurákat, amelyek pszichológiai archetípusokká növekszenek.”‒ idézi Northon Frye 1998-as gondolatait Adamikné Jászó Anna.[4]

„[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta Jókairól Arany János 1871-ben, a Szegény gazdagokról született kritikájában.[5] A szónak nem csupán felszínes, szokásos használatában nevezhetjük tehát Jókait „nagy mesemondónak”.

Jókai Mór kritikusai – többek között a kortárs Gyulai Pál[6] – gyakorta hiányolják a lélekrajzot, a személyiségfejlődést a regényekből. Nem veszik tekintetbe, hogy a romance – a novellel szemben – archetípusokkal dolgozik.

A Szép Mikhál epilógusából kiderül, hogy Jókai tervezte az eredetileg folytatásokban megjelenő románc drámaváltozatának elkészítését. (Jókai huszonhat színműve között szép számmal találunk olyanokat, melyek korábban írt epikai műveinek dramatizált változatai, többek között A fekete gyémántok és Az aranyember.)[7] A Szép Mikhál színpadi változatát 1877-ben be is mutatták a Nemzeti Színházban, Paulay Ede rendezésében.[8] A dráma boldog befejezése markánsan eltér az eredeti regényétől. A drámaváltozat még erőteljesebben őrzi a népmesék, varázsmesék tipikus jegyeit.[9] Ennek ellenére nem aratott nagy közönségsikert.[10]

Jókai Mór (1825–1904)

Szerettetni – egy szívvel, mely a mienkkel egyező hangon ver, öszveolvadni; minden érütését, minden gondolatját egy atyafias lélekhez kötni; magát avval öszvekapcsolni, oly édesen! oly bonthatatlanul! magát más teremtésben egészen általöntve érezni – szerettetni!

Itt létének egy fő célja a szerelem: de boldogtalanságának legfőbb eszköze is lehet a szerelem.

Mi ez? – mi a szerelem? – nem fogok hozzá leírásához. A szó csak üres, jelentés nélküli hang. Hideg, mint a réz, mely cseng, de nem érez; holt, megmerevedett állat. Elégtelen a szív véghetetlen, eleven, erős, meleg érzéseinek lefestésére.

Oh, mi az élet szeretet nélkül? Iszonyú, mint a tágas vadon, amelyben nem járt embernyom. Borzasztó, mint éjfél hasogató hidege. Nem élt az, aki szeretet nélkül élt!

Mi a szerelem? Nem kárhozatos indulat az; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen, de a természet és a józan értelem törvényei szerint: a szerelem jó! – De a vak szerelem veszedelmes.

Minden szó fontossá lesz, minden mozdulás sokat jelentővé, ahol szíved verését egyező szívverés viszonozza.

Bevezető

Két korábbi, a Kommunikáció és szakralitás kutatási projekt keretében született tanulmányom[1] is kevéssé ismert Jókai-regények elemzésével foglalkozott, különös tekintettel a vizsgált románcokban megjelenő női archetípusokra és sorsokra. Mindkét korábbi szöveg is érintette a főhősök viszonyát a vallásokhoz, a transzcendenshez, ám mind a Szép Mikhál, mind az Egy játékos, aki nyer című műben a vallási közösségek csak hátteret festettek a hősök mögé, cselekedeteiket nem befolyásolták alapvetően vallási gyökereik.

Ezúttal olyan alkotást választottam, mely a Jókai-regények között szinte egyedülálló módon kifejezetten vallási kérdésekkel foglalkozik. Ugyanakkor olyan fantáziadúsan, a mese- és mondavilághoz simulóan, hogy emiatt Adamikné Jászó Anna e Jókai-művel ismertetné meg elsőként az iskolás gyermekeket.[2]

A 13. század első felében játszódó Bálványosvár című regény megírását komoly tanulmányok előzték meg, melyekre jegyzeteiben Jókai Mór maga is hivatkozik.[3] „Jókait foglalkoztatták az 1850-es években fellendült őstörténeti kutatások, több művét is ennek a témának szentelte, ilyen a Bálványosvár.”[4] A mű földrajzi, növény- és állattani hátterének, a választott székelyföldi színhely történelmi eseményeinek, regéinek forrásául elsősorban Orbán Balázs híres munkája szolgált.[5] Az ősi vallási szokások, rítusok, szertartások leírásában pedig Ipolyi Arnold nagyszabású műve, a Magyar mythologia nyújtott bőséges információt.[6] Ez utóbbi forrás jelentőségéről ezt írja Jókai Mór: „Mi szerepet játszottak pogány elődeink népéletében a hazába vezérlő turul, a fehér szarvas, a pusztában lakozó alirumna[7] jósnők, a varázslók, a garaboncok,[8] rémek, tündérek, törpék; az álomlátások, hősök, a négy elem tisztelete? Mindezeket gazdag adatbőséggel fejtegeti Ipolyi Mythologiája, melynek […] legalaposabb kútforrása […] a néphagyomány, miután e tárgyakról az írott betű nagyon kevés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. október.

Noha amúgy is terveztem, hogy előbb vagy utóbb írok e témáról, az IPM Magazin legújabb számának egyszerre három cikke (Radnóti Sándoré, Kolozsi Lászlóé és a szerkesztő Zákányi Virágé) is arra késztet, hogy ne várjak tovább, hanem vessem papírra azon frissiben azokat a gondolatokat, amelyeket az illemről, az ízlésről nyelvészként szükségesnek vagy legalábbis érdemesnek tartok olvasóimmal megosztani. Azért is teszem ezt éppen most, mert az olvasóknak szinte bizonyosan van egy olyan része, amelyikben egyik-másik írás – elsősorban „A perverz Mozart” című cikk – ellenérzés(eke)t keltett. Erre egyébként a lap bevezető írásának szerzője már jó érzékkel célzott is, midőn így írt: „Hogy ízléses-e, ahogy Mozart – aki zsenialitásával felejthetetlen zeneszerzőként írta be magát a történelembe – fennmaradt leveleiben szexuális vágyait és szokásait szavakba önti – döntse el az olvasó.”

Mozart az Amadeus című filmben

A megjegyzés helyes és jogos. Valóban az olvasóknak kell magukban külön-külön eldönteniük, hogy változik-e – s ha igen, milyen irányban, milyen mértékben – az a kép, amely eddig bennük élt a zene óriásáról, a cikk közzétételének helyességét azonban nem vonhatjuk kétségbe. Engem csupán a megfogalmazás némi pontatlansága zavart itt-ott, pl. a ’kedvel’ jelentésű szível helyett a szótárainkban nem is szereplő szívlel használata (a megszívlel egészen más!), valamint egy fölösleges, sőt ártalmas vessző, amely de Sade márkit a legnagyobb zeneszerzők sorába emeli, de az értekezés egészét hasznosnak tartom. Nem csoda, hiszen – nyelvész lévén – a vígjátékíró Terentius Aferrel együtt azt vallom, ami a jeles szerzőnek Önkínzó című vígjátékából szakadt ki s vált szállóigévé: „Ember vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami emberi.”

Nem mondhatom el senkinek
Elmondom hát mindenkinek.

Se az interjút nem szeretem, se a nyilvános szereplést. A reklámtól valósággal irtózom. Feltűnés nélkül, titokban szeretnék világhírű lenni.

Megkaptam a világhírű grafológus véleményét az írásomról, melyben maradék nélkül jellemez, és megállapítja, hogy cinikus fráter vagyok, és nem hiszek a grafológiában. Igaza van. Tényleg nem hiszek, tehát helyes a jellemzés, tehát hiszek.

Siker. A költő őrült pénzeket keresett nyomoráról írt verseivel.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. augusztus.

Elárulom: őszintén örültem – és most is örülök – olvasónk, Tóthné dr. Lakatos Mária Csilla levelének, amelyre ezen a helyen válaszolok. Levélírónk az általa felidézett párbeszédben elhangzott „Köszöntem!” választ elemezte s marasztalta el, mivel – mint írja – „az imént felvázolt beszédhelyzetben csak a jelen idejű, vagyis a »Köszönöm« alak értelmezhető”.

Levélírónk saját bevallása szerint két-három éve szembesül azzal a sajátos helyzettel, hogy a közlésfolyamat valamelyik szereplője valamilyen ismeretlen okból az időtévesztés hibájába esik: múlt idejű igealakot használ, holott a közlésfolyamat a jelenben zajlik. Szavait nincs okom kétségbe vonni, de ki kell igazítanom: ez a jelenség nem olyan „fiatal”, mint véli. Előttem van egy kis könyvecske. A címe: „Beszédkultúra a közlekedésben”. Két – sajnos, már nem élő – kollégámmal együtt magam vagyok a szerzője. A kötet megjelenésének éve: 1961. Te jó Isten! Ennek már épp fél évszázada! De nincs ok az elérzékenyülésre. Minket a tények érdekelnek, márpedig a tények makacs dolgok. A kötetkében, amely a közlekedési és szállítási dolgozóknak tartott anyanyelvi, nyelvhelyességi előadásainkat tartalmazza, többek között pl. arról is szó van, hogy a kalauzok s egyéb közlekedési dolgozók nemegyszer úgy beszélnek az utasokkal, hogy mondataikba saját magukat is beleértik, belefogalmazzák. Ez az ún. kalauzi többes szám. Csupán néhány sor a kötetből: „Menjünk előre! – mondja a kalauz, miközben ő hátrafelé furakodik a tömegben. [Akkor még így dolgoztak a kalauzok, akiket, ahol még egyáltalán vannak, már hosszú idő óta különben is jegyvizsgálóknak nevezünk. G. L.] Kapaszkodjunk! – kiáltja induláskor, de ő nem kapaszkodik, hanem tovább végzi a kötelességét, kezeli a jegyeket. Igyekezzünk a leszállással! – halljuk, de ő maga nem indul az ajtó felé, sőt jó esetben – nagyon helyesen – félrehúzódik, hogy helyet adjon a leszállóknak. Fiatalember, a lépcsőn is váltsuk meg a jegyet! – hangzik a felszólítás, pedig tudva tudjuk, hogy a kalauz nem szokott jegyet váltani.” Néhány mondattal később már elérkezünk a bennünket közvetlenül érdeklő részhez. Ott ezt olvashatjuk: „Még az előbbieknél is furább szülemény azonban ugyanez a kijelentő mód múlt és jelen idejében, tehát ha a kalauz így figyelmeztet: Kapaszkodtunk! Igyekeztünk! Stb. Az effajta beszéd kialakulására már semmiféle magyarázatot sem igen lehet találni, de nem is nagyon érdemes keresni, mert – enyhén szólva – se füle, se farka. Nyelvünk csak nyerne vele, ha a jövőben ezeket sem hallanánk, s ezek is átadnák helyüket az ilyen mindennapi, közönséges, de értelmes felszólításoknak: Tessék kapaszkodni! Igyekezzenek, kérem, a leszállással! Stb.”

Kalauzok 1937-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 1882)

De nemcsak erre az egy „antik” könyvecskére hivatkozhatok, amikor a jelenség múltjára igyekszem fényt deríteni. A kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv 1980-ban megjelent első kötetének „kijelentő mód, múlt idő” című cikkében, Kovalovszky Miklós megfogalmazásában ezt olvasom: „A »közlekedési nyelv«-ben, főként a budapesti kalauzok nyelvhasználatában tűntek föl a felszólító szerepű többes szám 1. személyű múlt idejű kijelentő alakok, mintegy már a felszólítás végrehajtását is előlegezve, pl. Vigyáztunk a lépcsőn!; Kapaszkodtunk!; Felszálltunk, indulunk! Helytelen, nemkívánatos modorosság ez, a kalauz nélküli közlekedés bevezetésével azonban visszaszorult.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. szeptember.

A legutóbbi bejegyzésben (Múltőrző szólások) azt kíséreltem meg bemutatni, hogy szólás- és közmondáskincsünk valóságos emléktára népünk múltjának. Nem ok nélkül emlegetjük gyakran ezt a szólást, pontosabban szállóigét: Nyelvében él a nemzet. Ez a megállapítás igaz is, persze nem akárhogyan. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az Erdélyből vagy két évtizeddel ezelőtt áttelepült publicista és író, Bodor Pál sorait:

„Nem igaz, hogy csak nyelvében él a nemzet. Vannak nemzetek, amelyek nem a nyelvükben élnek. A belgák egy része hollandul, egy része franciául beszél – s a holland nyelvűek nem hollandok, a francia beszédűek nem franciák… Ha csak a fülemre hallgatok, a szerbek és a horvátok is egy nyelvet beszélnek. Folytathatnám a sort. A magyarság azonban a nyelve nélkül meg nem maradhatna. A nemzeti léleknek a nyelv a teste. Legalábbis nálunk.”