Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl, a fényes csillagokba!

Szívvel – lélekkel.
Tűzzel – vassal – s majd újra
szívvel – lélekkel.

Az igazi költő esetében csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.

Ahogyan a gyerekek plüssállatokkal játszanak, plüssfilmeket, plüsshősöket néznek a televízióban, meg mindenféle vizuális eszközökön, ugyanúgy eljött a plüssversek igényének, gyártásának, forgalmazásának korszaka is. Ezek a plüssversek puhák, simák, ártalmatlanok, szőrből készültek! Nem okoznak fájdalmat, nem okoznak problémát, nem karcolnak, nincs titkuk, egyáltalán nincs is belsejük.

Vers az, amit mondani lehet.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. július.

Ebben a számomra igen kedves rovatban [Nyelvünk tája] valamilyen szempontból közelítve többször is szóltam már szólás- és közmondáskincsünkről. Nemrég pl. „Szólások pálfordulása” címmel két olyan szólással foglalkoztam, amely – igazodva a mához, napjaink gondjaihoz – mind alakjában, mind jelentésében gyökeresen megváltozott; már más szemlélet érvényesül benne, mint keletkezésekor. Egyik példám a kettő közül a Jó bornak nem kell cégér közmondás volt, amely ma egyre inkább ilyen alakban fordul elő: Jó bornak is kell cégér, a másik pedig ez: Nincs az a pénz! Bizonyára tudják olvasóim, hogy ennek ma már mindinkább ez a változata terjed – gondolom, nem kell magyaráznom, miért –: Van az a pénz! Nem is tiltakoztam ellene, hiszen ez a változás, ez a két pálfordulás szinte törvényszerű. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben a globalizált világban a pénz az úr. Nemcsak mindennapi beszédünk tükrözi napnál is világosabban ezt a tényt, hanem, íme, még néhány hagyományos, régi frazémánk is ehhez alkalmazkodik.

Most azonban olyan szólásokról, közmondásokról szólok, amelyek fő jellemzője nem a jelenhez való igazodás, hanem – éppen ellenkezőleg – a múlt tényeinek, szokásainak stb. tudatosítása a mai beszélőkben. Szólás- és közmondáskincsünknek ugyanis egyaránt rendkívül nagy érdeme, hogy mindkettő valóságos emléktára népünk múltjának, történelmének, korábbi életének. Igaz, amikor szemügyre vesszük őket, résen kell lennünk, mert nagyon sok vándor szólás is él nálunk, s ha erre nem figyelünk, rajta veszthetünk. Akkor azt hihetjük – s azt a tévhitet terjeszthetjük –, hogy pl. a kosarat ad (mármint a leány a kérőjének) vagy a kosarat kap (a felsült kérő) szólás valami régi magyar népszokást tükröz, holott dehogy is! Ennek szálai külföldre vezetnek, s a magyarság múltbeli életéhez semmi köze. Ha azonban kellőképpen fel vagyunk vértezve, akkor százával akadunk olyan szólásokra, állandósult kifejezésekre, amelyek csakugyan rólunk, pontosabban eleinkről, múltunkról szólnak. Íme, csupán néhány példa, szemléltetésül, igazolásul:

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. június.

Egyik igényes hetilapunkban egy mindössze tizenkét esztendős, de már három Európa-bajnoki címmel rendelkező sakkreménységünkről olvasok szívmelengető cikket. A huncut képű „fiatalember” rám is néz az íráshoz mellékelt képen, miközben az előtte lévő sakktábla egyik sötét figuráját éppen elhelyezi a harcmezőn. A cikk írójának faggatózására többek között ezt mondja magáról:

„Bobby Fischer a példaképem, mivel rámenősen támadt, és jó volt a végjátékban.”

Nos, ez a támadt szó az, amely felkeltette figyelmemet, olyannyira, hogy a továbbiakban már nem az ifjú matadorral foglalkozom írásomban – bár mostantól kezdve figyelni fogom szerepléseit, fejlődését –, hanem nyelvünknek egy mostanában kialakuló érdekes változásával.

A Szabad Föld 2011. április 8-i számának ominózus mondata

Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött.

Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi – nincs rajtam kívül más élete vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. május.

A média szó használatában mutatkozó sokéves bizonytalankodás után ma már szinte minden író, olvasó, (rádió)hallgató, tévéző, internetező ember számára világos, egyértelmű, hogy a média nem valamilyen tömegtájékoztató eszköz, hanem a létező tömegtájékoztató eszközöknek, hírközegeknek az összessége. Tehát beletartozik a hagyományos sajtó is, a rádió is és a televízió is. Elárulhatom, ezek nyelvezetéről szólva beszélhetnék együttesen is sajtónyelvről, mert ebbe a legtöbben beleértik az összes fent említettet, sőt „a negyedik médiumot”, az internetet is. Voltaképpen azt mondhatjuk, csupán annyi a média és a sajtó elnevezés közti különbség, hogy a sajtó szó elsősorban az írásos médiaformák felé tereli figyelmünket, míg a média elnevezés inkább az élőszóbeliekre utal. Én a következőkben nagyobbrészt a nyomtatott sajtóból merítem példáimat, teljesen azonban az élőszóbelieket sem hagyom figyelmen kívül. Ezek előrebocsátása után pedig most haladéktalanul a tárgyra térek.

Azt bátran megállapíthatjuk, hogy a médianyelv (vagy ha úgy tetszik: sajtónyelv) a köznyelv része, annak igényes változata, egyúttal pedig közérdekű része. Hozzátehetem: fontos része is, mert bár napjainkban az olvasás többé-kevésbé válságban van, ez a válság elsősorban a szépirodalmi műveket, a költői alkotásokat fenyegeti; a szakmai kiadványokat már kevésbé, az újságokat pedig még kevésbé. A bulvárlapok pl. – persze nem véletlenül, hanem bizonyos, itt most nem részletezendő társadalmi, szociológiai okok és körülmények következtében – népszerűbbek, mint valaha. Ebből egyértelműen következik, hogy a lapokkal, újságokkal szoros kapcsolatban állóknak – mindazoknak, akiknek riporterként, oknyomozó újságíróként, szerkesztőként vagy bármilyen minőségben a zsurnalisztika a kenyerük, a hivatásuk – mindent el kell követniük, hogy tevékenységüket e munka fontosságának tudatában a lehető legmagasabb színvonalon végezzék.

Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr, 149. évfolyam 1. szám (2025. január–március), 24-46. o.

A Jókairól szóló tanulmányok száma igen nagy, de életműve olyan hatalmas, hogy lehet még újdonságokra lelni, ezért érdemes felidézni a nyelvműveléshez való viszonyát és néhány jellegzetességét nyelvművészetének. (A jelen tanulmány szerzőjének korábbi monográfiái, tanulmányai a témában: Adamikné Jászó 2016, 2021a, 2021b, 2021c, 2022, 2023, 2024).

Jókai nyelvünknek szinte minden változatát felidézi a műveiben (vö. Jókai-szótár, 1994). A nyelvi változatokat mindig funkcióban, a retorikai illőség fogalmának megfelelően alkalmazza. Jókai valóban nyelvőr, olykor csatlakozik az akkoriban dúló nyelvhelyességi vitákhoz, ezt is szellemesen teszi:

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót, „labda”, használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a „da” végző a magyarban jogosulatlan, s mint ilyen, ünnepiesen letiltatott, száműzetett és kiakolbólíttatott: azóta a „zárda” – zárosház; – a „járda” – talpaló út; – a „csárda” – ivóház, – a „csorda” – marhagyülekezet, – a „borda” – oldalcsont; – a „konda” – sertéssereglet; – a „bunda” – szőrmedvény; – a „kaloda” – lábtiló; a „csoda” – bámulvány; a „micsoda” – mizé? – a „duda” – nyeggető síp; – ősi „Buda” – is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy „Pest” hozzávarratódott. – De mi lesz a „dadából”, aki elöl is „da”, hátul is „da”?
   Ezóta már a „labda” is bizonyosan „gömbce” (Lenci fráter és más elbeszélések).

Jókai Mór (1825–1904)

Tudjátok-e, hogy mi az ember,
A por és végtelen fia.
Istent teremtő csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen
Viaskodó harmónia!

Ó, emberek, szeretni kell a földet,
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek,
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

„A bölcsesség ékesszólás híján keveset használ...”  - Marcus Tullius Cicero

„szókincs: 1. Valamely nyelv szavainak összessége 2. Egy személy vagy egy (kisebb) közösség által használt szavak összessége”  – Tinta Könyvkiadó, Szótudástár – Értelmező szótár.

S hogy mekkora kincs? Szavak nélkül a legtöbbünk között nincs fejlett kommunikáció, s csak azt tudjuk egyrészt elmondani, másrészt megérteni, amire van megfelelő szavunk, kifejezésünk. Komoly tudományos vélemények szerint a fejlett beszéd képességének döntő szerepe volt az emberi faj kiemelkedésében az állatvilágból. A fejlett beszéd teszi lehetővé a célokhoz dinamikusan alakított együttműködéseket, a közösségek alakítását, működését, irányítását, s az utánzásnál minőségileg magasabb szintű tanítást és tanulást. A digitalizáció belépése előtt a beszéd rögzítése tette lehetővé a tudás rögzítését, megőrzését, továbbadását. SŐT: szavak nélkül tudatosan gondolkodni sem tudunk, ennek minden negatív következményével.

A SzóTudásTár felülete

A TINTA Könyvkiadóban a napokban jelent meg az Elvesztett szavaink kisszótára. Alcíme szerint: A magyar nyelvből évszázadok alatt kihalt 6250 szó és szójelentés magyarázata.

A szótár az értelmező szótári feladaton túl igen sok szónak bemutatja az eredetét is, feltünteti származását, megjelöli, hogy a magyar nyelvterület mely részén volt használatos.

Mindazok számára izgalmas és hasznos, akiket érdekel nyelvünk és ezen belül a szavak és a szójelentések története. Érdekes azoknak, akik örömmel gondolkodnak el és morfondíroznak szavainkról. A szótár sok kultúrtörténeti és művelődéstörténeti ismeretet rejt, hiszen olyan hajdani tárgyaknak, eszközöknek a nevét és leírását is tartalmazza, melyek ma már csak múzeumokban láthatók. A szótárt lapozgatva az érdeklődő egy több száz évvel ezelőtti világban találja magát. Ehhez az időutazáshoz nyújt segítséget az Elvesztett szavaink kisszótára mindazoknak, akik elmélyülnek a szótár szavainak böngészésében.

Kiss Gábor, a szótár összeállítója

bács: Pásztor, juhász.
bambuc: Mumus, ijesztő. Vigyen el a bambuci!
berce: A járom bélfája.
burdó: Tömlő, amelybe a túrót varrják. Burdótúró: tömlőtúró.

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy a fűszálon a pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

A mindenséggel mérd magad!

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!