A magyar pragmatikai kutatások és publikációk elmúlt évekbeli örvendetes gyarapodásának (vö. Németh T. – Bibok 2003, Szili 2004, Németh T. 2006, Nemesi 2009) legújabb, igen fontos állomása Tátrai Szilárd könyve, amely a funkcionális kognitív nyelvészet felől közelítve – annak nézőpontjából – igyekszik átfogó rálátást nyújtani a pragmatika területére.
A munka meghatározó, több szinten és módon is vissza-visszatérő kulcsszava a nézőpont. Egyrészt magát a nyelvészeti pragmatikát is sajátos nézőpontként, szemléletmódként értelmezi a szerző, másrészt a nyelvi megismerés perspektivikusságának kiemelt szerepe révén a nézőpont fogalma metaszinten és tárgyszinten is érvényesül a kötetben, amit két nagy tartalmi egységének egymáshoz viszonyítva khiasztikus elrendezésű címei is jeleznek: A pragmatika nézőpontja – A nézőpont pragmatikája.
A kötetet a tudománytörténetben önreflexíven elhelyező bevezető rész a pragmatikai hagyomány történetének rövid felvázolása (1.1.) és a pragmatika diszciplináris státusának bemutatása után (1.2.) megismertet a könyv felépítésével, alapvető kérdéseivel is (1.3.).
A két nagy tartalmi egységre tagolódó munka első része (A pragmatika nézőpontja) koherens pragmatikaelméleti modell megalkotására törekedve a nyelvi tevékenység funkcionális szemléletű, kognitív nyelvészeti szempontokat érvényesítő leírását nyújtja.
A nyelvi tevékenység általános jellemzésében a szerző (2. fejezet) meggyőzően mutatja be, hogy a nyelvi megismerés genetikai és környezeti alapokból, illetve a köztük lévő kölcsönviszonyból indul ki. A nyelvi megismerést ugyanis meghatározza az, ahogy az emberek a saját testükből kiindulva megtapasztalják a körülvevő világot; ez a fiziológiai tapasztalat pedig abba a szociokulturális környezetbe ágyazódik be, amely az emberek társas tevékenysége révén formálódik. A világgal kapcsolatos tapasztalatainkat a nyelvi szimbolizáció révén tudjuk mások számára is hozzáférhetővé tenni, ebben a folyamatban pedig a figyelemirányításhoz kapcsolódó intencionalitás, az interszubjektív aktusként működő referencialitás és a perspektivikus jellegű fogalmi konstruálás is szerepet játszik (2.1.).
A nyelvi interakciókban a beszélők nemcsak ilyen világreprezentációkat hoznak létre, hanem azzal egyidejűleg személyközi kapcsolataikat is alakítják. E két meghatározó kommunikációs funkció közül az első a figyelemirányítás triadikus viszonyrendszerével jellemezhető interszubjektív megismerő metafunkció, a másik pedig az egymásra figyelés diadikus viszonyában megvalósuló interperszonális kapcsolatteremtő metafunkció. Ezek mellett működésbe léphet az úgynevezett diszkurzív metafunkció is, amely a társalgások alakítására való képességet jelenti. A személyközi viszonyok nyelvi alakítását tekintve igen fontos a nyelvi udvariasság kérdésköre, az egyes udvariassági elméleteket és a magyar nyelvű empirikus eredményeket is érintő alfejezet az udvariasságot a mások iránti szociális figyelem megnyilvánulásaként értelmezi (2.2.).
A nyelvi tevékenységet általánosan jellemző fejezetet lezáró egység a nyelvi tevékenységben egymást feltételezve és kiegészítve érvényesülő választás, az egyezkedés és az adaptáció jelenségét mutatja be. A tankönyv szemléletes, megvilágító erejű példáit jelzi a három fogalom illusztrálására alkalmazott párbeszéd: egy egyetemi szituációban a tegezést választó beszélő nem tegező választ kapva maga is áttér a távolságtartóbb nyelvi formák használatára (2.3.).
A 3. fejezet a pragmatikai szemlélet egyik igen fontos kérdését, a kontextus mibenlétét és működését tárgyalja. Ebben az értelmezésben a kontextus „olyan dinamikus viszonyrendszer, amely a résztvevőket, illetve az általuk mozgósított ismereteket foglalja magában. Egyszerre jelenti a megnyilatkozások kommunikációs körülményeivel kapcsolatos ismeretek rendszerét és ezen ismeretek alkalmazásba vételét a dinamikus jelentésképzés folyamatában” (51). Ezért a kontextus összetevői kettős szempontrendszer révén közelíthetők meg: egyrészt olyan értelemtartományként, amely a szituációra, a cselekvésre és a témára vonatkozó ismereteket tartalmazza (3.1.); másrészt olyan viszonyrendszerként, amely a résztvevőket, illetve fizikai, szociális és mentális világukat foglalja magában (3.2.). Az így értett kontextus elkülönül a kotextustól, amely a megnyilatkozás nyelvi környezetét jelöli. A kontextus tehát nem előre adott, a megnyilatkozástól függetlenül létező realitás, hanem az értelmezés folyamatában jön létre, azaz a kontextus a nyelvi tevékenység folyamatával párhuzamosan a résztvevők konstruktív hozzájárulására révén alakul (3.3.). A sokszor a humort sem nélkülöző nyelvi adatokat és magyarázatokat jelzi a fejezetben szereplő, tehenet fejő lányt szemlélve elhangzó Nem mondom, szép jószág megnyilatkozás többféle értelmezhetőségének a fejtegetése.
"Nem mondom, szép jószág"
Amerigo Vespucci
