Megjelent: Felvidék.ma, 2024. március 27.

Az eseménynek a kastély nagyterme adott otthont (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma)

Megjelent: Népszabadság – Budapest melléklet, 2002. június 26.

Kisdiákok tanulmányi versenyének eredményhirdetését látni mindig szívet-lelket gyönyörködtető élmény. Hát még akkor, ha a díjazottak egyébiránt és valamiben elesettebbek az átlaggyerekeknél! Az országnak talán leghosszabb nevű oktatási intézménye, a váci Cházár András Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola, Diákotthon, Gyermekotthon és Pedagógiai Szakszolgálat a közelmúltban rendezte a hallássérült iskolások országos tanulmányi versenyét.

A ma Szlovákiához tartozó Jólészen született névadó, Cházár András (1745–1816) sikeres – a szegényektől pénzt el nem fogadó – ügyvédként kezdte pályafutását. Amikor azonban II. József 1784-ben peres ügyekben is kötelezővé tette a német nyelv használatát, bezárta irodáját. Gazdálkodni kezdett. Vállalkozó szellemét mutatja, hogy szorgalmazta a hazai burgonyatermesztés elterjedését – ez akkoriban olyannyira újdonságnak számított, hogy kiváltotta a környék népének értetlenségét, esetenként gyűlöletét (igaz, éhínség idején elfogadták a krumpliadományát). Eközben a politizálást sem hagyta abba. Fáradhatatlanul bírálta az uralkodó neki nem tetsző intézkedéseit, és nem szűnt meg szót emelni az elesettekért.

Amikor egy külföldi útján Cházár megismerkedett a bécsi siketnémáknak a mai Operaház helyén álló intézetével, hangoztatni kezdte hasonló létrehozásának fontosságát Magyarországon is. A korabeli sajtóban adakozásra kérte polgártársait, ő maga pedig szülőházát ajánlotta fel a nemes célra. A kormányzati szervek a váci püspöki palota barokk épületét jelölték ki az intézmény helyének, így került a hallássérült gyerekek iskolája a város központjába, a mai Március 15. térre – ez példa nélküli földrészünkön, a társintézmények általában a települések határában, valamelyik külvárosi kerületben tevékenykednek. A Váczi Királyi Magyar Siketnéma Intézetet 1802 nyarán nyitották meg elsőként Magyarországon, negyedikként Európában. A sors rosszízű tréfája, hogy a rebellisnek tartott ötletadót nem hívták meg az ünnepi alkalomra. Cházár csak egy esztendő múlva látogatott el Vácra és vitte magával az időközben összegyűjtött újabb adományokat is. A négy tanárral, köztük egy Bécsből érkezett siket pedagógussal dolgozó iskola tekintélyét mutatja, hogy igazgatója a püspök és a polgármester után következő váci közjogi méltóságnak számított.

Cházár András

Megjelent: Népszabadság, 2004. május 29.

Ritka eset, hogy egy egyszerre elvont és gyakorlatias tudományszak legfontosabb ismereteit összefoglaló könyv húsz esztendő múltán ötödször is megjelenjen. E ritka eset történt meg az A nyelv és a nyelvek című – igaz, nemcsak bővített, hanem át is dolgozott – munkával. Az évforduló alkalmából rendezett könyvbemutató kapcsán Kenesei Istvánt, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójával, egyszersmind a sokak érdeklődésére számot tartható régi-új kötet szerkesztőjét a mű egyik legfontosabb mozzanatáról kérdeztem.

Korábbi munkák jobbára hatezerre becsülték a világ nyelveinek számát, a magyart pedig a beszélők számának sorrendjében a 35. helyre tették. Kenesei István szerint pontosabb, ha legalább négyezer és legföljebb hatezer különféle nyelvről beszélünk, a mi helyünk pedig valahol a 40. és az 50. hely között van. Az óvatosabb becslések oka az elmúlt évtizedekben bekövetkező változások serege. A világon létező kis nyelvek száma talán megállíthatatlanul csökken. Amiatt, mert néhány száz, esetleg csak néhány tucatnyi használójuk elhunyt vagy – egy nagyobb nyelv területén élvén – anyanyelvét már nem tanította, nem tanítja meg utódainak. Szerencsés esetben a kihalt nyelvnek vannak leírt szövegei. Ilyen például a IV. századból való gót biblia. Sok esetben azonban megörökítetlenül tűntek, sőt tűnnek el napjainkban is nyelveknek akár százai – és ezzel az emberiség óriási szellemi teljesítményei tűnnek el a világból. Talán fájóbb, de legalábbis ahhoz mérhető veszteséget okozva, mint egyes növény- vagy állatfajok kiveszése. Gondoljunk csak egy régi példára, a hunra: Attila nyelvéből semmi sem maradt ránk. És hiába a régészeti leletek, a csontok, a cserepek, az ékszerek nem szólalnak meg.

Kenesei István

Más kérdés – teszi hozzá Kenesei –, hogy például a neandervölgyi ember csontleleteiből kimutatható: azok az oldalági ősrokonaink nem tudhattak annyi hangot megformálni, mint amennyire manapság képesek vagyunk, beszédjük tehát hangzásban a mienknél, illetőleg fejlettebb kortársaikénál, azaz egyenes ági elődeinkénél szegényesebb lehetett.

Megjelent: Olvassbele.com, 2024. április 5.

Messze-messze, tengeren túlra kalauzolnak el bennünket ezek az eredeti ősi japán népmesék, oda, ahol a Fudzsi szent hegye magasodik az ég felé. E hajdan szájról szájra terjedő rövid tanító történetekben csodás módon életre kelnek a virágok, az állatok beszélnek, és mind emberi tulajdonságokat hordoznak. A szamuráj harcosok pedig útra kelnek, hogy ártó szellemekkel vívjanak meg, és varázslatos kardjukkal összecsapjanak a gonosszal.

Nipponország régi meséiben a halandók lelke állatokba költözik, az istenek a Földre szállnak, a kő életre kel, mert ezen a cseresznyevirágos vidéken semmi sem lehetetlen. A kötetben szereplő népmesék témái és a történetek fordulatai ismerősek lehetnek nekünk, magyaroknak is, hiszen ezek is a jó győzelmével, az igazak megdicsőülésével zárulnak.

A hajdani öreg japán mesemondó alapvető és örök emberi értékekre kívánta felhívni a hallgatósága figyelmét olyan szárnyaló képzelettel, amely földrészektől és népektől függetlenül ott él minden nép fiaiban – írta a kötet 1930-as megjelenésekor az előszóban Kúnos Ignác.

Kúnos Ignác ismert japán népmeséket válogatott a Nipponország naposkertje című kötetbe. Ebben segítségére volt barátja, Tojama Koicsi, aki Kúnos elmondása szerint maga is mesemondó volt. A Nyugat folyóirat egyik 1930-ban megjelent számában Kúnos megható történettel mutatta meg, hogy a japán néplélek mindig pozitív, más előtt még akkor sem mutatja ki a fájdalmát, ha az illető közeli barátja.

A kötetben szereplő japán népmesék egytől egyig a jó győzelmével, a helyes erkölcsök jutalmával zárulnak. Kúnos Ignác nyelvi leleménye, hogy egyik-másik mesét rímekbe szedve, a magyar fülnek ismerős verseléssel közölte.

Megjelent: Népszabadság, 1997. szeptember 6.

Az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 1965-ben világkongresszust hívott össze. A résztvevők – tudván, hogy az analfabetizmus mennyi nehézséget, kényelmetlenséget okozhat az egyénnek és a társadalomnak, mennyi nemzeti jövedelemtől, bevételtől, haszontól esik el miatta soktucatnyi ország – elhatározták, hogy szeptember 8-át az írástudatlanság elleni küzdelem (alfabetizálás) nemzetközi napjává nyilvánítják. Azóta néhány százmillióval több analfabéta él a Földön. Igaz, jócskán megszaporodott bolygónk lakóinak száma is.

Valaha – és nem is kell túlságosan régi időkre, csupán néhány évszázadnyira visszatekinteni a történelemben – a kevésnél is kevesebb ember titka volt az írás és az olvasás (nagyjából tízezer esztendeje pedig egész bolygónkat a hamarosan ősírásokat feltaláló analfabéták lakták). És nem mondhatjuk, hogy a betű nem ismerése miatt a többiek okvetlenül ostobák voltak. Hiszen gondoljunk csak bele: négyszáz év Árpád-házi uralkodói közül egyetlenegy sem volt betűvető ember, olvasni is legföljebb Könyves Kálmán tudott valamicskét. Mégsem voltak tudatlanok – ráadásul szükség esetén bármikor igénybe vehették papjaik, lovagjaik és más hivatalviselőik segítségét. És hát analfabéták voltak-e kétszáz éve csomóírással bármelyik társuknak hosszú üzeneteket küldő indián főnökök vagy néhány évtizede a beszélt nyelvek sokfélesége ellenére is kontinensszerte megértett dobnyelven kommunikáló afrikaiak?

Az Árpád-háziak körében kivételnek számító betűvető, Könyves Kálmán ábrázolása a Thuróczi-krónikában

Megjelent: Népszabadság, 2001. március 28.

Egy beszédkutató laboratóriumban – ha jelképesen értjük – természetesen patikamérleggel mérik az emberi hangot. Valóságos patikamérleget azonban aligha keresne bárki egy efféle intézményben. Pedig rátalálna. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Kempelen Farkas Beszédkutató Laboratóriumában egy Európában páratlan kiállítás mutatja be a beszédkutatás hazai történetét, e história máig megőrzött eszközeit. Közöttük van egy sok évtizeddel ezelőtti, még korántsem elektromos, digitális, hanem egyszerű kétkaros, műanyag serpenyős – valóságos patikamérleg. Fonetikusok a beszédhangok intenzitását mérték vele. Egészen pontosan azt, hogy valamely hangunk „súlyosabb”-e egy másiknál. Ehhez egy műszer papírszalagra rajzolta a hang intenzitásgörbéjét. A diagrampapírt hangonként a rajz szerint körbevágták, és az így született szabálytalan körvonalú papírdarabkákat a mérleg serpenyőire helyezték. Az a „hang” volt az intenzívebb, amelyiknek a serpenyője lefelé mozdult.

Mindezt a laboratórium vezetője, Gósy Mária, a nyelvtudomány doktora magyarázza, mielőtt válaszolna a beszédkutatás értelmét, hasznát tudakoló kérdésre. (A hazai beszédkutatás ősatyja a XVIII. század második felének egyik legsokoldalúbb elméje, Kempelen Farkas volt, aki munkásságában a neki nemzetközi hírnevet szerző „sakkautomatánál” fontosabbnak tartotta a beszélőgépet – ez utóbbi rekonstrukciója tavaszra készen lesz, akkor a nagyközönség is láthatja, hallhatja majd a Millenniumi Kiállítás- és Konferenciaközpontban. Kempelen után hosszú szünet következett, majd a XX. század első felének ma már alig ismert próbálkozásai után a Nyelvtudományi Intézettel egyszerre, 1949-ben létrejött az ősatya nevét 2000-től viselő laboratórium.)

Kempelen Farkas beszélőgépe

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy skót nyelvész, Isabel Forbes egy nemzetközi konferencián azt kérdezte magyar kollégáitól, hogy lehet az, hogy a magyar nyelvben két szó is van arra – a „piros” és a „vörös” –, amire az angolban, a németben, a franciában csak egy. A hajdani beszélgetés egyik résztvevője Kiss Gábor volt, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

– Nagyon sok magyar–idegen nyelvű szótárban áll a piros és a vörös után is ugyanaz a szó. Az angol megfelelő a red, a német a rot, a francia a rouge, és a példák a cigánytól a svédig hosszan sorolhatók. Természetszerűleg a mi két szavunk jelentése is hasonló. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a vörös „a vér színéhez hasonló”, a piros pedig „élénk, világos árnyalatú vörös”. A Brent Berlin–Paul Kay kutatópáros az 1960-as évek végén írott korszakos munkájához – Az alapszínek megnevezéseinek egyetemessége és evolúciója – mellékelte vizsgálatai egyik eszközét, egy 329 színt tartalmazó palettát. Ezt a palettát mi is megmutattuk kísérleti alanyainknak. És ők ugyanazokat a színeket jelölték meg pirosnak vagy vörösnek, amiket az angolok, németek, franciák rednek, rotnak, rouge-nak. Ám a mi kísérletünkben meglehetősen pontosan elvált egymástól a „piros” és a „vörös” tartomány.

Kiss Gábor

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy évtized alatt két kiadásban is megjelent Domokos Péternek a Szkítiától Lappóniáig című, a finnugor nyelvrokonság és a magyar őstörténet irodalmunkban tükröződő históriáját bemutató kötete. A finnugrisztika tudományos eredményeinek jelenkori társadalmi fogadtatásáról a második kiadás elő- és utószavában az elsőben olvashatónál mégis keserűbben szól a könyv. A látszólagos ellentmondásról beszélgettünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem finnugor tanszékének vezetőjével. [Domokos Péter 2014-ben hunyt el - a szerk.]

– A második kiadás 1998-ban írt előszavának és utószavának keserűsége azóta sem oldódott bennem. Igaz, az egyetemünkön finnugor, finn és most már észt szakot is választhatnak a hallgatók – mellesleg szólva: a miénk a világ legrégibb, immár 128 éves finnugor tanszéke, 26 ezer kötetet számláló szakkönyvtárral. Igaz, hogy van finn, észt és udmurt lektorunk, finn nyelvészetet és finn irodalmat előadó vendégtanárunk, és Szombathelytől Szegedig és Pécstől Debrecenig az ország más egyetemein, főiskoláin is dolgoznak valamelyik finnugor nyelv anyanyelvi lektorai. Napvilágot látnak kiadványsorozatok, például az Uralisztikai Tanulmányok vagy a Budapesti Finnugor Füzetek kötetei. Vannak azonban a mérleg másik serpenyőjébe való tények is. Például az ELTE-n tavaly egyetlen intézetbe vonták össze a magyar nyelvészeti és a finnugor tanszékeket. Márpedig ez az önállóság bizonyos fokú elveszítésével, a meglévő szakmai műhelyek későbbi elhalásával jár, járhat. Pénzhiány miatt kevesebb értékes könyv jelenhet meg a finnugrisztika köréből, mint amennyi megjelent az előző évtizedekben. Nemcsak a kedvezőtlenebb anyagi körülmények nehezítik tudományszakunk dolgát! Hanem az is, hogy erős médiabeli, olykor politikai szándékoktól sem mentes támogatást kapnak teljességgel tudománytalan nyelvészeti, őstörténeti elméletek.

Megjelent: Magyarország 1977/37, 22. o.

Alighanem Pszametikhosz fáraó volt az első „gyermeknyelvkutató”. Hérodotosz beszámolója szerint a fáraó kíváncsi volt rá, hogy melyik nyelv a legősibb a világon. E rejtélyt úgy vélte megoldhatónak, hogy két gyermeket a külvilágtól teljesen elzártan neveltetett, a gyermekekhez nem volt szabad szólni. Amikor elérték a kétéves kort — folytatódik a híradás —, egyikük meg is szólalt, s a „bekosz” szót ejtette ki, ami frígül „kenyeret” jelent. Erre a fáraó kihirdette, hogy a fríg a világ legősibb nyelve.

A XIX. századig a nyelvészek még komolyan vették, hogy a gyermeknyelv tanulmányozásával választ adhatnak a nyelveredet kérdésére. Azután feladták a reményt, érdeklődésük azonban nem szűnt meg a gyermeknyelv iránt.

Nem elfogadható

Rendszeres és öntörvényű tanulmányozása a múlt század végén, e század elején kezdődött. Legelterjedtebb az úgynevezett longitudinális biografikus módszer volt, amelynek lényege, hogy egy-egy kutató hosszabb időn, olykor éveken át figyelte gyermeke nyelvi fejlődését, és tapasztalatait a krónikás hűségével feljegyezte. Ma már ez a módszer nem fogadható el; alapvető követelmény, hogy a vizsgálatok tömegesek legyenek.

A nyelvi fejlődés ugyanis viszonylag jelentős egyéni eltéréseket mutathat. Egyéves korban megjelennek az első szavak, a második életév folyamán növekszik a gyermek szótári készlete, majd kétéves korban feltűnnek az első kéttagú, ritkábban háromtagú mondatok. Előfordul azonban, hogy egyes gyerekek bizonyos fejlődési szakaszokat kihagynak, vagyis hogy az egytagú mondatokat azonnal a háromtagúak követik. Több ugyanolyan korú gyermek nyelvi fejlődésének vizsgálata esetén az ilyen kivételek nem torzíthatják el az eredményt.

Megjelent: Magyarország 1977/38, 37. o.

A tudomány legnagyobb tévedése, hogy csakis a tudományban hisz. Ez a szellemes aforizma a nyelvtudományra is érvényes. A nyelvet legalább olyan mértékben — ha nem jobban — alakítja a tudománytalanság, mint a tudományosság. Korántsem csak a múlt tanúskodik erről; nemritkán a jelen is. Hiába a nyelvművelők, írók, költők tiszteletre méltó igyekezete, hangjuk olykor afféle pusztába kiáltott szó. Még akkor sem hallgatnak rájuk, amikor igazukhoz kétség sem férhet, s mondandójuk megszívlelése szerfölött egyszerű volna. Mint például a metró esetében. Annak idején a Népszabadságban Boldizsár Iván emelt szót az idegen kifejezés ellen, mindhiába. A Budapesti Közlekedési Vállalat is igazat adott neki, ám sajnálkozva közölte: javaslata megkésett, már elkészültek az akkoriban megnyitás előtt álló első szakasz táblái, utcai föliratai, tájékoztató füzetei, s ezek kicserélése egyetlen szó miatt drága mulatság volna.

A 2-es metró már nem földalatti néven indult