Egy televíziós interjúból származik ez a félmondat: sikeres pályát mondhat magának. Elolvastattam ezt néhány nem nyelvész ismerősömmel, s közülük – meglepetésemre – egy érezte csak úgy, hogy valami hibázik benne. Mi is itt a hiba? Fordítsuk le így: „a maga pályáját sikeresnek mondhatja”. Vagy: „elmondhatja: pályája sikeres volt”. Akár így, akár úgy: a pálya az övé. De akkor nem magának mondhatja, hanem magáénak. Kimaradt a birtoklásra utaló -é. Ha az én kalapomon nincs szalag, de a Pista kalapján van, akkor nem a Pistán van szalag, hanem a Pistáén.

Kezdjük ezeket az „apróságokat” elhagyogatni. Ilyeneket olvas és hall az ember: „A busz ülése kényelmesebb a vonatnál.” Hogyan vethető össze a busz ülése és a vonat? Sehogy! A busz ülése a vonat ülésénél kényelmesebb; sűrítve: a vonaténál. – Egyszerre két apróság maradt ki ebből a – matematikatanári, de mégiscsak tanári – jelentésből: „Az idei dolgozatok jobbak a tavalyi tanulóknál.” Tehát idén a dolgozatok jobbak, mint tavaly a tanulók! Itt még a birtokviszonyra való egyszerű visszautalás is kevés volna. Ha így javítjuk: „Az idei dolgozatok jobbak a tavalyi tanulókénál”, azt állítanánk: tavaly a sok tanuló egy közös dolgozatót írt. Pedig ki-ki külön írt egyet-egyet. A dolgozatok többségének jelölésére még az -i többesítő jelet is ki kell tenni. Rendbehozva így hangzik tehát: „Az idei dolgozatok jobbak a tavalyi tanulókéinál.”

Egyre többször jut eszembe mostanában egy anekdota a régi hadseregből. A tizedes, estin, az általános hetediket végzi; s kiképzőként, napközben, csillogtatja tudását.

– No, fiam – kérdi a nyári gyakorlatos egyetemistát –, hány foknál forr a víz?
– Jelentem: száz foknál.
– Szamár vagy! Te mondd meg, Horváth! – fordul a másikhoz.
– Jelentem: száz foknál.
– Szamarak vagytok! – válaszol büszkén. – Tanuljátok meg: a víz kilencven foknál forr!
Harmadnap kissé zavartan áll a csoport elé.
– Fiúk – mondja. – Bevallom: tévedtem. A kilencven fok, az a derékszög!

Nos, mi másra gondolhatnék, mikor ismételten ezt hallom: „Meg kell találnunk a legkisebb közös nevezőt.” A matematikai műveltség jó dolog. S ha közös nevezőre jutunk, az is, mert akkor a mennyiségek összemérhetők. De a közös nevező sem nem nagy, sem nem kicsi. Egyszerűen csak közös. A legkisebb közös, az nem a nevező, hanem a többszörös. Például kétharmadnak és egykettednek hat a közös nevezője, mert a háromnak és a kettőnek hat a legkisebb közös többszöröse. – Vagyis hát: a kilencven fok, az a derékszög!

A betegségek olyan rendkívüli állapotok, amelyek eseményszámba mennek, megkülönböztetett figyelmet kapnak. Akárcsak más, hasonlóan problematikus, rendkívüli állapotokkal szemben, a velük szembeni reakció is többféle lehet. Az ellenük való aktív, gyakorlati fellépés mellett (amilyenek általában a gyógyítás legkülönbözőbb műveletei) több olyan attitűd létezik, amelyeket általában az olyan tapasztalati kategóriákkal szemben veszünk fel, amelyek nem egyeznek a normálisról alkotott elképzeléseinkkel. Általában háromféle attitűd felvétele szokás: (1) a tényeknek való hátat fordítás, elhallgatásuk, amikor is a téma tabuvá válik, (2) a tények természetfelettivé nyilvánítása, amit irányukban félelemmel vegyes tisztelet kísér, és (3) a dolgok tréfára vétele. A tényeknek való hátat fordítás és nevetségessé tételük egyaránt a belőlük adódó következmények érvénytelenítésére tett kísérletnek értelmezhetők.

Bár a magyarság betegségekkel szembeni attitűdjei viszonylag csekély figyelmet keltettek tanulmányozóik körében, a velük kapcsolatos, egymással összefüggésben álló tabu és eufemizmus viszonylag jól számon vannak tartva. Annál kevesebb figyelmet kapott a különösen az erdélyi folklórból kimutatható, betegségeket tréfára vevő attitűd.

Aggódva figyelem: szólásaink, hasonlataink, közmondásaink, melyeket eleink „nyelvünk virágaiként” tiszteltek és rögzítettek különféle gyűjteményekben, egyre inkább fogynak, kopnak és torzulnak. Valami rémlik belőlük, de összekeveredve, elveszítve eredeti formájukat, s vele értelmüket is. Nemrégiben ez ütötte meg a fülemet, egy gimnazista leányka szájából: „Másról beszél, mint Deákné.” Szerény figyelmeztetésemre, hogy Deákné a vásznáról volt híres, amelynél nem különb valami-valaki; másról meg Bodóné szokott beszélni, mikor a bor árát kérdik – furcsállkodva s kissé fensőbbségesen utasított rendre: „Hát ki így mondja, ki úgy! Nem mindegy?”

Bizony nem! Annak, hogy – mondjuk „Él, mint Marci Hevesen”, ma már valóban nincs értelme. De van története és hagyománya. Nem mondhatjuk helyette: „Él, mint Jóska Isaszegen”. Mert a nyelvközösségnek egy – bár, sajnos, egyre fogyatkozó – részében az első mégis mond valamit, a második semmit.

A történelemben kivételes, hogy egy kivégzett személy utolsó szavaival utalást tegyen saját nevére, de ez történt Párizs egykor ünnepelt táncosnője, művésznevén Mata Hari, polgárnevén Margaretha Geertruida Zelle esetében.

Valamilyen módon feltehetően a világ valamennyi nyelvében kifejezést nyer az, ami a magyarban a könny és a forrás szók központi jelentése, s ezeknek kifejezésére a világ nyelvei előszeretettel választják a ’szem vize’ és a ’víz szeme’ jelentésű összetételeket.

Nehéz kérdést tett fel régi kedves levelezőm, a debreceni Sutták Endre. Hogy melyik vonatkozó névmás a helyénvaló itt: „A könyvet, ami a kezében volt, letette az asztalra”; vagy pedig: „A könyvet, amely a kezében volt, letette az asztalra.”

Nos, kanyarodjunk neki!

„Egy könyvet látott, ami a földön hevert.” A földön bármi heverhet, de könyv aránylag ritkán. Itt a könyv sokféle, sőt szinte bármiféle egyéb tárggyal áll szemben; maga az a meglepő, hogy könyv. Nem valamelyik könyv, nem egy bizonyos könyv; csak könyv, nem pedig ceruza, kalapács vagy rumosüveg. Az ami úgy utal rá, mint tárgyaknak egy fajtájára.

No de: „Azt a könyvet kereste, amelyet tegnap olvasni kezdett. ” Itt a könyv nem tárgyak egyik fajtája, hanem a könyveknek meghatározott egyede. Ez a könyv nem a ceruzákkal, kalapácsokkal, egyebekkel áll szemben, hanem minden más könyvvel; erre az amely vagy akár az amelyik utal helyesen.

A szociolingvisztika egyik legfontosabb felismerése, hogy magához a nyelvhez hasonlóan a nyelvhasználat is rendszert alkot, amely a nyelvi rendszernél jóval érzékenyebben reagál a nyelven kívüli hatásokra. Minden nyelvben – ha a nyelvi rendszerben nem is, a nyelvhasználatban mindenképpen – kifejezést nyer a társadalmi rang és státusz. Ez a társadalmi rangjelzés nem korlátozódik az emberekre, hanem érvényes lehet állatokra, élettelen tárgyakra, szituációkra, a beszéd közönségére stb. A társadalmi státusz kódolása számos formában megnyilvánulhat, minthogy maga a státusz is számos társadalmi jelenséghez kapcsolódik, amelyek mindegyike elvben külön kódolható. Ilyen társadalmi jelenség az udvariasság, a távolságtartás, formalitás, szimpátia, közömbösség stb. A társadalmi státusz általános tulajdonságai közé tartozik, hogy stabil (merev), szorosan strukturált, fokozatos és többféle módon kódolt.

A tegezést a magyarban – miként sok más nyelvben – meglehetősen bonyolult rendszer szabályozza. Bár a tegezés az ősibb és a több – például morfológiai – szempontból jelöletlen (angolosan unmarked, default), a felnőtt magyar ember addig ismeretlen, felnőtt beszédpartnerét az ismerkedéskor és gyakran ezen túl is, még ha például egykorú és azonos nemű kolléga is, általában magázza. A magázás csak a XVI. századtól, a társadalmi rétegződés növekedésével terjedt el a tegezés rovására. Bár a magázás a nyelvjárásokban nem látványosan elterjedtebb, mint a köznyelvben, egyes vidékek nyelvhasználatára kimondottan jellemző. (Például Erdélyben, ahol gyakran, hagyományosan a falvakban a nem ismert gyereket is magázva szólítják meg a felnőttek.)

Ha a magázást tekintjük adottnak, jelöletlennek, legalább kétféle fő csoportba sorolhatók a tegezve megszólíthatók. Ide tartoznak egyrészt a valamilyen értelemben (rokonság, ismeretség, foglalkozás, életkor stb.) hozzánk közel állók, akikkel gyakran – például a más nemű, más korú kollégák esetében – kuszának tűnő preferenciák szerint tegeződünk vagy magázódunk. Ráadásul szintén bonyolult – és olykor csak egy-egy szituációra érvényes – szabályok szerint dől el, hogy a tegezés kötelező vagy lehetséges, egyoldalú vagy szimmetrikus, intimitást vagy megvetést fejez-e ki stb.

Mi volt az a jotta? Egyfajta pénz, esetleg valamilyen mértékegység? Mit nem enged, aki egy jottányit sem enged?

Jotta szavunk valójában van is meg nincs is. Ott áll címszóként az értelmező szótárakban meg az idegen szavak szótárában; de csak ragos alakban használatos: „egy jottát nem enged”; még gyakrabban -nyi képzővel: „egy jottányit sem”. Jelentése helyett efféle körülírásokat találunk: „annyira ragaszkodik álláspontjához, hogy a legcsekélyebb engedményre sem hajlandó”; vagy általánosabban: „egy cseppet sem, semmit sem”. Magyar–idegen nyelvű szótáraink címszónak is a jottányi alakot veszik.

Történeti-etimológiai szótárunkból kiderül: sem pénz, sem mérték nem volt a jotta; hanem az i betű görög nevének, az iótá-nak latinosított formája. – A korai kereszténységnek hitbeli alapkérdése volt, hogy Krisztus egylényegű-e az Atyával, azaz: „homouzion”, vagy csak hasonló lényegű, tehát: „homoiuzion”. A jotta vízválasztó volt.

Az alábbi ismertető Karvalics László Informatorium. Szó-kalauz a kortárs információs kultúrához (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2017) című könyvének bemutatóján hangzott el az MTA Nyelvtudományi Intézetében, 2017. május 2-án.

Az 533 oldalas grandiózus munka bevezető tanulmányt, 250 szócikket, szókategóriákat, szójegyzéket és szókategória-jegyzéket tartalmaz. Z. Karvalics László egy mindannyiunk által ismert szó – az információ – környezetében talált meg más kifejezéseket: meglepő és egyben örömteli is, milyen sok szót gyűjtött e fogalom köré.

Az Informatorium kiváló, alapos filosz munka. Minden sorát a filológiai pontosság jellemzi. A mű koncepciójának lényege az információ fogalmának körbejárása. A szerző többéves kutatómunkával tárta fel az információ szóalakot tartalmazó, azzal kapcsolatban lévő kifejezéseket, azok technikai, szakmai, tudományos és jelentéstani hátterét, hálózatát, kapcsolódási pontjait. A mű hozzájárul a digitális szakadék csökkentéséhez és az informatikai fogalmak értelmezésének tisztázását célzó nyelvstratégiai tervekhez.

Hogyan kell verset írni? – hökkentett meg a kérdésével az egyik tanítványom. Tényleg meghökkentő a kérdés: mitől vers a vers? Ritmustól és rímtől? Gyakran igen; de vannak szabadversek, csupán valamilyen hullámzással; sőt képversek, csak a látvány hullámzásával. Vannak rím nélküli versek, sőt a görög, római verselés nem is ismerte a rímet. – Képek, jelzők és más, úgymond költői eszközök teszik a verset? Ez a vélekedés szinte értelmezhetetlen. Mert mi a kép? Csak a metafora? Nincsenek képek például József Attila Születésnapomra c. versében vagy az ebben is idézett Tiszta szívvel címűben. Aztán jelzők nélkül is születtek remekművek. Kosztolányi ezt írta Ige c. hírlapi cikkében: „Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.”

József Attila

Az említett kellékek külön-külön vagy együttesen megjelenhetnek a költeményekben, de nem elégségesek a jó vershez. Mi kell hát? – Egy gondolat, egy érzés, mely tömören, mélyen megfog valamit lényünkből, az életből, a világból. A költő alapélménye formát ölthet egyetlen mondatban, mint például a rab Radnóti Miklósnak felesége utáni vágyakozása a Hetedik eklogában: „mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”; vagy egyetlen képben, mint Vajda János Húsz év múlva c. emlékezésében:

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…