Sokan és méltán bosszankodunk a kijelentő módban használt nem tudhassuk, nem lássák-féle igealakok, a suksük-ragozás miatt. De már jó pár éve derűre fakasztanak az ellenhatásként keletkezett tyuktyük-formák, mint pl. Hogy ne mondhatják rólunk, a ne mondhassák helyett.

Dr. Schéda Mária, egy székesfehérvári tanár írta: „Az utóbbi években figyeltem fel a »tyuk-tyükölés« jelenségére. Bizonyára gondolja (mert nyilván észrevette), hogy arról van szó, igen gyakran kerülik a beszédben a felszólító mód -suk, -sük alakját akkor is, amikor ezt nem szabadna tenni, és tyuk-tyük-kel helyettesítik. Teszik ezt magukat műveltnek tartó emberek, rádióban megszólaló politikusok, sőt művészek.”

A megfigyelés pontos; a tyuktyük elítélése jogos; mégis hadd fűzzek hozzá némi megjegyzést, a jelenség teljesebb megértése érdekében. Akik hallották vagy olvasták a suksük-formák helytelenítését, tehát a -t, -st, -szt végű igék essező, esszező ejtését a kijelentő módban (nem szeressük az efféléket; nem eresszük el a kezünket, az eresztjük, szeretjük helyett), s akik tehát nem akarnak beleesni ebbe a tévedésbe, hibába, akkor se merik használni az essező formákat, amikor jogos volna, azaz a felszólító módban, s ilyen alakokat mondanak: Ne eresztjük el a kezünket! – Ne szeretjük a szélsőségek hordozóit!, ehelyett: Ne eresszük el a kezünket! – Ne szeressük a szélsőségek hordozóit!

Fölerősödött mostanában a nyelvművelés értelme, hatékonysága körüli vita. Nem először, mióta van nemzeti nyelvünk, és folyik ennek tudatos művelése.

Érdemes és érdekes is volna e vita ideológiai, politikai hátterének elemzése, de maradjunk meg – már csak terjedelmi korlátok miatt is – a téma nyelvi oldalának boncolgatásánál.

„Értelmetlen és felesleges, sőt hatástalan is a nyelvművelés – hangzik a bírálók részérők –, mert a nyelvnek megvannak a maga belső mozgástörvényei, s ezek ellenében úgysem tudunk eredményesen fellépni. Értelmetlenek a nyelvvédők törekvései – mondják továbbá –, hiszen a kommunikációs folyamatban így is (azaz szabály formában), úgy is (azaz szabálytalanul) megértjük egymást.”

Itt két külön dologról van szó: a nyelv szabályozásának lehetőségéről, illetve a nyelvhasználat javításáról. Ami az elsőt, a nyelv életébe, mozgásába való beavatkozást illeti, itt valóban ismernünk kell a nyelv mozgásának törvényszerűségeit, mert csak ezek ismeretében, számba vételével számíthatunk a beavatkozás sikerére. De beavatkozni itt is kell: a keletkező hasznos újat támogatni, a káros, a nyelv természetével ellenkező jelenségeket viszont igyekezni kell visszaszorítani. Ha pl. az idegen szók gátlástalan áradata felveti a nyelvfejlesztő érzék elapadását, veszélyezteti nyelvünk finnugor örökségét, kötelességünk erre felhívni a figyelmet, s tenni valamit a káros tendencia visszaszorítása érdekében.

Igaz és fontos megállapítás, hogy a nyelvi formák alakulását nem a logika szabályai határozzák meg, hanem a nyelv belső törvényszerűségei. Így például nem „logikus”, mégis helyes ez a mondattípus: Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Tehát nem így: míg eltörik – ahogy sokan kívánnák. A logikával ellentétesen tagadást jelentenek ezek a kétszeresen tagadó alakok: nem volt ott senki, nem mondott semmit, nem pedig állítást, ahogy ismét csak egyesek vélekednek, talán a latin grammatika mintájára is. „Logikus” volna az én is tudnák ilyet mondani, az én is olvasnák időnkint, hiszen a tud is, az olvas is mély hangrendű, a feltételes módnak is van -na, -ná jele, tehát ez első megközelítésre szabályos illeszkedés; csakhogy a tudnák, olvasnák forma már foglalt: többes szám harmadik személyt jelöl a tárgyas ragozásban.

Miután két hete a szarvasbogárról emlékeztünk meg, most a cserebogár a soros.

A cserebogarak termesztett növényeink nagy kártevői. Szerte a Földön található 1200 fajukból Magyarországon 55 faj él. A cserebogár petéiből a földben pajor (lárva) lesz, ez a növények gyökereit rágja. A pajorból báb, ebből kifejlett cserebogár lesz. A bogár pedig a fák leveleit rágja. A pajort az eke vagy az ásó gyakran fordítja ki a baromfiak nagy örömére. A tojástól (petétől) a teljes kifejlődésig általában négy évre van szüksége, de a leveleket rágcsáló bogarak már csak nagyon rövid ideig, legfeljebb néhány hétig élnek.

E bogarakról a jól ismert népies műdal így emlékezik meg:

Cserebogár, sárga cserebogár
Nem kérdem én tőled: mikor lesz nyár?
Azt sem kérdem: sokáig élek-e?
Csak azt mondd meg: rózsámé leszek-e?

 Nem kérdem én tőled, te kis madár,
Derül-e még életemre több nyár?
Úgyis hév nyár lankasztja kedvemet,
Mióta rózsám bírja szívemet.

Ez a sokak által sokáig népdalnak tartott, úgynevezett cserebogár-nóta különböző változatokban a XIX. század különösen népszerű dala volt, legkorábbi előfordulása: 1777.

A Cserebogár, sárga cserebogár ebből a dalból került Petőfi Sándor Szülőföldemen (1848) című versének, altató nótájának refrénjébe. A szabad lélek szimbóluma a költészetben, népi lírában gyakran nemcsak madár, hanem szárnyas bogár, s ez utóbbi egyben a rövid életet, az élet időleges lakhelyét is jelképezheti. A párbajairól is nevezetes XIX. század végére a repülő cserebogár lelövése különös, párbajozáskor hasznosítható lövészerénynek számított.

A TINTA blog új sorozatában a nyelvművelés témáját körüljáró írások fognak helyet kapni. A sorozat első része Bencédy József írása a rádióban megszólalók hangsúlyozásának, hangképzésének stb. szabályozásáról.

A rádió mindennapjaink hűséges társa. Sokan hallgatják és szeretik a Kossuth, a Petőfi és a Bartók rádiót, s mivel szeretik, féltik is tiszta hangját, magyaros stílusát, beszédét. Bizonyossága e féltésnek az a sok-sok levél, melyek írói szóvá teszik vagy éppen bírálják a rádió hangképzését, hangsúlyait, éneklését, pongyolaságait, a valódi vagy annak vélt nyelvhelyességi vétségeit.

Nemcsak a rádióhallgatók figyelik és óvják a rádió hangját, beszédét, hanem a rádió elnöksége is, mely már csaknem húsz évvel ezelőtt felkért egy nyelvészekből, újságírókból, rádiósokból álló nyelvi bizottságot, hogy a műsorok rendszeres figyelésével és elemzésével segítse őt ebbeli törekvésében. Az elnökség ugynakkor rendeletében meghatározta, hogy a rádió munkatársai számára a szakmai hozzáértéssel egyenrangú követelmény a tartalomnak megfelelő nyelvi forma is. A nyelvi bizottság létrejötte óta folyamatosan működik, és úgy érzi, hasznos tanácsokkal tud szolgálni a különféle részlegek, szerkesztőségek munkatársainak. Néhány perces mondanivalóm a bizottságban szerzett gazdag tapasztalatokra támaszkodik.

A magyarországi magyar–latin kétnyelvűség korában olyan szinonimák éltek és részben élnek ma is egymás mellett, mint ájer és levegő, szilencium és csend, kalendárium és naptár, regula és szabály stb. Az ájer a XVI. századtól adatolható a magyarban, s a XX. századra urambátyámos hangulatú levegő. Érdekes azonban, hogy még a XIX. századi idegen szavak szótárába is bekerült a latin aër ‘lég, levegő’, s később megvan az átvételkor hiátustöltővel megtoldott ájer (vagy ajer) változat mellett az aer ‘levegő’. Gyakori, hogy egy szinonimapár egyik tagja eltérő jelentést vesz fel. Így a magyar nyelvjárásokban az ájer vagy ájër jelentése ‘levegő’ mellett ‘szellő, szél’ is lehetett, ájeres pedig ‘szellős, hűvös’. A székely nyelvjárásokban ájer és dér rivalizálva szerepel ‘levegőáramlat’ jelentésben. Az ájer ‘szél’ néhány további újabb közlésben is felbukkan (például Hideg ájër ver). Az ájer szó főbb jelentései (‘levegő; szél’) mellett előfordul ‘szag’ értelemben is. Mindhárom jelentést hordozza az eredeti latin aer szó is, azonban egyértelműen a ‘levegő’ értelem dominanciájával. Az ájer szónak, hogy meghonosodjon és megmaradjon a magyarban, kétféle módon is helyt kellett állnia: egyrészt meghatározott stílusrétegben kellett elhelyezkednie („urambátyámos”, archaizáló és dialektális lett), másrészt poliszémia révén mellékjelentéseket kellett felvennie a ‘levegő’ mellé (‘szél; szag’).

Analógia, hogy a XX. századra a szilencium szónak a közönséges ‘csend’ helyett egészen sokféle jelentése fejlődött, többnyire ‘elrendelt csend’ értelemben: ‘takarodó a katonaságnál’ (és az ezt jelző kürtjel), ‘csendes tanulás tanulóotthonban’, ‘valamely foglalkozás űzésétől való eltiltás’, ‘valamely jog gyakorlásától való eltiltás’. A rendszerváltás előtt, az 1980-as években kifejezetten a már favorizált, ám a változások gyorsított menetét erőltető, hazafias elkötelezettségű írók (és egyéb művészek) mellőzését jelentette, mint ‘művészre mért kényszerű hallgatás’. Csurka István visszaemlékezése így szólt: „Ezt a szilenciumot én azért kaptam, mert megtörtem a csendet”.

Többféle ‘levegő’ jelentésű szó megléte egy nyelvben nem kivételes. Például e jelentésben a malájban és az indonézben az udara a szanszkrit ‘atmoszféra, ég, vákuum’ értelmű szó folytatása, a hawa arab jövevényszó, és elsősorban ’atmoszféra, éghajlat, lélegzet’, a velük versengő angin pedig elsősorban ‘szél’ jelentésű.

A nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) nem tartozik a magyar etnozoológia kitüntetett állatai közé. A rá vonatkozó hiedelmekben gyakran osztozik más hasonló bogarakkal, így különösen a nünükével és kőrisbogárral. A szarvasbogár tölgyesekben helyenként gyakori, ivari kétalakúsága feltűnő (a hímnek sokkal nagyobb rágója, pontatlanul „szarva”, „agancsa” van). Hazánkban védett állat: gyűjteni, megölni, de még fogságban tartani sem szabad. Olykor íróink is megemlékeznek róla, például Széchenyi Zsigmond bikabogár, Áprily Lajos szarvastehén és szarvasbika néven gyermekjátékként emlegette. Ezen alkalmi megnevezések közül a szarvasbika Zalában ténylegesen ‘szarvasbogár’ jelentésű. Az egész magyar nyelvterületen általános szarvasbogár legrégebbi rovarneveink közé tartozik, a glosszáriumokban többször a latin scarabaeus és cervus volans (‘repülő szarvas’) megfelelője.

Népi gyógyászatbeli felhasználásáról több régi adat áll rendelkezésre. „Ha az orra vére megindul, szarvasbogár agancsát akassza a nyakába, az megszünteti a vérzést (Déva, Malomvíz, Schuszter Anna gyűjtése). Szarvasbogár agancsát a hajba fonják, mert nő a haj tőle (Alsófehér megye, Nagy Ida gyűjtése). Jó szer a fogfájás ellen, ha szarvasbogár agancsával szurkálják meg a beteg fogat (Rajec, Pazsiczky Jenő gyűjtése)”. A mezőségi Detrehemtelepen a közismert, kőrisbogárhoz fűződő hiedelem vonatkozik a szarvasbogárra: „A szarvából és páncéljából készült tea szerelemkeltő”. A kőrisbogárpor mellett a szarvasbogárpor is Európában általánosan szerelemkeltő.

Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideális esettől sokféle eltérés létezik. A szavak jelentésváltozása, egyáltalán jelentéstörténete és etimológiája mellett éppen ezeknek az anomáliáknak a vizsgálata szolgált alapul a tudományos igénnyel a XIX. századtól kibontakozó szójelentéstan fejlődéséhez. A szinonímia (két vagy több szó hasonló jelentése, például a kutya és az eb, a szintén és az is), antonímia (két vagy több szó ellentétes jelentése), homonímia (két vagy több szó egy hangalakban való kifejezése, például ár) és poliszémia (egy szó két vagy több jelentése, például a bak és a daru mint állat- és eszköznév) mellett az enantioszémia, egyazon szónak két ellentétes jelentése, a kevésbé számon tartott jelenségek közé tartozik, egyes felosztások csak a poliszémia egy különleges eseteként tartják számon (például Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.: Eötvös József Könyvkiadó 1995: 45).

Nem tartoznak a szűkebb értelemben vett enantioszémiához az ironikus nyelvhasználat azon jelenségei, amikor például az okos szó ‘buta’, az illatos ‘büdös’ jelentésben szerepel. Tudniillik az irónia lényege, „hogy a szöveg igazi jelentése a szó szerinti értelem ellenkezője” (Szerdahelyi i. m. 282). Mindenesetre az ironikus nyelvhasználat és az enantioszémia szoros kapcsolatban állnak. Az enantioszémia egyben jelentésbeli labilitást is kifejez.

Az enantioszémiára vonatkozó példák már az ókortól felbukkannak. Például a latinban sacer az istenségnek átengedett, azaz pusztulásra ítélt személy, aki ki van rekesztve az emberi társadalomból és büntetés nélkül megölhető. Van azonban ezzel ellentétes jelentése is: az olyan személy elnevezése, akinek személye sérthetetlen.

A következőkben Gráfik Imre írása olvasható Thass-Thienemann Tivadarnak a TINTA Könyvkiadónál 2016-ban megjelent művéről, A nyelv interpretációja első kötetéről. Az írás eredetileg a Szemiotikai Tájékoztató című folyóiratban jelent meg.

 A Szemiotikai Tájékoztató olvasói bizonyára nem lepődnek meg, ha az etnoszemiotika művelőjeként egy olyan könyv ismertetésére vállalkozom, amely – szigorúan csak a címéből kiindulva – inkább a nyelvtudomány, de – tartalmát tekintve – legalább annyira a szemiotika, az irodalomtudomány, a néprajztudomány (és természetesen több más társtudomány) szempontjából is figyelmet érdemel.

Föltehető, bár sajnálatos, hogy a szerzőt és munkásságát kevesen ismerik Magyarországon. Thass-Thienemann Tivadar (1890–1985) életútját és tudományos tevékenységét tekintve azonban éppen a jelen kötet kapcsán ez pótolható, mindenekelőtt a kötet fordítójának előszavából. Szerencsére nem minden előzmény nélkül. A szűkebb tudományosság előtt ismert az eredetileg germanistának, irodalomtörténésznek indult Thass-Thienemann Tivadarnak még pécsi tanársága alatt megírt és több kiadásban megjelent, Irodalomtörténeti alapfogalmak c. kötete. A közelmúltban a pécsi Pro Pannonia jóvoltából, 2010-ben jelent meg Az utókor címére: Thienemann Tivadar hátrahagyott életrajzi feljegyzései című kötet (sajtó alá rendezte: Koncz Lajos; a jegyzetapparátus összeállításában közreműködött és a névmutatót készítette: Erőss Zsolt). A Kijárat Kiadó pedig 2013-ban jelentette meg Balogh Tamás Ő volt Thienemann Tivadar c. kötetét.

Ady Endre beceneve általában Bandi volt, s érdekesek az életében becenevet érdemlő nők, akik közt voltak futó kalandok („kis női csukák”) és levelezőpartnerek, de meghatározó szerepet játszó személyek (Léda, Csinszka) is. A legfőbb forrás Dénes Zsófia, aki jól ismerte Adyt, Lédát, Csinszkát, Bölöniéket és Ady Lajosékat is (állítólag Ady Lajosné 1943 tényleges szerzője), valamint Benedek István, aki átfogóan igyekezte tárgyalni Ady szerelmeit (1992).

A szerelmek között első Kíváncsi Illi: Varga Ilona (Benedek 1992: 87–95).

Léda: Brüll Adél, Diósy Ödön felesége; Léda férje Dodó, akinek „kellett a harmadik” (Dénes 1967: 241); 1904–1912 között tartott Ady életében Léda-korszak.