Naggyá nőttem erényeimben, hibáimban is nagy vagyok.
Ha lassabban is, mint szeretném, de csak előre haladok.

Sajnálhatod a hímnős fajokat – kettős: tehát
kettőzött magányukért
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
– mert hisz meghalunk – a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság –, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.

Gondolataim rakétasebességgel száguldanak,
kiszállok a végtelenbe, hogy megtaláljam magamat.

Tessék fölcsatolni a biztonsági övet, gyúl ki a fölirat, tessék fölcsatolni a biztonsági övet a gondolatokra, szándékokra.

Aki alkot, visszafele nem tud lépni.

Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.

Add, hogy a szemem szép tágra kerekedjék a világra,
s legyen szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.

Azzal, hogy létezem, kiszolgáltattam magam a tagadásnak? Ma-napomat letagadja a más-nap?

Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan – reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.

Boldog lehetek, hogy törődhetem veletek, mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek, ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag biztos igazam innen orzom minduntalan: a világ léptéke a lélek.

Viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka.

Viszonylag boldog lehetek,
elégedett: hogy tehetek,
s hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy ti értetek
láthatok én és érthetek,
s ti érettem – mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.

********

Nem szép a szép, ha csak magam
gyönyörködöm benne.

Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,
hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel –
gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.

Mondjak neked újat magadról? Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved? Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet, és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.

Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk – lobogott,
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet.

Én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed,
és meg nem érzem az egészet.

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.

Mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Tudjál álmokra várni,
ahogy ők tudnak várni rád,
az éber csak így nem csalja meg magát.

Vállalja gyönge vállad,
amit vállam elvállal?

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd.

********

Ó, alacsony a magas ég, nem fél, hogy besározza magát, nem fél a sáros földtől, mert sáros földben  csirázott ki minden, ami magasra tör.

Itt nem a végtelen, hanem a véges az,
ami föl nem fog-
ható.

Nem vagyok jogász, nem tudom,
hány ezer év szükséges, hogy elévüljenek
az emberiség eddigi bűnei.

Sietni, sietni, sietni – harsányak a napok, és sietősek, és mi feledékenyek vagyunk – oly hamar, oly
könnyen, oly szívesen feledjük a megbánnivalót.
És nincsen, aki megtanítson a fájdalomra, nincsen, aki megtanítna a türelemre, nincsen, aki a
tehetetlenségre megtanítna, nincsen.

Minden többet jelent, mint ami: a jelen jövővel vemhes, s ez ad erőt mindannyiunknak
a sietséghez és a türelemhez.

Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt.
Így szokik a föld rendhez,
Földhöz a Rend.

Űzött néha a vágy,
megundorodván a földitől:
ismerkedni az égi renddel.

Megtartóra van szükségünk, jobban, mint bármikor.
És istenség is kell. Istenség, aki harmóniaként gondolta el
az értelmet, s a harmóniát értelemként. S valahol itt keresendő a Lélek.

Hogy lehet, ó, hogyan is lehet úgy vigasztalódni, hogy azért ne felejtsünk?
Hogy el ne fakuljon, de azért – de azért ne fájjon az emlék.
Hogy hulljon a múlt, de ne haljon, hogy fájdalom is csak energiaforrás, ó, soha más ne legyen.

Én Tudtam a szót, az Igét,
s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?

Szégyen a szó, ha nem vigasz,
szégyen a vers, ha nem igaz;
igaz vagyok, s szégyentelen,
akárcsak a történelem.

Egymás tetteinek oka vagyunk, oka és célja.

A beteljesülés ne vég legyen – kezdet, új vágyé, küzdelemé, tovább, tovább, hogy önmaga elől
világgá ne bujdoshasson a világ.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska