Magyar-e a magyar nyelvtan ?

Nyelvszemlélet VI.

Megjelent: Magyarország 1977/36, 21. o.

A II. világháború legnyomasztóbb időszakában — amikor Magyarországot megszállta a német hadsereg — önéletrajzi regényének utolsó fejezetein dolgozott Illyés Gyula. Az utcákon nyilas pártszolgálatos suhancok száguldoztak, amikor ő lélekben a húszas évek Párizsát járta. Annak idején barátaival együtt a fehérterror miatt hagyta el az országot, és úgyszólván egyik napról a másikra az összehasonlíthatatlanul szabadabb, művészileg forrongó francia fővárosban többé-kevésbé maga is részesévé vált „a szellem egyik legérdemlegesebb, legszebb lázadásának”. A „Hunok Párizsban” főhőse — egy bordélyházban átivott éjszaka után, útban a lebujszerű Fésülködő Majom felé — egy utcasarkon mondja el kapatos társainak azt, amit akkoriban meghökkentő volta miatt komoly tanulmányban aligha lehetett volna kifejteni.

https://egyeb.kultura.hu/uploads/media/default/0002/97/thumb_196492_default_big.jpgIllyés Gyula

Indogermán rács mögött

„— Nincs még magyar nyelvtan sem! — hallottam egyszerre megdöbbenve saját számból. — Még ezt a bilincset sem tudtuk eltépni!

— A bilincset? — kérdezte értelmetlenül Bernát.

Életem nagy ügyét adtam ki. Tudtam, de folytattam, szinte kéjelegve a hitványságban.

— Benyomtak bennünket az indogermán rács mögé! Egy nép szelleme vergődik ott! Ha ugyan már meg nem halt! Meghalt!

Bernát nem értette. Egy távoli jövőben egy egyetemi katedráról szerettem volna mindezt elmagyarázni, nyugodt méltósággal, tenyerem alatt kötegnyi jegyzettel, most derült ki.

— Apáczai! Szilveszter! — kiáltottam ingerülten. — Akik először a magyar nyelv rendszerét meg akarták határozni, idegen példából indultak ki! Kész, idegen példákra húzták ezt a nyelvet — a latin keresztjére! Ami nem illett rá, azt egyszerűen eldobták! A nyelv lényegét dobták ki! Ige! Főnév! Hisz a magyarban még ezek közt sincs különbség! Mert vegyünk csak — hadartam türelmetlenül — egy főnevet, mondjuk ezt, hogy zár! Ragozzuk birtokos raggal. Zárom, zárod, zára! Zárunk, zárotok, záruk. És vegyünk egy hasonló igét, azt, hogy zárni. Na ragozd azt is, tárgyas ragozással. Zárom, zárod, zárja! Zárunk, zártok, zárnak! Ugyanaz: a vak is látja! De ez még semmi! Tele vagyunk főnévszerű participiummal, amelyekre soha senki nem vetett komoly figyelmet. En Venant. Ezt a nyelvtanok csak úgy fordítják: jőve! De én ezt személyesíteni is tudom, ha azt mondom, jöttömben! S ebben meg mi van? Jöttöm, ez birtokragos főnév! Itt még világos a jötte. De a futtomban a futta?! Az itt birtokrag, tehát a futt főnév is, ha akarom!...

— Manger, essen: enni vagy evés — ez az infinitivusz minden nyelvben lehet főnév! De melyik nyelv tud a feltételes módból is főnevet csinálni! Mert nekünk mehetnékünk is van! Vagyis az, hogy mehetnék, ha akarom, ige, ha akarom...

— És a szórend! A híres törvény, hogy a jelző mindig elöl áll! Nálunk az én anyám így beszél: vittünk almát Kaposvárra pirosat ...”

Azóta bizonyossá vált, hogy a párizsi utcasarkon ágáló mámoros fiatalembernek sok mindenben igaza volt. Manapság csakugyan nem találni olyan nyelvtudóst, aki ne ismerné a jelenlegi magyar nyelvtan sebezhetőhttps://m.blog.hu/an/anyanyelvcsavar/image/4e0b0b2ddaec65da79f71981f922abec.jpg pontjait. Sőt, olyan is akad, aki kétkedve teszi föl a kérdést: van-e egyáltalán magyar nyelvtan? S a kérdőjel 1539-re, az első magyar nyelvtankönyv — Sylvester János „Grammatica Hungaro-latina” című műve — megjelenésére utal: ebben ugyanis mind a szófajok fölosztása, mind a ragozás tükörképszerűen a latin mintájára történik. Azóta ugyan idestova négy és fél évszázad telt el, ám lényegében ma is ezzel a „magyar” nyelvtannal kell — pontosabban fogalmazva kellene — barátságot kötnie az általános iskolás diáknak. S később, felnőtt fejjel, ennek a nyelvtani gondolkozásmódnak a segítségével kellene eligazodnia a kifejezések folyvást változó-alakuló útvesztőiben.

Magyar nyelvtanHegedűs Rita: Magyar nyelvtan - Formák, funkciók, összefüggések

Nem csoda, ha már az iskolai nyelvtanórák viszolygást ébresztenek benne. Irodalmi visszaemlékezések sora tanú rá: sok kiváló tollforgató köztük például Veres Péter és a székely népnyelv művésze, Tamási Áron — iskolás korában életre szólóan elborzadt az igének, főnévnek és társainak titkaiba beavató tudománytól. Okkal: a nyelvtannak tulajdonképpen csak azt kellene tudatosítania a kisdiákban, amit — anyanyelvének birtokában — ösztönösen már amúgy is tud. Arra kellene értelmét rányitnia, amit beszéd közben magától értetődő természetességgel használ, mert hiszen a „vérében van”.

„Nehéz nyelv-e a magyar?”

Aki azonban magyar anyanyelvű, annak semmiképpen sem lehet a vérében a latin szellemiségű gondolkozásmód. Márpedig a jelenlegi magyar nyelvtan elsajátításához erre van szüksége. Bizonyára meglepően hangzik: a latinul, németül, franciául és a többi — szintén indogermán családhoz tartozó — európai nyelven beszélő sokkal magától értetődőbben boldogul a magyar nyelvtani szabályok egyik-másikával, mint a magyar észjárású. Némi túlzással: az anyanyelv ismerete nemhogy megkönnyítené, inkább megnehezíti a magyar nyelvtan megtanulását. Igaz viszont, hogy aki nem rest keresztülküszködni a szabályok és törvényszerűségek kusza szövevényén, az egyúttal több-kevesebb bepillantást nyer az indogermán gondolatvilágba. Ennek persze csak akkor látja hasznát, ha idegen nyelvet tanul.

Magyar nyelv. Szintek, síkok, hálózatok
Gaál Edit: Magyar nyelv. Szintek, síkok, hálózatok

A magyar nyelv és a magyar nyelvtan közötti kapcsolat tehát fölöttébb ellentmondásos. Csupán egyetlen, jellemző példa erre: kézenfekvőnek kellene lenni, hogy a nyelvtani ismeretek megalapozzák az iskolavégzett ember helyes nyelvszemléletmódját. Mindenekelőtt tisztába kellene jönnie a legfontosabbal: mi a különbség a finnugor és az indogermán nyelvi világkép között? Aki ugyanis ezzel nincs tisztában, annak fogalma sem lehet róla, valójában hol helyezkedik el a magyar az európai nyelvek sorában. S természetesen nem lehet képes áttekinteni anyanyelvének helyzetéből fakadó előnyöket és hátrányokat sem. Nem csoda, ha — javarészt a tisztességes szándékú nyelvművelés hatására — valahogy olyasféleképpen képzeli el a magyar és az idegen nyelvek viszonyát, mint két hadviselőét. S mert az „ellenség” van többségben, védekezésre a magyar kényszerül.
Észszerűbb volna, persze, a harcmező helyébe békésebb színteret képzelnie, hiszen a nyelvek nem állnak egymással hadiállapotban. Kölcsönhatásuk szinte időtlen, s legalább annyi — ha nem több — a haszna, mint a kára. Főképpen korunkban Don Quijote-i szélmalomharci kitérni előle: a népek mind közelebb kerülnek egymáshoz, kapcsolataik egyre erőteljesebben hatnak egymásra, mint bármikor azelőtt.

Más lapra tartozik: amikor például, angol hatás éri a németet, akkor ez — mint mondani szokás — a családban marad. Mihelyt azonban az angol kisugárzása a magyart éri, koránt sincs így. Ezúttal tudniillik már két különböző szerkezetű, más-más fölépítésű nyelv áll szemben egymással. A közöttük lévő gyökeres eltérésnek elsősorban nyelvtanilag kellene kiviláglania. Hiszen az egyik — a finnugor örökség megnyilvánulásaként — úgynevezett egy központú nyelv, a másik viszont nem.

„Ha egyszer megírnám azt a honfitársaimnak szánt nyelvtant, amelyet oly régóta tervezek saját nyelvünk megismertetésére, megszerettetésére, fő gondom mindvégig ősi grammatikánk szilárdan egy központú, de mégis gazdagon szerteágazó rendszerének érzékeltetése lenne. E rendszer egyszerűsége és szilárdsága a kerékére emlékeztet. Arra a működése is... A kerék agyában — a dolgok és jelenségek közepében — a beszélő ember áll. A küllők szép áttekinthetősége és ebben rejlő nagy ereje az, hogy ez a beszélő ember a világhoz való viszonyát ritka egyszerűséggel: következetes hasonlósággal fejezi ki.” Illyés Gyula: Nehéz nyelv-e, a magyar?

Az új magyar nyelvtan gondolata természetesen nemcsak Illyést foglalkoztatja. A nyelvtudomány fejlődése is mind nyilvánvalóbbá teszi: a szavak és mondatok fölépítésének rendszerét nem csupán egyetlen módon — a klasszikus nyelvtan alapján — lehet értelmezni; a többféle elemzés lehetősége többféle nyelvtan létezésére utal. A XX. század első felében ismerték föl azt, hogy a szavak és mondatrészek nem csupán önmagukban — mintegy kiszakítva az őket körülvevő közegből — vizsgálhatók. Ilyenkor ugyanis figyelmen kívül marad az a kapcsolat, amely a szavakat és mondatrészeket egységes egésszé fűzi össze. Márpedig minden nyelv sajátos rendszert alkot, s ez szabja meg, milyen alakot ölt a kifejezni kívánt mondanivaló. A strukturális nyelvtan éppen ebből a meggondolásból értelmezi a nyelvet.

A strukturális fölfogás

A strukturális fölfogás szerint az alanynak például csak akkor van értelme, ha — kimondva-kimondatlan — az állítmányt is hozzáképzeljük. Hasonló a helyzet a múlt idővel: csakis valamilyen másik időhöz — jelenhez vagy jövőhöz — képest fejez ki valamit. Ezt tanúsítja egyébként az is, hogy akár múlt idejű igealakkal is lehet jövő időben beszélni: „Mihelyt elkészültem a munkával, kapok pénzt.” Itt az „elkészültem” hiába van múlt időben, a „kapok” pedig jelen időben, valójában mindkét eset a jövőre vonatkozik. Ám ez csak a mondat egészéből — azaz a két ige többiekhez fűződő kapcsolatából — derül ki. Máris csődöt mondott tehát a klasszikus nyelvtan — csakis ragozáson alapuló — meghatározása az időbeliségről. Miféle jelen idő az, amelyik ha akarom, jövő idő, ha akarom, múlt idő is lehet?

A magyar nyelv alaktana
M. Korchmáros Valéria: A magyar nyelv alaktana

Ugyancsak a strukturális nyelvtan hozta fölszínre a mondat alkotórészeinek fölöttébb ellentmondásos klasszikus osztályozását. Antal László „Egy új magyar nyelvtan felé” c. könyvében szemléletes példával cáfolja a sarkalatosnak számító meghatározást: az ige az a szófaj, amely cselekvést jelent. „Nos, a henyélni ige éppen azt jelenti, hogy szó sincsen cselekvésről — írja a szerző. — ... Ám a valóságos cselekvésnek ezt a hiányát a nyelv igével fejezi ki, ha tetszik, úgy állítja elénk, mint egy cselekvést... Vagyis — valójában — nem a cselekvésről ismerjük fel az igét, hanem az igéről a cselekvést...”

S ebben a könyvben olvasható először tudományos okfejtés arról, amiről Illyés kapatos regényhőse több mint három évtizeddel ezelőtt Párizsban beszélt: a magyar névszói és igeragozás olykor kísérteties egyezéséről. De erről majd a következő alkalommal.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós