Megjelent: Magyarország 1982/18: 26. o.

Majd hat évtizede, 1923. január 30-án terjedelmes cikk jelent meg a Nemzeti Újságban arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia előző napon tartott „összes ülésén” Gombocz Zoltán egyetemi tanár beszámolt az első magyar nyelven írott vers felfedezéséről. A lap közli azt a 37 sornyi szöveget is, amelynek itt a professzor Ómagyar Mária-siralom címet adta. A szöveget egyébként egy, a belgiumi leuveni egyetemi könyvtárban levő kódexben találták meg.

Pontosabban: a kódex akkor még nem Leuvenben, hanem Berlinben volt más kéziratokkal, ősnyomtatványokkal és egyéb értékes régi irományokkal együtt. Itt „lajstromozta” ezeket az iratokat Georg Leidinger, a bajor állami könyvtár kézirattárának igazgatója a német „jóvátételi bizottság” megbízásából. Ezt a bizottságot a versailles-i békeszerződés VIII. részének II. fejezetében a 247, pont arra kötelezi, hogy pótolja a német hadsereg által 1914-ben lerombolt leuveni egyetemi könyvtár elpusztult régi kódexéit és egyéb becses iratait. A bizottság antikváriumokban, magánszemélyektől több értékes — zömében középkori — iratot vásárolt; 1922 tavaszáig sikerült az előírt értékű dokumentumok összegyűjtése.

Kidörzsölték?

Mikor Leidinger professzor egy rózsaszín, maroquin bőrrel bevont kis alakú kódex latin szövegében lapozgatott, a kötet közepe táján ismeretlen nyelvű írásra bukkant. Alaposabb betűzgetés után az a gyanúja ébredt, hogy talán a sorokat magyarul írták. Üzent Würzburgba Franz Bábinger egyetemi magántanárnak, aki jártas volt a magyar nyelvben: Babinger megerősítette a lajstromozó professzor gyanúját. Ekkor kérték fel Gragger Róbertét, a berlini Collegium Hungaricum igazgatóját, hogy vizsgálja meg alaposabban a szöveget. Gragger — a néhány nap múlva Magyarországról Berlinbe érkezett Jakubovich Emil nyelvtörténésszel együtt — megállapította, hogy a latin szöveg a XIII. század második feléből való. Feltételezték, hogy a kódex a XIII. század végén talán Bologna valamelyik kolostorába került, ahol abban az időben magyar Domokos-rendi szerzetesek is voltak. Ezen dömések közül valaki írhatta egy üres helyre a magyar nyelvű verset. A magyar szöveg a kódex más lapjain megtalálható latin Mária-siralom (Planctus) fordítása, illetve átköltése. Ezenkívül még a kódex több lapján találtak a latin szövegek sorai között több magyar szót, „glosszát” is.

A vers első hasábját — Graggerék gyanúja szerint — csaknem teljesen kidörzsölték. „Alig kétséges — írták —, hogy a kódexnek egy későbbi olvasója, a magyar szöveget már nem értő, nyilván olasz szerzetes volt a kártevő, ki az előtte ismeretlen nyelven írt verssorok mögött bizonyára profán értelmet sejtett.” (Újabb feltevés szerint a tinta halványult el az évszázadok során.) „Sőt — vélték Jakubovidhék — a következő lapot ki is tépték. Nem lehetetlen, hogy ezen is magyar szöveg volt.”

Tűzvész a könyvtárban

Szerencsére a fényképezési technika már akkor is lehetővé tette, hogy olvasható másolatot készítsenek a kódexlapról. Ez, és feltehetően a kódexnek még számos lapjáról készült másolat is, Magyarországra került. A magyar nyelvtudomány kiemelkedő tudósai elsősorban a másolatokat tanulmányozva írták meg elemző munkáikat az első magyar versről.

A rózsaszín fedelű kódex pedig az újjáépített leuveni egyetemi könyvtárban pihent. Ott nem nagyon forgatták, mert a latin prédikációk eléggé szokványos szövegei a kutatókat nem biztatták különösebb ígéretekkel. A 37 magyar sor (itthon a tudományos vizsgálódások egyébként tovább folytak) bekerült a magyar tankönyvekbe is. A köztudatban — pontosabban a szűkebb köztudatban — pedig memoriterként megmaradt az első néhány sor: „Volék sirolm tudotlon. / Sirolmol sepedik, / Buol oszuk epedek. / Választ világumtul / Zsidou, fiodumtul, / Ézes ürümemtüül.” Egyik szép olvasata szerint: „Valék siralom-tudatlan. / Siralomtól süppedek, / Búval aszok, epedek. / Választ világomtól / Zsidó, fiacskámtól, / Édes örömemtől...”

A kódex körül majd két évtizedig csend volt. A kutatók az Ómagyar Mária-siralomról továbbra is írtak tudós folyóiratokban. Horváth János, Mészöly Gedeon, Pais Dezső, Szabolcsi Bence és más tudósok tollából jelentek meg tanulmányok a szöveg nyelvi, ritmikai értelméről és irodalmi értékéről. A közember tudatából azonban — a halvány iskolai emlékektől eltekintve — kiesett. Régi magyar nyelvemlék említésekor majdnem mindenki kizárólag a Halotti beszédre gondolt, aminek hasonmása számos, még népszerű kiadványban is megjelent. És a Széchényi Könyvtár üveggel fedett vitrinjében sokan eredetiben is láthatták.

A második világháború befejeztével azonban — elsősorban szűkebb szakkörökben — nyugtalanító hírek keltek szárnyra: a leuveni egyetem könyvtárát a nácik 1940 tavaszán a porig rombolták, és az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó kódex is elpusztult. Az első hónapokban, sőt években a rettenetes világméretű pusztítás és pusztulás sokkhatása közepette ez a hír csak a legavatottabbakat rázta meg. Volt olyan tudós is, aki a reményt nem vesztette el. Pais Dezső kijelentette: „...addig, míg teljesen megbízható értesülést nem szerzünk magára a leuveni Kódexre vonatkozólag, nem kell minden reményről lemondanunk...”

Amikor 1947 tavaszán Bárczi Géza tanulmányútra indult Belgiumba, Pais professzor lelkére kötötte, hogy járjon a kódex sorsa után. Bárczi örömhírrel érkezett haza: a kódex épségben van. A Magyar Nyelv című folyóiratban rövidesen meg is jelent beszámolója „A leuveni Kódex történetének legújabb szakasza” címen. Ebben írja:

„Az 1940. évi tűzvész alatt a kódex a könyvtár katalógusterme mellett levő benyílóban található páncélszekrényben volt. A páncélszekrény ennek a hosszúkás, folyosószerű benyílónak... jobb oldali keskeny végében van beépítve ... három oldala a falba van süllyesztve, negyedik oldala pedig, az, amelyen az ajtó van, a benyílóba nyílik. Ezt a vasajtós oldalát azonban még egy faajtó is elzárja a szem elől. A tűzvész, mely a közeli terméket részben elpusztította, magában a benyílóban kevés kárt tett... csupán a faajtók pörkölődtek meg. A páncélszekrény és tartalma teljesen sértetlen maradt, a falak és a benyíló megvédtek a lángoktól. Ebben a különben nem nagy befogadóképességű páncélszekrényben volt elzárva a mi leuveni Kódexünk, kevés számú más, egyrészt igen becses, másrészt ugyancsak kis méretű könyvvel együtt. A háború kitörésekor ugyanis megpróbálták menteni a menthetőt, azonban oly kevés idő maradt, hogy a hatalmas könyvtár legbecsesebb anyagának biztonságba helyezésére sem kerülhetett a sor, inkább csak találomra helyeztek el egyet-mást úgy, hogy óvottabb helyre kerüljön.

így jutott a Mária-siralom kódexe is e páncélszekrénybe. Ez az elhelyezés nemcsak a tűzvésztől mentette meg a becses kódexet. A benyílóban, a páncélszekrényt eltakaró faajtóval szemben a benyíló másik keskeny oldalán ugyanis szintén van egy faajtó, ez egy egészen apró mosdófülkére nyílik. Mikor ott jártam, ez az ajtó nyitva volt (alkalmasint a tűzvész óta) és bepillantást engedett a kis mosdófülkébe. Midőn a megszálló németek a könyvtár romjait végigjárták, igényeket támasztottak a megmaradt, számra igen jelentéktelen anyagra, azon a címen, hogy a jóvátétel formájában került Németországból a könyvtárba. Ha ekkor a leuveni Kódexet megtalálják, könnyen meglehet, hogy visszavitték volna Németországba, s ott a könyv a Németországot sújtott repülőtámadások és harcok során elpusztulhatott volna... a könyvtárt átvizsgáló németek bekukkantva a benyílóba, látták a mosdó félig nyitott ajtaját, s mögötte a mosdót ... nyilván úgy vélve, hogy ... szintén valami ilyenféle, egészségügyi berendezést rejt, ezt a másik ajtót ki sem nyitották.”

Így menekült meg a kódex. Bárczi arról is beszámol, hogy az alrektorral folytatott beszélgetése során úgy tűnt, lehetőség volna a dokumentum megszerzésére, mert: „...ők tudják, hogy a kódex ránk nézve Igen becses, számukra azonban semmi különösebb értéke nincs. Ha tehát olyan könyvet ajánlhatunk föl érte, amelynek nagyobb becse van szemükben, a cserének nézete szerint akadálya nem volna.” És még megjegyzi: „...Ezt a cserét nyilván már régebben is még lehetett volna csinálni, s szinte csodálatos, hogy a múltban erre nem is gondoltak ...”

A leuveni egyetem, amelyben 1982-ig a kódexet őrizték

Cserére várva

Bárczi Végül arról tudósít, hogy illetékes helyen felvetette a kódex kicserélését. Cikkét így végzi: „A tárgyalások folynak és úgy tudom, van remény rá, hogy jó eredményre is vezetnek... nagy örömömre szolgálna, ha minél hamarabb arról számolhatnék be, hogy a leuveni Kódex megszűnt leuveni lenni, és hazatért.”

1947 óta három és fél évtized telt el — azóta várják a tudomány emberei a kódex, az Ómagyar Mária-siralom hazatérését. Most, hamarosan hazatér. (1982. november 22-én az OSZK és a Leuveni Egyetemi Könyvtár között létrejött csereegyezmény által a nyelvemlék végül valóban Magyarországra került - a szerk.)

Bóday Pál