Beszélgetési stílusok

avagy Miért értjük félre egymást?

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Jel-kép, 2002. 1. szám, 89–94. oldal.

Deborah Tannen: Miért értjük félre egymást? Kapcsolataink a beszélgetési stíluson állnak vagy buknak. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2001. Ford: Reményi Andrea Ágnes. 220 o.

Örömmel tapasztaltam, hogy 2001 második felében végre két olyan publikáció is megjelent Magyarországon, magyar nyelven, mely a társadalmi nem (gender) és a nyelvhasználat kérdéseivel foglalkozik. Az angolszász – és kisebb mértékben a német – nyelvterületeken nagy népszerűségnek örvendő és bőséges irodalommal bíró téma egyik első magyarországi megjelenését üdvözölhetjük.

A Replika 2001. novemberi, összevont 45–46. számában Reményi Andrea Ágnes bevezető tanulmányát követve három, a terület legfrissebb eredményeit, kutatási irányait bemutató írást olvashatunk Susan Gal, Mary Bucholtz és Deborah Cameron tollából.

A szigorúan tudományos igényű tanulmányokat jól kiegészíti Deborah Tannenek a laikus közönséghez is szóló, népszerűsítő könyve, a Miért értjük félre egymást?1. Tannen a washingtoni Georgetown egyetem nyelvész professzora és talán a világ egyik legismertebb, nem csak tudományos körökben olvasott nyelvésze. Ismertségét, népszerűségét azon könyveinek köszönheti – ezek sorában az első az 1986-ban írt Miért értjük félre egymást? –, melyekben saját és kollégái kutatásainak eredményeként megfogalmazódó elképzeléseit nyelvhasználat és társas kapcsolatok viszonyáról mindenki számára érthető, a tudományos szakzsargont mellőző, számos példával, anekdotával illusztrált, izgalmas stílusban, műfajilag az ún. önsegítő (selfhelp) könyveket követve fogalmazza meg.

Miért értjük félre egymást?

Itt tárgyalt könyvének fő tétele szerint a mindennapi kapcsolatainkban, így a családban, párkapcsolatokban előforduló problémák, konfliktusok egy része eltérő beszélgetési stílusainkra és az ebből adódó félreértésekre vezethető vissza. Amit a személyiségben rejlő problémaként: agresszivitásként, határozatlanságként; a kapcsolatban rejlő problémaként: a szeretet, a figyelem hiányaként; a másik negatív szándékaként: udvariatlanságként, rosszindulatként értelmezünk, azért gyakran egyszerűen eltérő beszélgetési stílusaink okolhatók. Ha úgy érezzük, a másik nem figyel ránk, ez talán abból adódik, hogy figyelmét a miénkétől eltérő nyelvi eszközök segítségével mutatja ki, ha valakit agresszívnek ítélünk, ez talán csak azért történik, mert hozzánk képest gyorsabban, hangosabban, rövidebb szüneteket tartva beszél stb.

A beszélgetési stílus nem teljesen tisztázott fogalmán a szerző, úgy tűnik, a beszélgetés „eszközeit”: a beszédsebességet, a szünetet, a hangerőt, a hangmagasságot és az ezen eszközök összekapcsolásával létrehozott „motívumokat”, azaz például az érzelmek kifejezését, az érdeklődést, a mentegetőzést, a panaszkodást érti.

A beszélgetési stílus koncepciójának bevezetésével azt kívánja hangsúlyozni, hogy beszélgetéseink működése szempontjából nemcsak az a fontos, amit mondunk, hanem az is, hogyan mondjuk azt. A stílus hordozza mondanivalónk mögöttes üzenetét, azt, hogyan viszonyulunk az elmondottakhoz, beszélgetőpartnerünkhöz, a beszélgetési helyzethez.


http://s.fixquotes.com/files/author/deborah-tannen_TSPED_800.jpg
Deborah Tannen

A mögöttes üzenet elsődleges jelentőségét Tannen szerint az adja, hogy az emberek folyamatosan valamiféle „kettős kötés” szorításában élnek, beszélnek: egyszerre törekednek a másikkal való összetartozás, hasonlóság, szolidaritás megélésére, kifejezésére és a másiktól való különbözés, különállás, az individualitás megélésére és kifejezésre. A szolidaritás kinyilvánítása az individualitást ássa alá, az individualitás hangsúlyozása a szolidaritás ellen hat. A kettő közti egyensúlyozást nyelvészetileg a közvetettség, illetve az udvariasság2 fogalmával lehet megragadni. „Ha mondanivalónk az együvé tartozás irányába mutat, enyhíteni akarjuk a hatást, nehogy tolakodásnak tűnjék. Ha mondanivalónk távolságtartást jelez, az együvé tartozás tónusaival akarjuk lágyítani, nehogy hárításnak tűnjék” (32. o.). A mögöttes üzenet közvetettsége lehetővé teszi: egyrészt a másikkal való szolidaritás megélését (mi szavak nélkül is megértjük egymást), másrészt védi a mögöttes üzenet megfogalmazóját, aki adott esetben arculatvesztés nélkül vonulhat vissza, mondván én nem így értettem, nem ezt gondoltam.

A probléma abból fakad, hogy beszélgetési stílusaink, melyek segítségével a mögöttes üzenetet létrehozzuk, Tannen szerint, különböznek, eszközeinket, motívumainkat eltérő módon használjuk. Helyesen hívja fel a figyelmet ezenkívül az eszközök és motívumok jelentésének relativitására is, vagyis arra, hogy ugyanaz az eszköz vagy motívum különböző helyzetekben különböző jelentésekre tehet szert. Ez azután ahhoz vezet, hogy a mögöttes üzenetet könnyen félre lehet érteni.

Eltérő beszélgetési stílusaink eltérő szocializációnk következményei. Különbözünk egymástól nemzetiségünk, nemünk, korunk, etnikumunk stb. tekintetében, ezek a különbségek egyben eltérő szocializációt is jelentenek, s így igen gyakran eltérő beszélgetési stílusokhoz vezetnek. A britek például hosszabb szünetet tartanak beszélőváltáskor, mint az amerikaiak, de rövidebbet, mint a finnek, a görögök a svédeknél gyorsabban és hangosabban beszélnek, az amerikaiak üzleti tárgyalásokon rögtön a tárgyra térnek, a japánoknál ez udvariatlanságnak számít.

Tannen az interkulturális kommunikáció mintájára képzeli el a nemek közötti kommunikációt is. Maitz és Borker (1982) elméletére építve állítja, hogy a lányok és a fiúk nyelvi szocializációja különbözik, beszélgetési stílusuk akkor alakul ki, 5 és 15 éves koruk között, amikor idejük nagy részét homogén, tiszta fiú vagy tiszta lány kortárscsoportban töltik. Ezen kortárscsoportok eltérő értékek mentén szerveződnek, a lányok számára fontosabb a másikhoz való közelség, a másikkal való kooperáció, az egyenlőség vagy legalábbis annak látszata, az inkább hierarchikusan rendeződő fiú csoportokban viszont a státusz, a hatalom kifejezése a fontosabb. A fiúk és lányok ennek következtében eltérő beszélgetési stílusokra tesznek szert. A későbbiekben egymással bizalmas kapcsolatba kerülő nők és férfiak közti konfliktusok nagy részét a kölcsönös jóindulat mellett is bekövetkező, az eltérő beszélgetési stílusokból fakadó félreértések okozzák.

A nő hazajön a munkából, és munkahelyi problémájáról mesél a férjének, figyelmet, együttérzést, támogatást vár tőle, s azt, hogy a férfi is megosztja vele saját problémáit. A férfi mintha csak félig figyelne oda, többször közbevág, a nő rovására viccelődik, majd elmondja, mit tett rosszul a nő, hogyan kellett volna jól megoldani a problémát, és tanácsot ad a jövőre vonatkozóan. A nő becsapva érzi magát, hiszen együttérzést és nem kioktatást várt. A férfi nem érti, mi a gond, hiszen nyilván azért mondtak el neki egy problémát, mert tanácsot akartak tőle, a viccelődés, a másik fél kihívása pedig számára a szolidaritás megszokott jelzése.

A jelenet bizonyára sokak számára ismerős, s talán nem véletlen, hogy a könyvnek éppen a meghitt kapcsolatban élő férfi és nő közti beszélgetéssel foglalkozó fejezete lett a legnépszerűbb. Tannen következő könyve, a You Just Don't Understand! (1990) már kizárólag ezzel a témával foglalkozik, s ez a könyv hozza meg a szerző számára az igazi sikert.3 A könyv sokáig első helyen áll a New York Times bestsellerlistáján, a művet 26 nyelvre fordítják le, s Tannen ettől kezdve rendszeres szereplője az amerikai médiának, show-műsorok sztárvendége, vállalatok4 és politikusok tanácsadója.

https://images-na.ssl-images-amazon.com/images/I/41V+yLM3YkL._SX326_BO1,204,203,200_.jpg

Ugyanakkor ez a könyve, illetve a Miért értjük félre egymást című könyvben is kifejtett elmélete a női és férfi beszélgetési stílusok különbségeinek okairól nagy vitát és a tudományos nyilvánosságban szokatlanul éles hangú, elítélő kritikát is kiváltott elsősorban feminista elkötelezettségű szerzőkből. Senta Troemel-Ploetz (1991) például „mélyen reakciós”, „hazug” könyvnek nevezi a You Just Don't Understandet. Hogy megértsük a Tannen elméletével kapcsolatban megfogalmazott kritika lényegét, röviden fel kell idéznünk néhány fontosabb mozzanatot a társadalmi nem és nyelvhasználat kutatásának történetéből.

Az 1970-es évek közepe óta egyre növekvő számú kutatás, publikáció foglalkozik a nyelvhasználat és a társadalmi nem összefüggéseinek kérdésével. Robin Lakoff 1975-ben megjelent Language and Woman's Place című klasszikus művét szokás az első igazán nagy hatású problémafelvetésnek tekinteni. Lakoff szerint a lányokat arra nevelik, hogy kis hölgyekként beszéljenek, később azonban az így elsajátított női stílus – melyet többek között a töltelékszavak, az „üres” melléknevek, pl.: 'isteni', 'édes', a túl udvarias és hiperkorrekt formák, az 'ugye' kérdések gyakori használata jellemez – akadályozza őket abban, hogy racionális, érdekeit érvényesíteni tudó, véleményének erőteljesen hangot adni képes, a férfiak világában jól boldoguló felnőttként működhessenek. Azok a nyelvhasználati normák, melyeket gyerekkorban a kislányokkal elsajátíttatnak, később ürügyül, indokul szolgálnak arra, hogy az ily módon beszélő nőket ne vegyék komolyan, racionális döntések meghozatalára, a felelősség, a döntéshozatal vállalására képtelen gyerekként kezeljék őket. Lakoff elméletét az anyanyelvi beszélő intuíciójára, saját tapasztalataira alapozta, később azonban empirikus kutatások számos megállapítását alátámasztották.

A Lakoffot követő kutatók elsősorban a vegyes, férfiakat és nőket egyaránt magában foglaló csoportok beszélgetési gyakorlatát tanulmányozták, és azt találták, hogy ezekben a helyzetekben kimutatható a férfiak dominanciája, a vegyes csoportokban például a férfiak többet beszélnek, mint a nők, és a férfiak gyakrabban szakítják félbe a nőket, mint akár a férfiak a férfiakat, akár a nők a nőket.5 A nők nagyobb fokú udvariassága, az állítások erejét csökkentő módosító szavak, a bizonytalanságot kifejező szavak, a kérdések gyakoribb használata6 a nők alárendelt helyzetéből fakadnak. Mint kevesebb hatalommal rendelkező csoport, jobban rá vannak kényszerítve arra, hogy mondanivalójukat óvatosan, a férfiak arculatvédő igényeire figyelemmel fogalmazzák meg.

Az ezen kutatásokból kibontakozó dominanciaelmélethez képest újdonságot jelentett a Maitz és Borker által megfogalmazott és Tannen nyomán népszerűvé váló differenciaelmélet, mely egyrészt a homogén kortárscsoportokban zajló nyelvi szocializációt tekinti elsődlegesnek a családban zajló szocializációhoz képest, másrészt a nők és férfiak beszédmódjában meglévő különbségeknek nem tulajdonít a hatalommal, illetve a hatalom birtoklásával vagy annak hiányával összefüggő jelentést, a nemek közti kommunikációt az eltérő kultúrák közti kommunikációhoz hasonlítja, ahol a beszélgetési stílusok különbözőek, de egyik sem rosszabb, mint a másik, a konfliktusokat nem a hatalomért folyó harc, hanem a félreértések okozzák.

A differenciaelmélet előnye és népszerűségének egyik oka az volt, hogy olyan új értelmezési keretet hozott létre, mely könnyebbé tette az egynemű, tisztán férfi vagy tisztán női csoportokban zajló, a női, illetve férfi kommunikáció sajátosságait vizsgáló interakció tanulmányozását és értelmezését, korábban ezekre a helyzetekre a nők és férfiak közötti hatalmi különbségekre alapozott dominanciaelv nehezen volt alkalmazható.

Másik előnye, hogy lehetővé tette annak feltárását és megértését, hogy a nőkre jellemző nyelvhasználat egyes vonásai pozitívan is értékelhetők, adott helyzetben a férfiakénál hatékonyabb problémamegoldást, konfliktuskezelést stb. tesznek lehetővé. Sokan ennek hatására a dominanciamodellt elítélőleg deficitmodellként értékelték újra, mely a nők nyelvét, Lakoffhoz hasonlóan, alapvetően rosszként, működésképtelenként, a női egyenjogúság kivívásának gátjaként, tehát megváltoztatandóként írja le, s nem vesz tudomást a sajátosan női nyelvhasználatban rejlő pozitívumokról.

Hátránya azonban a differenciamodellnek, hogy nem vesz tudomást a hatalom nyelvhasználatban betöltött szerepéről, pontosabban neutralizálja, elrejti s ezáltal elfogadtatja a hatalmat, illetve annak egyenlőtlen megoszlását, s így a status quo fenntartása irányába, a változtatások ellen hat.

https://images-na.ssl-images-amazon.com/images/I/51HCqa9cpfL._SX326_BO1,204,203,200_.jpg

Visszatérve a Tannen könyveit ért támadásokhoz, feminista kritikusok ezért nevezik reakcionista, hazug álláspontnak az ott kifejtetteket. Az olyan mondatok, mint amilyen például a következő: „A világ sorsa a kultúraközi kommunikáción múlik” (41. o.). Jól példázzák azt a leegyszerűsítő, naiv, a hatalom működésének semmifajta szerepet nem tulajdonító megközelítésmódot, mely Tannen egész könyvére jellemző. Valóban úgy tűnhet, a könyv a nőknek szól, nekik ad tanácsot arra, hogyan fogadják el helyzetüket, nyugodjanak bele a megváltoztathatatlanba, hiszen az egésznek nincs is olyan nagy jelentősége: pusztán stíluskülönbségekről, s nem alá- és fölérendeltségi viszonyokról van szó. Egyik a közvetettségről szóló példájában a szerző a következőképpen elemez egy helyzetet. Egy görög nő édesapjától (később férjétől) kért engedélyt, ha táncolni akart menni. Az apa soha nem tagadta meg nyíltan a kérést, de abból, ahogy válaszolt, a nő tudta, hogy helyesli vagy ellenzi az elmenetelt, s ő ennek megfelelően is viselkedett. Ha az apa azt mondta: „persze, menj csak”, a nő elment táncolni, ha azonban az apa így szólt: „elmehetsz, ha akarsz”, a nő tudta, hogy apja nem tartja helyesnek, hogy elmenjen, s nem is ment el. Tannen a történetet az összhang megteremtésére képes közvetettség dicséreteként idézi: „...Mennyivel jobb, ha az ember a saját elhatározásból viselkedik helyesen, s nem parancsra. Vagyis közvetett kommunikációjuk hozzájárult az összhang látszatához, és talán az összhang érzéséhez is” (70. o.), s nem elemzi a helyzetet és a kommunikációt nyilvánvalóan meghatározó hatalmi viszonyt, mely lehetővé teszi, hogy a nő a mondatot „elmehetsz, ha akarsz”, szándékolt értelmének megfelelően tiltásként értelmezze. Az engedélykérés és -adás csak egyenlőtlen hatalmi viszonyok között elképzelhető beszédaktusáról szintén nem esik szó.

Az egyetlen rövid fejezet, mely címe szerint – hatalom és szolidaritás – foglalkozik a hatalom kérdésével, szintén arra szolgál, hogy relativizálja a jelenséget. Tannen szerint minden hatalmi megnyilatkozás magában foglalja a szolidaritást is, és fordítva, a szolidaritás kinyilvánítása hatalmi gesztusként is értelmezhető.

Tannen könyvét tudományos szempontból számos egyéb bírálattal is illethetnénk, így a nem túl pontos fogalomhasználat, az anekdotikus bizonyítékok túltengése, az állításokat igazoló kutatási eredmények hiánya, az elméleti háttér homályba hagyása tudományos igényű műveknél jogos ellenvetésként merülhetne fel. Tannen, aki számos tudományos mű szerzője is,7 ezeket a kívánalmakat feláldozza a mű olvashatósága, élvezhetősége oltárán. Könyveinek népszerűsége, az a tény, hogy segítségükkel tömegekhez jutottak el a szociolingvisztikai kutatások egyes eredményei, s talán valóban sokaknak segítettek pontosabban megérteni, hogy mi zajlik le a másikkal való kommunikáció során, igazolja vállalkozását.

A könyv megjelenése, s e megjelenésben nagy érdeme van a fordítónak, Reményi Andrea Ágnesnek, különösen nagy öröm Magyarországon, ahol a nagyközönség nyelvészetről eddig szinte kizárólag a nyelvművelés speciális megközelítésmódján átszűrve hallott. Tannen beszélgetési stílusokra vonatkozó álláspontja és tanácsa a nyelvhasználat más színtereire, a kiejtésre, szóhasználatra stb. is vonatkoztatható. Ismerjük fel, tudatosítsuk a nyelvhasználatunkban meglévő különbségeket, de ne tartsuk egyik változatot sem jobbnak a másiknál, s ne törekedjünk feltétlenül se magunk, se mások nyelvhasználatának megváltoztatására. A különbségek pontosabb megértése révén toleránsabbakká válhatunk, s csökkenthetjük a félreértések és az ezekből fakadó konfliktusok kockázatát, állítja Tannen.

A könyv nyelvészek, szociológusok, pszichológusok és a laikus nagyközönség számára egyaránt bátran ajánlható, s bizonyos vagyok benne, hogy számos jelenetében mindannyian magunkra fogunk ismerni.

Schleicher Nóra

Jegyzet

1 A fordítás alapjául Deborah Tannen: That's not what I meant! How conversational style makes or breaks your relations with others London: Virago Press, 1992 szolgált, a könyv első kiadás: New York: Ballantine, 1986.

2 Az udvariasság nyelvészeti elméletét legátfogóbban Brown és Levinson (1978) fejtették ki. Tannen ezzel kapcsolatban elsősorban tanárára, Robin Lakoffra (1975) hivatkozik.

3 A szerző legújabb könyvében: I Only Say This Because I Love You (2001) a mű címéből ítélve tovább foglalkozik ezzel a témával.

4 Ezt talán egy másik könyve, a munkahelyi nyelvhasználatról írt: Talking from 9 to 5: Women and Men in the Workplace (1995) magyarázhatja.

5 A félbeszakítás kérdésével igen sokan foglakoztak. A klasszikus írás a témában. Zimmerman és West (1975).

6 E témákról lásd pl. Penelope Brown (1980), Pamela Fishman (1978).

7 Ezek közül legfontosabb összefoglaló műve a Gender and Discourse (1994).

Irodalom:

Brown, P. és Levinson, S. (1978) Universals in language usage: Politeness phenomena. In: Goody, E. (ed.) Questions and politeness. Cambridge: CUP. 56-310.

Brown, P. (1980) How and why are women more polite in: S. McConnell-Ginet et. al. (eds.) Women and language in literature and society. New York: Praeger, 111-136.

Fishman, P. (1978) Interaction: the work women do. Social Problems 25(4), 397-406.

Lakoff, R. (1975) Language and Woman's Place. New York: Harper and Row.

Maitz, D és Borker, R. (1982) A cultural approach to male-female miscommunication. In: John Gumperz (ed.) Language and social identity.Cambridge: CUP. 196-210. Tannen, D. (1990) You Just Don't Understand New York: Ballantine.

Tannen, D. (1994) Gender and Discourse NY and Oxford: OUP.

Tannen, D. (1995) Talking from 9 to 5: Women and men in the Workplace: Language, Sex and Power. London: Virago Press.

Tannen, D. (2001) I Only say This because I Love You: How the Way We Talk Can Make or Break Family Relationships Throughout Our Lives. New York: Random House.

Troemel-Ploetz, S. (1991) Selling the apolitical, Discourse and Society 2 (4) 489-502.

Zimmerman, Don H. and Candace West (1975) Sex roles, interruptions and silences in conversation In: Barrie Thorne and Nancy Henley (eds.) Language and Sex: Difference and Dominance. Rowley, Massachusetts: Newbury House.