Gyakran mondjuk, hogy a nyelv az élet tükre. És ez így is van, hiszen a nyelv legfontosabb építőelemei, a szavak pontosan jelzik azt a kort, amelyben megszülettek. Ha kimondom azokat a szavakat, hogy turbán, kaftán, dzsámi, minaret, akkor rögtön az oszmán-török kor jut eszünkbe. Ha azokat a szavakat halljuk, hogy békekölcsön, padláslesöprés, beszolgáltatás, kollektivizálás, akkor pedig az 1950-es évek, a Rákosi-kor tűnik a szemünk elé. De a nyelvben nemcsak a szavak, hanem a szavaknál nagyobb egységek, a szólások és a közmondások is jellemzőek egy-egy beszélőközösségre.

A TINTA Könyvkiadónál jelent meg 2015-bem a neves nyelvész, Bárdosi Vilmos tollából a Szólások, közmondások eredete című, 750 oldalas nagy kézikönyv. Belelapozva látjuk, hogy a ló szavunk is tucatnyi szólásban, közmondásban szerepel. A régi paraszti világ emléke megőrződött, mintegy konzerválódott ezekben a szólásainkban.

Napjainkban a lótartás elsősorban a versenysportot szolgálja, illetve csupán hobbitevékenység. Nem így volt ez a korábbi évszázadokban: a ló az ember társa, a mindennapi munkájában segítője, katonáskodáskor pedig a győzelem elősegítője volt. A ló és az ember régi szoros kapcsolatát mutatja, hogy nyelvünkben számos olyan szólás él, amely a lovakhoz, a lótartáshoz kötődik.

Az az örök bölcsesség, hogy Nyomtató lónak nem kötik be a száját, még abból a korból származik, mikor a gabonát a szérűben nyomtatással, azaz kitapostatással nyerték ki a kalászból. A keményre döngölt földön szétszórták a gabonát, majd a lovat (vagy lovakat) egy középen álló személy körbe járatva tapostatta ki a kalászból a gabonaszemeket. Aztán favillával megforgatták a kitaposott szalmát, és mindaddig ismételték a taposást, mígnem a teljes gabonamennyiség ki nem lett ,,nyomtatva''. A közmondás arra utal, hogy a lovak bizony gyakran bele-belekóstoltak a gabonába. Aztán később általánosabb értelmet kapott a bölcsesség: aki valamely rábízott anyaggal – különösen élelmiszerrel – dolgozik, az rendszerint fogyaszt, használ is belőle, és ez bizony nem súlyos vétség.

Nyomtató lovak (Forrás: http://mek.oszk.hu/02700/02789/html/60.html)

A régi világ tele volt hiedelmekkel, félelmetes lények képzetével. A lóvá tesz szólás eredete a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmekben található. Régen úgy tartották, hogy a boszorkányok természetfeletti hatalmuk által nemcsak seprűn vagy piszkafán tudnak lovagolni, hanem kiszemelt áldozatukat lóvá változtatva képesek rajta orgiáik helyszínére repülni, különösen boszorkányszombaton. A hiedelem szerint az, akit lóvá tettek, vagyis elvarázsoltak, teljesen ki volt szolgáltatva a boszorkánynak, aki azt tehette vele, amit akart, kénye-kedve szerint kínozhatta, amint erről az egyik boszorkányper tanúja is vall 1737-ből: „Kovács Istvánné éjjel, nappal reá járt s reá feküdt; mint a lóra, úgy ült reá s úgy kínozta.” A lóvátétel egyúttal valódi kínzásszámba ment, s ennek néha az lett a következménye, hogy az áldozat ebbe belebetegedett, esetleg bele is halt. A boszorkányhiedelmek kihalásával a szólás eredeti ‘megkínoz’ jelentése elhomályosult, és átvitt értelemben kezdték használni, előbb a ‘packázik vele’, majd később a mai ‘becsap, rászed’ jelentésben.

Szintén a hiedelemvilágból eredeztethető a Kilátszik a lóláb szólás. Az eredete arra az ősi babonás hiedelemre vezethető vissza, hogy az ördögöt, ha emberi alakot vesz is fel, könnyen fel lehet ismerni a lábáról. Régebben úgy gondolták, hogy az ördögnek lúdlába van. Ezt a képet őrzi ennek a szólásunknak a négyszáz éves, ma már elavult változata: künn vagyon az ördögnek lúdlába. Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényének egy részlete is ezt a képet villantja fel: „Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög?” – mondja egy öreg pipakészítő mester a fiatal Tóth Mihálynak. Később a lúdláb helyett megjelenik a kecskeláb vagy a lóláb. A különféle ábrázolásokon, jóskártyákon gyakran látjuk például a patás ördög képét.

Lólábú ördögábrázolás

Gyakran mondjuk valakiről, ha már nem küzd tovább, szabad folyást enged valamilyen fegyelmezetlenségnek, vagy hagyja, hogy a saját irányítása nélkül történjenek a dolgok, hogy a lovak közé dobja a gyeplőt. Nyilvánvaló, hogy a napjainkban már átvitt értelemben használt szólás forrása az a megfigyelés, hogy ha nem irányítják a gyeplővel a lovakat, akkor azok összevissza haladnak, fegyelmezetlenül arra mennek, amerre akarnak.

Ha kíméletlenül elvernek, megütnek valakit, azt mondjuk, úgy elverték, mint szódás a lovát. A szólás valószínűleg onnan ered, hogy a szódásüvegeket régen ló által húzott szekéren szállította házhoz a szódás. Kis keresetű ember lévén nemigen tellett neki jó, erős lóra. Ezért kénytelen volt gyengébb lovat venni, amelyet viszont bizony gyakran ostorral kellett rábírni, hogy húzza a nehéz szekeret.

A szódás és lova

Aki fölényesen, nagyképűen beszél társával, arra azt mondjuk magas lóról beszél. A szólás eredete a középkori harcmodorban rejlik. Ugyanis középkorban a hátaslovak két fajtáját különböztették meg: a vadászatban, sétalovaglásra használatos könnyű és gyors járású paripákat és a háborús ütközetekben bevetett magasabb termetű, nemes vérű, felpáncélozott csataméneket, amelyekről uralni lehetett a harcteret, s így fölénybe lehetett kerülni azzal az ellenféllel szemben, aki nem rendelkezett ilyen lovakkal. A ’fölényeskedik, gőgösen, arrogánsan viselkedik’ jelentés innen már könnyen érthető.

Gyakran szerepelnek lovak magyar nótákban. Elég ha csak a Négy fekete ló vagy a Jaj, de tüzes a ló kezdetű népszerű dalokra utalnunk. A Nagy a feje, búsuljon a ló! szállóige forrása a Pálóczi Horváth Ádám Búsuljon a ló, elég nagy a feje című versből keletkezett dal címe. A vers 1813-ban született. Íme a szövegének egy részlete:

De mit töröm fejemet? hiszen nemcsak engemet érdekelnek
A gond s a sok bajok is, ily szomorún mások is énekelnek.
Alig vagyon, ki oly nagyon örülhessen,
Hogy néha nem kesergene keservesen.

A mindennapi életben ha rosszul tippel valaki, nem jön be a számítása, akkor mondhatjuk: rossz lóra tett. Nem kell különösen hosszasan gondolkodnunk, hogy rájöjjünk, a mondás eredete a lóversennyel kapcsolatos. A szerencsétlen, vesztes játékos olyan lóra fogadott, azaz olyan lóra tette a pénzét, amelyik gyenge helyezést ér el.

Ha biztatással, tettel felbátorítanak valakit arra, hogy követelőzve lépjen fel szándéka megvalósításáért, akkor mondjuk, hogy lovat adnak alája. A szólás alapja az a mindennapi megfigyelés, hogy a lovas ember erősebb, tehetősebb, hatalmasabb, mint a gyalogos. Különösen igaz volt ez a középkori csatákban.

Nyelvünk azon szólásai, melyekben a ló szó szerepel, annak a régi világnak az emlékét őrzik számunkra, amikor még a ló az ember életében sokkal nagyobb szerepet töltött be, mint napjainkban. Őrzik számunkra a régi világ szokásait, munkamódszereit és hiedelemvilágát. Amikor használjuk őket, nem is gondolunk bele, hogy a magyar kultúrtörténetnek milyen igaz lenyomatait használjuk.

 Kiss Gábor, TINTA Könyvkiadó

Forrás: Bárdosi Vilmos: Szólások, közmondások eredete. Frazeológiai etimológiai szótár. A magyar nyelv kézikönyvei sorozat, 27. kötet. TINTA Könyvkiadó, 2015. 746 oldal, B/5, keménytáblás, 7990 Ft