2022-ben N. Császi Ildikó és Cs. Nagy Lajos házaspár kapta közösen a TINTA Könyvkiadótól az Arany Penna Díjat. A díjat ünnepélyes keretek között az Anyanyelvápolók Szövetségnek Nyelvművelő Szalonjában adták át 2022. június 30-án. Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett a díjazottakkal.

Kiss Gábor: Mindkettőjük nevében van egy „előbetű”. Hogy kerültek ezek a betűk a nevük elé?

Cs. Nagy Lajos: A családi archívumban őrzött dokumentum alapján, melyet édesapám még 1975-ben írt, két magyarázatot említ meg a Cs. eredetét illetően.

1. Az egyik ősünk 12 évig volt katona Csehországban, aki a leszerelése után magával vitt Gyomára egy cseh lány feleséget. Ebből a házasságból több gyerek is született. Az első gyermek születésének bejelentésekor nagy valószínűséggel ilyen párbeszéd hangozhatott el a lelkészi hivatalban:

‒ Hogy hívnak?
‒ Nagy József.
‒ Ilyen nevű hívem már sok van, hogy írjalak be, hogy később ne tévesszük el az adatokat? Hol laksz, ki a feleséged? Te vagy az, aki cseh lányt vettél feleségül?
 ‒ Igen!
‒ Akkor a te nevedet úgy írom be, hogy Cseh Nagy József. Mostantól kezdve így hívnak, jól jegyezd meg!

2. Gyomán sok volt a Tóth, Szabó, Varga, Bíró, Nagy stb. vezetéknevű család, s megkülönböztetésükre rendszerint az édesanyák vezetéknevét írták a név elé. Valamelyik ükanyánk neve Cseh Erzsébet volt. Így került a Cseh a név elé. Később a Cseh rövidült Cs.-vé.

Édesapám vasúti alkalmazottként gyakorlati okokból megtartotta neve előtt a Cs.-t, de anyakönyvileg töröltette, hogy gyermekei ne legyenek kitéve gúnyolódásnak, csúfolódásnak.

A Nyelvtudományi Intézetben az Új magyar tájszótár főszerkesztője, B. Lőrinczy Éva javasolta, hogy nevem gyakorisága miatt módosítsak valamit rajta. Legjobbnak, őseim iránti tiszteletből is, a Cs. betű fölvételét tartottam. 1975 óta a publikációim Cs. Nagy Lajos névvel jelennek meg. 

Cs. Nagy Lajos és N. Császi Ildikó az Arany Penna Díjjal

Galló Ágnes és Mózes Krisztián könyve, az Anya-nyelv-mester nagy sikert aratott az olvasók körében. Mi a titka a kiadványnak, ami miatt kiugróan sok példány fogyott belőle?

Igazában nincs okom és jogom ezt az állítást a téves hiedelmek közé sorolni, hiszen sajnos a mindennapi tapasztalat éppenséggel igazolni látszik, ahogy korábban erről A nyelvtehetség ritka adottság? című bejegyzésben is szót ejtettem róla.

Legfeljebb azt próbálhatom cáfolni, hogy ez valamiféle „genetikus fogyatékosság” vagy netán ősi átok lenne hazám fiain és lányain.

Ehhez pedig meg kell keresnem és felmutatnom az okokat, amelyek a kétségtelenül meglévő jelenséget magyarázzák, és az okok kiküszöbölése talán a jövőre nézve némi biztatást adhatna.

Idegen nyelvet az tanul könnyen és természetes módon, aki vegyes nemzetiségű területen él, és főleg akit a foglalkozása, a munkája rákényszerít, hogy sokat utazzon, más-más nyelvű népek között mozogjon. Számos ilyen régiója volt és van a világnak. Ilyen terület volt például hozzánk egészen közel a Balkán a korábbi századokban, még a huszadik elején is. Keleti részén, ahol nem csak a kereskedők, vándorárusok, de még mesteremberek, hajósok, fuvarozók is majdnem mind tudtak szerbül, románul, bolgárul és főleg görögül, korábban törökül is. A Bánátban, Temesvár vidékén a román, szerb, német és magyar járta; a Balkán nyugati felében a hasonló sorsúak horvátul, albánul, olaszul és németül beszéltek elég könnyedén.

A történelmi Magyarországon a vidék, a falvak magyar népe a földjét művelte, a vándorlásnak nem volt semmi hagyománya, még a földtelen cseléd sem próbálkozott ilyen életformával. Sokan egész életüket leélték a falujuk szűkebb környékén, legfeljebb a tót olajkárok, a rác gabonaárusok meg a szlovén kucséberek hozták ide a maguk áruját. A városi kisiparosok körében volt csak szokás, hogy a mestervizsga előtt a legények „valcoltak”, pár évet más városokban, főleg idegen országokban töltöttek, hogy szaktudásukat öregbítsék. A színmagyar vidékeken csak a férfiak hallottak német vezényszót a katonáskodás alatt, de abból nyelvtudás nemigen lett. A Felvidéken, Erdélyben meg a Délvidéken sok faluban idegen ajkú volt a népesség jó része, de a magyar a tóttal, ráccal vagy oláhval ritkán keveredett. Az oktatás kizárólag magyar nyelvű volt, az idegen anyanyelvű tanult meg inkább annyit magyarul, amennyire a köznapi érintkezésben szükség volt rá.

Annak alkalmából, hogy 2022-ben a Tinta Könyvkiadó Mesterművek sorozatában, reprintben megjelentette Rubinyi Mózes Általános nyelvtudomány című művét (először: Bp.: Stampfel 1907), érdemes megemlékezni a szerzőről, s az általa tömören bemutatott irányzatok közül a legalaposabban tárgyaltról, az újgrammatikus iskoláról.

Rubinyi Mózes (1881–1965) nyelvész, irodalomtörténész volt. Elemi és középiskoláit szülővárosában, Debrecenben, egyetemi tanulmányait Budapesten és Lipcsében végezte. Közben a csángók között nyelvjárási gyűjtőutakon járt. 1902-ben bölcsészdoktorátust, 1903-ben tanári oklevelet szerzett. Ekkortól 1938-ig budapesti iskolákban tanított. A két világháború között a Magyar Nyelvőr köre, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, a Pen Club, az Országos Néptudományi Egyesület és a Vajda János Társaság keretein belül is tevékenykedett. 1945–48-ban a főváros tudományos és kulturális ügyeinek előadója volt. 1947-től a szegedi egyetemen tanított. 1948-tól volt az MTA levelező tagja. Nyelvészeti munkássága mellett irodalomtörténészként is jelentős volt, elsősorban Révai Miklós, Mikszáth Kálmán és Kiss József munkásságával foglalkozott. Rubinyiről mint nyelvészről Szépe György (Nyelvészportrék. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2013: 17–20) emlékezett meg.

Az embereket a nyelvészetből leginkább két terület érdekli, ezek közül az egyik a nevek világa, a másik pedig a szavak eredete. Hiszen ki ne gondolkodott volna már azon, hogy saját neve honnan ered, van-e a nevének valamiféle titkos, ősi jelentése? Ugyanúgy mindnyájunkban sokszor felvetődik egy-egy szó kapcsán, vajon honnan is eredhet ez a szó, mi az etimológiája, összefüggésben van-e egy hasonló hangzású másik szóval.

A nyelvész elődök már a XVI. századtól keresik a magyarral rokon nyelveket. Ezek a kutatások a reformáció korában egybeestek a nemzeti nyelv felé fordulással. A szótárkészítő és zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert latinul írt magyar nyelvtanában 1610-ben tétován még ezt írja: „Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy milyen eredetre vezethető vissza a magyar nyelv, avagy milyen nyelvekkel van rokonsága, bevallom, nem tudom." Gondolatban átugorva vagy három és fél évszázadot, közben elhagyva Motorkocsi Fóris Ferenc XVII. század végi délibábos szóeredeztetéseit, miszerint Koppenhága tulajdonképpen Kappanhágó, Stockholm pedig Istókhalma, majd magunk mögött hagyva a XIX. század végén zajló (szigorúan nyelvészeti) ugor-török háborút, József Attila a költő érzékenységével így válaszol a feltett kérdésre: „Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi – ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok.”

Az Etimológiai szótár mostani szintézise előtt a magyar nyelvnek pontosan három és fél szóeredeztető szótára jelent meg. A töredék szám arra utal, hogy a két világháború között Trianon szellemi-gazdasági visszaesést okozó világában Moloch János és Gombocz Zoltán szerkesztésében a vékony füzetenként megjelent etimológiai szótár két évtized alatt is csak a G betűig jutott el, és torzóban maradt. 1941-ben hagyta el a nyomdát Bárczi Géza 351 oldalas, a maga korában igen népszerű kis Szófejtő szótára. A két utolsó nagy összefoglalás Benkő Loránd nevéhez fűződik: az 1978 és 1988 között három kötetben megjelenő Történeti Etimológia Szótár, majd tíz évvel később ennek felújított és rövidített német nyelvű kiadása.

Az írás eredeti megjelenési helye: Élet és Tudomány, 59. évfolyam, 2004/36: 1135.

A kommunikáció manapság általános társadalmi érdeklődés tárgya, s mint szakág a legnépszerűbbek között áll az egyetemi és főiskolai oktatásban (hazánkban a 2004. évi felvételikre jelentkezők között a harmadik leggyakrabban választott szak volt) - nem csoda hát, hogy egyre több szakkönyv és népszerűsítő kiadvány jelenik meg róla. E vonatkozásban a magyar könyvkiadás egy trendet követ, amely Amerikában és a nyugat-európai országokban már az 1980-as években megkezdődött. E korszakban tűnt fel Deborah Tannen, a Miért értjük félre egymást? című kötet szerzője is, aki eredetileg nyelvész, s témája a szociolingvisztika, ezen belül is a nemekre jellemző kommunikációs stílus, illetve a hatalomgyakorlással összefüggő nyelvi és konverzációs formák kérdése. Számos népszerűsítő könyvet írt, ezek tették igazán ismertté az angolszász országok közvéleményében.

Az írás eredeti megjelenési helye: Modern Nyelvoktatás, XIX. évfolyam 1-2. szám, 2013. március, 113-117. oldal.

A Tinta Könyvkiadó egyik legújabb szótára, a Magyar ellentétszótár A magyar nyelv kézikönyvei sorozat huszonkettedik darabjaként jelent meg. E sorozat több más kötetéhez hasonlóan a belső címoldallal szemközt mottót – jelen esetben egy Petőfi-vers sorait – olvashatunk. A sorok:

„Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
Előttem a jövő szép zöld vetése;
Az mindig messze, és mégsem hagy el,
Ezt el nem érem, bár mindig közel”

– mintegy illusztrálják azt a tárgykört, melynek a szótár szerkesztői könyvüket szentelték: az ellentéteket. Hiszen a négy sorban összesen hat ellentétpár található: a szűkebb értelemben vett ellentétet a mögöttem – előttem, a múlt – jövő, míg az az – ezt névmási pár és a messze – közel határozók az ún. prototipikus ellentétet képviselik, ezek mind szerepelnek e kötetben is. Tágabb értelmű ellentét vagy inkább szembeállítás fejeződik ki a kék és zöld, illetve az erdőség és a vetés szópárokban, melyek az ellentétkategória perifériáján helyezkednek el, s ezért szótárunkban nem találkozunk velük.

Temesi Viola: Magyar ellentétszótár – Ellentétes jelentésű szavak szótára

A nyelvről és a szó helyéről a nyelvben

A nyelv különös helyet foglal el az emberiség és az egyes egyén életében. Abban majdnem mindenki egyetért, hogy a nyelv az emberiség legnagyobb „találmánya”. Eredete homályba vész. Csak csodálkozhatunk és ámulhatunk, hogy a világ hozzávetőlegesen 4000 nyelvén ki tudjuk fejezni gondolatainkat, érzelmeinket, közölhetjük a legfrissebb tudományos felfedezéseket, és költői alkotásokban mély emberi érzéseket fogalmazhatunk meg.

Nem véletlen, hogy kiemelkedő egyéniségek csodálattal szóltak az emberi nyelvről.

Bárczi Géza (1894–1975), a XX. század talán legnagyobb magyar nyelvésze így foglalja össze az emberi nyelv fontosságát: „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet a mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg.”