Az alábbi beszélgetés a Katolikus Rádióban hangzott el 2025. június 3-án.

A közelmúltban megrendezett Szent István Könyvhéten járt Szerdahelyi Csongor, a Katolikus Rádió aki a Tinta Könyvkiadó pavilonjánál állt meg.

Balról jobbra: Kass Iván, Keresztes Zsuzsa, Kiss Gábor és Szerdahelyi Csongor

Kiss Gábor, a Tinta Kiadó alapítója-vezetője a beszélgetőtársam, a Szent István Könyvhéten vagyunk. Sok az érdeklődő a könyves standoknál. A Tinta Könyvkiadó nem egy kifejezetten vallásos irodalommal foglalkozó kiadó, de a keresztény kiadók seregszemléje nem idegen a kiadótól. Kiss Gábort kérdezem tehát, hogy miért vannak itt?

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. május.

Talán nem baj, s nem is tetszik dicsekvésnek, ha elárulom, hogy nekem nyelvészként a legkedvesebb időtöltésem a szavak hol csupán árnyalatnyi, hol viszont szembeszökő, szinte kirívó változásainak vizsgálata s e módosulások felderítése, kinyomozása. Gyakran pusztán jelentésváltozásról van szó; arról, hogy valamilyen, néha kikutatható, máskor kideríthetetlen ok miatt valamelyik szavunk valamelyik jelentése vagy megváltozik, vagy egyszerűen eltűnik. Szemléletes példa erre – természetesen nem véletlenül – az e cikkem első mondatában, annak is az elején található baj főnév. Mai nyelvhasználatunkban túlnyomórészt valamilyen kellemetlenséget, bosszúságot, vesződséget, gondot, bonyodalmat és ehhez hasonlókat jelent, holott amikor vagy 900 évvel ezelőtt szláv eredetű jövevényszóként a nyelvünkbe került, még ’harc, csata’ jelentése is volt. Íme, erre egy példa az 1776-ban megjelent „Boldog halálra készítő új kalendárium”-ból, amelyet nyelvtudományunk egyik legimpozánsabb új kiadványából, A magyar nyelv nagyszótárának III. kötetéből idézek némileg korszerűsített írásmóddal: „Ó érezzem a’ te segedelmedet, hogy nyertes legyek azon a’ rettenetes halállal való bajon”. Ugye, jól érezhető, hogy ez a baj gyökeresen eltér minden olyan bajtól, amilyet, illetve amelyet a szó jelentéseiként említettem. Ez itt egyértelműen harcot, viaskodást jelent, ám ilyen jelentését a szónak napjainkban hiába keressük. Átmenet azonban van a régi és az újabb használat között, s ennek nyomai mai nyelvünkben is megtalálhatók, hiszen a párviadalt jelentő bajvívás összetett szó ma sem ismeretlen, sőt él ennek szinonimája, a baj szót szintén tartalmazó párbaj is. Nos, én a következőkben nem olyan példákat mutatok be, amilyenben csak a jelentés módosul, a hangalak azonban változatlan marad, hanem néhány olyat, amilyenben, ha bármily keveset is, de a hangalak is változik. Ezért is adtam írásomnak a „Szavak jelentésváltozása’ helyett a „Szavak átváltozása” címet. E példákban nem a jelentésváltozás a sine qua non, azaz a „kötelező” elem, hanem a hangalak megváltozása, átalakulása.

Első nekifutásra két olyan példát mutatok be olvasóimnak, amelyben jelentésváltozás voltaképpen nincs is, vagy legalábbis nem az a jellemző, hanem a hangalak némi módosulása kelt figyelmet. Az érdekesség kedvéért mindkettőt egy-egy jeles költőnktől merítem. Az elsőt Petőfitől, mégpedig egyik legismertebb verséből. A bemutatandó példa az ő Anyám tyúkja című remekének következő szakasza: „Itt szaladgál föl és alá, / Még a ládára is fölszáll, / Eszébe jut, kotkodácsol, / S nem verik ki a szobából.”

Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.

Az ember is üdvét csak önmaga
Találja fel – sokszor tán éppen ott,
Hol másik társa poklot alkotott.

A tett halála az okoskodás.

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,
Szerettél újra, s akkor már te csaltál.

Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.

Aztán mivégre az egész teremtés?

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
Győztél felettem, mert az végzetem,
hogy harcaimban bukjam szüntelen,
de új erővel felkeljek megint.

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

Küzdést kívánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. április.

A szólást, amelyről a következőkben írok, szinte mindenki ismeri, s elég sokan, elég gyakran használják is, sőt kialakulása történetét is ismerni vélik. Ez pedig az, amit az olasz Girolamo Benzoni ír le „Historia del mundo nuovo”, azaz „Az Újvilág története” című, Velencében, 1565-ben megjelent művében. Ebből az ismert szóláskutatónak, Bárdosi Vilmosnak a Magyar Nyelvőr című folyóirat 2011. évi negyedik számában megjelent írásából kivéve idézek is:

„Kolumbusz sok spanyol nemes társaságában részt vett az ebéden [a „Ki mondta? Miért mondta?” című, Gyapay Gábor, Megyer Szabolcs és Ritoók Zsigmond által írt kötet szerint vacsorán, amelyet 1493-ban, sok vendég meghívásával Mendoza bíboros rendezett a híres utazó tiszteletére; G.L.] … Egyikük szólásra emelkedett: »Kristóf úr, ha ön nem jutott volna el Indiába, itt Spanyolországban akkor sem volnánk híján olyan embernek, aki megkísérelte volna ugyanezt, amit ön tett, hiszen a mi országunk bővelkedik nagy emberekben, akik egyaránt járatosak a kozmográfiában és az irodalomban.« Kolumbusz semmit nem válaszolt e szavakra, hanem hozatott magának egy tojást, amit letett az asztalra, majd így szólt: »Uraim! Bármelyikükkel hajlandó vagyok fogadni, hogy nem tudja úgy a csúcsára állítani ezt a tojást, ahogy én, puszta kézzel, minden támaszték nélkül.« Mindnyájan megpróbálták, és senkinek nem sikerült a csúcsán megállítania. Miután a tojás körbement és visszajutott Kolumbusz kezébe, ő hozzátette az asztalhoz, és az megállt, mivel az ütéstől kissé behorpadt a csúcsa. Amitől is mindnyájan zavarba jöttek, mert megértették, hogy mit akart mondani: hogy miután valaki már megtette, már mindenki tudja, hogyan lehet megcsinálni.”

William Hogarth Kolumbusz Kristóf feltöri a tojást

A Dumaszótárról Kiss Gáborral beszélgetett Rékai Gábor a Bézs Rádióban 2025. május 20-án

Köszöntöm a hallgatókat, Rékai Gábor vagyok és Bankó Éva segít a zenékkel. A műfaj egyébként pedig egy kifejezetten igényes téma, a nyelv világában kalandozunk ezúttal könyvekkel. Itt van Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó vezetője és tulajdonosa. Friss kiadványok is vannak az asztalon, amelyek közül színes a választék a komoly, tudományos igénnyel írott könyvektől kezdve az ugyancsak tudományos igényű, de könnyedebb művekig – a Dumaszótár az egyik. Ilyen értelemben ez nem magasirodalom, de mindenképpen tükröz valamilyen világot. Ilyen volt a Retró szótár is néhány évvel ezelőtt. Az nagyon sikeres volt, és megelőlegezem, hogy a Dumaszótár (alcíme: 7200 közhely, hogy bárkivel, bárhol, bármiről folyékonyan tudjunk beszélni), ez a könyv segédkönyv is az lesz. Túl a bevezetésen, egy-két gondolatot elsütöttünk, legalábbis tájékoztattuk a hallgatókat, akik azt biztosan tudják, hogy mi az, hogy közhely.

Nem hiszem, mert az egy nagyon képlékeny fogalom, nincs ember, aki megmondaná, hogy mi az, hogy közhely. Ez egy ingoványos terület, mert a szállóige (aminek tudjuk, hogy ki a szerzője) és a közmondás között helyezkedik el valahol, tehát nem nagyon tudjuk megmondani, hogy mi az, hogy közhely. Sajnos nincs a kiadónak, nincs a szerkesztőnek egy olyan mérlege, amire rátehetne egy ilyen kifejezést, és a mérleg kibillen vagy nem billen, megmutatva, hogy ez pontosan közhely, közmondás vagy szállóige.

Kiss Gábor és Rékai Gábor

Az Istennél semmi sem lehetetlen.

És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét Jézusnak.

Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus.

Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!

Az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, akik őt félik.

Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik, és a tűzre vettetik.

Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképp cselekedjék.

Meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. március.

„A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat. … Egy nép eleven nyelve. Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.”

E kétségtelenül patetikus – s emelkedett hangvételüket nagy kezdőbetűk sorjázásával még jobban kiemelő – sorokat a múlt század második felének egyik legeredetibb költője, Juhász Ferenc írta le egy irodalmi folyóirat szerkesztőségének a nyelv jelenét és jövőjét firtató körkérdéseire adott válaszában. Vallomását nem azért állítottam cikkem élére, mintha cáfolni vagy igazolni akarnám. Kiindulópontnak szánom. Ugyanis ma arról szólok, hogyan születnek szavaink, hogyan változik, gazdagszik szókincsünk. Hangsúlyozom: nem a nyelv változásaival foglalkozom, hanem a szavakéival. A kettő között óriási a különbség. Tagadhatatlan, hogy a nyelv is változik. Egy-egy nyelvnek a belső, rendszerbeli változása azonban lassú, nehezen kitapintható, soha véget nem érő folyamat. A szavak viszont, mivelhogy a szókincs a nyelvnek a legkevésbé állandó része, különféle indítékok (társadalmi, kulturális hatások, életmódbeli változások, technikai vívmányok elterjedése stb.) nyomán, mint eső után a buja gombák, úgy, olyan hirtelenül bújnak elő a nyelvi televényből, hogy szótárirodalmunk nem is igen tud velük lépést tartani.

Persze, az is lényeges, hogy milyen is az az új szó, azaz meg kell találnunk a szókincsünkben elfoglalt helyét. Olvasóim bizonyára mindnyájan jól tudják, hogy nálunk manapság nagy keletjük van a különféle rejtvénylapoknak; az olyanoknak, mint a Füles, az Eszes, a Szóvadász stb., amelyekből több száz fajta is található az újságosstandokon, s ráadásul számos napi- vagy hetilapban, folyóiratban is van rendszeres rejtvényrovat vagy akár kivehető melléklet. Az ezekben található rejtvényeknek nem kizárólagos, de legfőbb éltetői a szavak. Csakhogy nem mindegy ám, hogy milyen, illetve mely szavak! Általában csupán azok, amelyek megtalálhatók a feladványok megjelenésének idejében hatályos értelmező szótárakban, esetleg a nálunk is használatos idegen szavak szótárában vagy a helyesírási szótárban. Igaz, ezeknek a száma százezerre vagy akár több százezerre is rúghat, de hol van ez anyanyelvünk teljes szókészletétől? Annak száma voltaképpen végtelen, már csupán abból a triviális okból is, hogy 1-től kezdve egész a végtelenségig tudunk számolni magyarul, de egyébként is. Elárulhatom: én mindig mosolygok magamban, amikor egy-egy anyanyelvünket szerető s azt legjobb tudása szerint ápolni, védeni akaró levélíróm olyanféle panasszal fordul hozzám, hogy pl. „X. Y. ebben és ebben az újságban a netikett szót használta, holott nincs is ilyen szó, mivel nincs benne az értelmező szótárban”. Abban persze igaza lenne, hogy ha már valaki él ezzel az új, a net és az etikett szó játékos összerántása révén alakított szóval, amely kb. azt jelenti: ’etikett az interneten, hálózati etikett’, akkor ezt valahogyan meg kell értetni az olvasóval, de azt mondani, hogy nincs is ilyen szó, mivel az értelmező szótárban sincs benne, naivság. (Egyébként a Tolcsvai Nagy Gábor szerkesztette „Idegen szavak szótárá”-ban már történetesen benne van.)

Maradjunk tehát annyiban, hogy a különféle rejtvények megfejtendő szavai között általában csakugyan nincs helyük a gyakran szükségből alkotott, máskor játékos kedvből kiagyalt, talán így is mondhatom: stilisztikai célzatú új, azaz korábban még nem létező szavaknak, de a maguk helyén igenis szerepük van ezeknek is! Az első csoportba olyan szavak tartoznak, amelyekre a mindennapi életben van szükség, pl. valamilyen új tárgy vagy eljárás megjelenésekor, új szervezet megalakulásakor, addig nem ismert foglalkozás létrejöttekor, új sportág születésekor vagy elterjedésekor stb. Annak idején ilyen igény hozta létre a 18–19. századi, Kazinczy Ferenc nevével fémjelzett nyelvújítás számos szavát, mint pl. adag, állam, álláspont, állomás, áruda, bankár, becsvágy, bérlet, és sorolhatnám a nyelvújításnak köszönhető szavakat a végtelenségig. De tévedés lenne azt gondolni, hogy a nyelvújítók minden szava szókincsünk szerves részévé vált! Egytől egyig minden szónak meg kellett vívnia a maga harcát az életben maradásért! Ma már természetes számunkra, hogy a 90º-os szög hivatalos, elfogadott neve derékszög, amely Dugonics András alkotása, de azt már kevesen tudják, hogy az ugyanennek a jelölésére ajánlott egyenes szeglet, igaz szeglet, fertályszög, negyedszög tiszavirágként szintén élt egykor, csakhogy kihullott a rostán. Csakúgy, mint az álladalom, amelyet az állam győzött le, illetve a banquier mintájára alkotott bankér, továbbá bankúr, pénzcsűrnök, pénzkereskedő, amelyek a Fogarasi János által kigondolt bankár áldozataivá váltak.

Bankér, esetleg bankúr, pénzcsűrnök vagy pénzkereskedő?

Megjelent: Új Pedagógiai Szemle 2025/1-2, 102-109.

„A halhatatlan szavak túlélik az embert és a történelmet.”
Kosztolányi Dezső: Szokásmondások.¹

A Tinta Könyvkiadó 2023-ban, 2024-ben és 2025-ben – Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat 91., 92. és 93. darabjaként – három kisszótárat bocsátott olvasói rendelkezésére, melyek a Régi szavak kisszótára, a Kihalt szavak kisszótára és az Elvesztett szavaink kisszótára címet viselik. A három kötetet maga a szerkesztő és kiadó Kiss Gábor nevezi a harmadikként megjelent kötet előszavában többször is szótártrilógiának.

Mindhárom kötet második oldalán különböző szerzőktől származó mottót találunk, valamennyi a magyar nyelvről, illetve anyanyelvünk szavairól szól. A jelen írás számára mottóként magam is ezek közül választottam ki Kosztolányi Dezső egyik idézetét. Annak a Kosztolányi Dezsőnek a szavait, aki nemcsak a huszadik századi magyar líra és próza egyik legnagyobb mestere, nyelvművésze volt, de méltán nevezhető a magyar szavak és a szótárak szerelmesének is. A most bemutatandó szótárak megjelenése magában is igazolja a szavak halhatatlanságáról szóló mondat tartalmát; némelyik szavunk évszázadok hosszú sora óta velünk van.

Szomorú, őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.

Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az éji eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket.

Az egyéniség olyan sokszögű kristályhoz hasonlítható, mely mozdítva minden oldaláról másképp töri a fényt, ezáltal sokszínű, sokfényű tükröző tükör, csillogó és tört felületek összessége.

Aki harcol, aki keres, aki hisz, mindig hibaszázalékkal teszi mindezt.

Elismerem, hogy néha rossz a modorom. Természetesen ennek kiküszöbölésére is van mód. Ehhez viszont közösségi légkör szükséges. És szeretet. És humor.

Igazságomból nem engedtem soha. Káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.

A hazugság, a tudatlanság és a mulasztás természeti törvénybe ütköző cselekedetek.

Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. február.

Olvasóink bizonyára nemegyszer találkoztak már magyar szövegben olyan szavakkal, amelyek érezhetően magyar, nem pedig idegen szavak, de a végükön lévő képző mégis mintha idegenül csengene. Van is ilyen szavunk, nem is kevés. Legtöbbjükön valamilyen csak alig-alig, de azért mégis érzékelhető játékosság, bizalmas íz érződik. Ami leginkább közös bennük, az az, hogy míg az alapszavuk csakugyan régi, sok évszázada nyelvünkben élő szó, addig a képzőjük valóban idegen – többnyire latin –, de olyan idegen képző, amely magyar szavakkal is szívesen barátkozik, legalábbis egy-két vagy akár több szó erejéig kokettál, kacérkodik velük. Arra gondoltam, hogy mostani cikkemben ezekkel az „álidegen” szavakkal foglalkozom. A példák, amelyeket bemutatok, talán elegendőek annak igazolására, hogy ezek a szavak bizonyos fokig keverék voltuk ellenére voltaképpen nagyon is jól szolgálnak bennünket. Megtehetném, hogy a most tárgyalt, illetve tárgyalandó típusú szavak számunkra ezúttal igen fontos részei, vagyis képzői szerint haladok a bemutatásban – főnév- és melléknévképzők, igeképzők és határozószó-képzők egyaránt vannak köztük –, de mivel ez a fajta tárgyalásmód esetleg nehézkesnek tűnhetne, inkább a szemügyre vételre kiválasztott szóegyedek betűrendjében jelenítek meg egynéhányat e furcsa, játékos-bolondos szavak közül.

Bolondéria. A bolond, ez a szláv jövevényszó már hét-nyolcszáz éve honos nyelvünkben, a latin -éria főnévképzővel alkotott bolondéria azonban csak a 19. század közepén bukkan fel. Jelentése: ’bolondos szeszély, hóbort’. Példának álljon itt egy mondat Vas Gereben (családi nevén Radákovits József) 1865-ben megjelent „Garasos arisztokrácia” című munkájából: „Tapasztalt öregektől hallám, hogy a házasuláshoz megkívántatik egy kis bolondéria.” Azt hiszem, hogy míg hasonló képzésű drogéria-, pedantéria-, pikantéria-féle idegen szavainkban ez az -éria képző semmi emóciót nem kelt bennünk, addig a bolondériának – velem együtt – olvasóim is érzik a szóhoz illő, kissé játékos, csakugyan bolondos ízét.