Hallottam egyszer, hogy ha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém – és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött.

Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba, suttogott, mesélt és dalolt nekem. Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi – nincs rajtam kívül más élete vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. május.

A média szó használatában mutatkozó sokéves bizonytalankodás után ma már szinte minden író, olvasó, (rádió)hallgató, tévéző, internetező ember számára világos, egyértelmű, hogy a média nem valamilyen tömegtájékoztató eszköz, hanem a létező tömegtájékoztató eszközöknek, hírközegeknek az összessége. Tehát beletartozik a hagyományos sajtó is, a rádió is és a televízió is. Elárulhatom, ezek nyelvezetéről szólva beszélhetnék együttesen is sajtónyelvről, mert ebbe a legtöbben beleértik az összes fent említettet, sőt „a negyedik médiumot”, az internetet is. Voltaképpen azt mondhatjuk, csupán annyi a média és a sajtó elnevezés közti különbség, hogy a sajtó szó elsősorban az írásos médiaformák felé tereli figyelmünket, míg a média elnevezés inkább az élőszóbeliekre utal. Én a következőkben nagyobbrészt a nyomtatott sajtóból merítem példáimat, teljesen azonban az élőszóbelieket sem hagyom figyelmen kívül. Ezek előrebocsátása után pedig most haladéktalanul a tárgyra térek.

Azt bátran megállapíthatjuk, hogy a médianyelv (vagy ha úgy tetszik: sajtónyelv) a köznyelv része, annak igényes változata, egyúttal pedig közérdekű része. Hozzátehetem: fontos része is, mert bár napjainkban az olvasás többé-kevésbé válságban van, ez a válság elsősorban a szépirodalmi műveket, a költői alkotásokat fenyegeti; a szakmai kiadványokat már kevésbé, az újságokat pedig még kevésbé. A bulvárlapok pl. – persze nem véletlenül, hanem bizonyos, itt most nem részletezendő társadalmi, szociológiai okok és körülmények következtében – népszerűbbek, mint valaha. Ebből egyértelműen következik, hogy a lapokkal, újságokkal szoros kapcsolatban állóknak – mindazoknak, akiknek riporterként, oknyomozó újságíróként, szerkesztőként vagy bármilyen minőségben a zsurnalisztika a kenyerük, a hivatásuk – mindent el kell követniük, hogy tevékenységüket e munka fontosságának tudatában a lehető legmagasabb színvonalon végezzék.

Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr, 149. évfolyam 1. szám (2025. január–március), 24-46. o.

A Jókairól szóló tanulmányok száma igen nagy, de életműve olyan hatalmas, hogy lehet még újdonságokra lelni, ezért érdemes felidézni a nyelvműveléshez való viszonyát és néhány jellegzetességét nyelvművészetének. (A jelen tanulmány szerzőjének korábbi monográfiái, tanulmányai a témában: Adamikné Jászó 2016, 2021a, 2021b, 2021c, 2022, 2023, 2024).

Jókai nyelvünknek szinte minden változatát felidézi a műveiben (vö. Jókai-szótár, 1994). A nyelvi változatokat mindig funkcióban, a retorikai illőség fogalmának megfelelően alkalmazza. Jókai valóban nyelvőr, olykor csatlakozik az akkoriban dúló nyelvhelyességi vitákhoz, ezt is szellemesen teszi:

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót, „labda”, használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a „da” végző a magyarban jogosulatlan, s mint ilyen, ünnepiesen letiltatott, száműzetett és kiakolbólíttatott: azóta a „zárda” – zárosház; – a „járda” – talpaló út; – a „csárda” – ivóház, – a „csorda” – marhagyülekezet, – a „borda” – oldalcsont; – a „konda” – sertéssereglet; – a „bunda” – szőrmedvény; – a „kaloda” – lábtiló; a „csoda” – bámulvány; a „micsoda” – mizé? – a „duda” – nyeggető síp; – ősi „Buda” – is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy „Pest” hozzávarratódott. – De mi lesz a „dadából”, aki elöl is „da”, hátul is „da”?
   Ezóta már a „labda” is bizonyosan „gömbce” (Lenci fráter és más elbeszélések).

Jókai Mór (1825–1904)

Tudjátok-e, hogy mi az ember,
A por és végtelen fia.
Istent teremtő csodaszellem,
Hitvány pehely vasvégzet ellen
Viaskodó harmónia!

Ó, emberek, szeretni kell a földet,
S szeretni kell borút és bánatot,
Örülni kell derűnek és esőnek,
S dalolni kell, ha minden elhagyott.

„A bölcsesség ékesszólás híján keveset használ...”  - Marcus Tullius Cicero

„szókincs: 1. Valamely nyelv szavainak összessége 2. Egy személy vagy egy (kisebb) közösség által használt szavak összessége”  – Tinta Könyvkiadó, Szótudástár – Értelmező szótár.

S hogy mekkora kincs? Szavak nélkül a legtöbbünk között nincs fejlett kommunikáció, s csak azt tudjuk egyrészt elmondani, másrészt megérteni, amire van megfelelő szavunk, kifejezésünk. Komoly tudományos vélemények szerint a fejlett beszéd képességének döntő szerepe volt az emberi faj kiemelkedésében az állatvilágból. A fejlett beszéd teszi lehetővé a célokhoz dinamikusan alakított együttműködéseket, a közösségek alakítását, működését, irányítását, s az utánzásnál minőségileg magasabb szintű tanítást és tanulást. A digitalizáció belépése előtt a beszéd rögzítése tette lehetővé a tudás rögzítését, megőrzését, továbbadását. SŐT: szavak nélkül tudatosan gondolkodni sem tudunk, ennek minden negatív következményével.

A SzóTudásTár felülete

A TINTA Könyvkiadóban a napokban jelent meg az Elvesztett szavaink kisszótára. Alcíme szerint: A magyar nyelvből évszázadok alatt kihalt 6250 szó és szójelentés magyarázata.

A szótár az értelmező szótári feladaton túl igen sok szónak bemutatja az eredetét is, feltünteti származását, megjelöli, hogy a magyar nyelvterület mely részén volt használatos.

Mindazok számára izgalmas és hasznos, akiket érdekel nyelvünk és ezen belül a szavak és a szójelentések története. Érdekes azoknak, akik örömmel gondolkodnak el és morfondíroznak szavainkról. A szótár sok kultúrtörténeti és művelődéstörténeti ismeretet rejt, hiszen olyan hajdani tárgyaknak, eszközöknek a nevét és leírását is tartalmazza, melyek ma már csak múzeumokban láthatók. A szótárt lapozgatva az érdeklődő egy több száz évvel ezelőtti világban találja magát. Ehhez az időutazáshoz nyújt segítséget az Elvesztett szavaink kisszótára mindazoknak, akik elmélyülnek a szótár szavainak böngészésében.

Kiss Gábor, a szótár összeállítója

bács: Pásztor, juhász.
bambuc: Mumus, ijesztő. Vigyen el a bambuci!
berce: A járom bélfája.
burdó: Tömlő, amelybe a túrót varrják. Burdótúró: tömlőtúró.

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy a fűszálon a pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

A mindenséggel mérd magad!

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. április.

E sajátságos szófordulatot elég sokan ismerik nálunk, s bár az eredeti, pontos jelentésével nincsenek tisztában, elhárítás, tagadás, visszautasítás kifejezésére, indulatos beszédben használják is. Némi durvaság érződik rajta, s ebben minden bizonnyal a frász előtagnak van jelentősebb szerepe, amely számos durvaságnak, szitkozódásnak kulcsszava. Ebben az egyre inkább eldurvuló világunkban, úgy gondolom, egy cikk erejéig nem árt egyszer ezt a témakört is figyelemben részesíteni.

Csaknem másfél évtizede magam is egyik szerzője s szerkesztője voltam egy Nyelvi illemtan című, vaskos, az ötszáz oldalt is meghaladó terjedelmű könyvnek, amely a Szemimpex Kiadó gondozásában jelent meg. Másfél évtized nagy idő, s ha témánkra gondolunk, még inkább nagynak érezzük, ám Bachát László kollégám, aki a durva, trágár szavak használatával foglalkozott a kötetben, mégis olyan ügyesen, értő módon fogta meg a dolog lényegét s húzta meg a határokat, hogy szavait ma is bátran elfogadhatjuk. Tőle idézek.

„Elöljáróban tisztázzuk, hogy mit értünk az ízléstelen, a durva és a trágár szavakon, kifejezéseken, egyáltalán az ilyen beszédmódon.

Ízléstelennek tartjuk a szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozást akkor, ha az sérti a jó ízlést, az illendőségnek nem felel meg, sőt vele ellenkezve, szépérzékünket nem elégíti ki. A durva beszéd az érintkezés kifinomult formáit figyelembe nem vevő, mások önérzetét, érzékenységét sértő, az erkölcsi érzéseket bántó emberi megnyilatkozás. Trágárnak pedig akkor nevezzük valakinek a beszédmódját, ha a szemérmet durván, közönséges módon sértő, obszcén, ocsmány szavakat használ.”

Cikkem első bekezdésében, a Frászkarikát! válaszról szólva azt írtam, hogy annak a kulcsszava a frász. Nem ok nélkül fogalmaztam így. Ha megvizsgáljuk nyelvünk szitkozódó, káromkodó, illetlenséget, ízléstelenséget tartalmazó formáit, azt tapasztaljuk, hogy szinte mindegyikben van valamilyen kulcsszó, s az kap maga mellé még egy-két szót, esetleg csak ragot vagy névelőt. Egy példa a fene kulcsszóval: Egyen meg a fene! Persze a valóságban korántsem mindig ilyen „tiszta” formulákkal találkozunk. Egy-egy durva szitkozódásban nemegyszer két-három kulcsszó is ott van együtt, öszegabalyodva, egyesek örömére (?), másoknak viszont megbotránkoztatására.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. március.

E sorok olvasói nagyon jól tudják, hogy írásom címét Szent János evangéliumának előszavából, annak is az első sorából merítettem. Benne az Ige nem azt jelenti, ami e szóról az embereknek elsősorban eszükbe jut. Nem a cselekvést, történést, állapotot, létezést kifejező szófajt, hanem azt, amit eredetileg jelentett, ez pedig a szó, a beszéd, görög szóval a logosz. Erről a „Logosz”-ról sokat beszéltek abban a korban, amikor Szent János az evangéliumát megírta. A görög bölcselők, a zsidó írástudók, a pogány vallások egyes papjai sokat írtak és beszéltek valami közvetítő lényről, mely az Isten – vagy az istenek – és a látható világ között áll, mely az alsó és felső világ összekötője, átmenet az egyikből a másikba. A mi nyelvünkben az ige, amely feltehetőleg a honfoglalás előtti időből származó jövevényszó, eredetileg azt jelentette: ’szó’, ’varázsszó’, amire igéz szavunkból is lehet következtetni, az ’Isten szava’ jelentés pedig a latin verbum e jelentésének mintájára jött létre. Vallásos – főleg protestáns –nyelvhasználatban több más, rokon jelentése is van ige szavunknak: ’egyházi beszéd’, ’bibliai idézet’ stb.

Én a következőkben nyelvtani értelmében foglalkozom az igével. Bemutatok néhány olyan igét, amelyből az idők folyamán kivált egy-egy új szó, s abban a hitben ringatom magamat, hogy olvasóimnak ennek szemléltetésével némi örömet tudok szerezni. Ennyi előzetes után rá is térek mondandóm lényegére.

Mint szinte minden nyelvben, úgy a nyelvhasználat során a magyarban is végbemennek bizonyos rövidülések, nem is kis számban. Tudatában kell lennünk annak, hogy ha egy szót vagy szókapcsolatot gyakran használunk, akkor az a szó vagy szókapcsolat idővel nemegyszer megváltozik, megrövidül. A midőn határozószó egy korábbi mi időn szókapcsolatból vonódott össze, a gazdaasszony pedig a magánhangzó-elízió következtében gazdasszonnyá rövidült. A nyelvújítás korában szinte divattá vált az olyanfajta rövidítés, amelynek eredményeként a szavak végét lecsippentették, s a korábbi cikkelyből cikk lett, a diadalom pedig diadallá rövidült. Ugyanez a fajta rövidülés a huszadik században is folytatódott. A laboratórium ma már többnyire csak labor, az akkumulátor pedig az autósok nyelvében szinte mindig csupán akku. Ekkor vált divattá bizonyos összetett szavak egyik, főleg első részének megrövidítése: levelezőlap > levlap, potenciométer > potméter, sebességváltó > sebváltó stb.

sebességváltó > sebváltó

A regényírónak érezni is kell, tudni is kell, ébren is kell látni, álmodni is kell tudni.

Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek.

Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, „hazug kutya”! Pedig a kutya nem hazudik.  A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás.

Sokszor a hallgatás a legnagyobb vád.