Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv, 121. évfolyam 4. szám (2025), 474-476. oldal

Magyartanár szakos hallgatóknak gyakran tesszük fel a kérdést a magyar nyelv tanításával foglalkozó szemináriumokon: mit gondolnak, mi a legfontosabb célja az anya-nyelvi nevelésnek? A kérdésre évről évre egyre többen azt válaszolják, hogy a legfontosabb a nyelvi tudatosság fejlesztése. A nyelvhasználatra történő rendszeres reflexió és az arról való metakognitív gondolkodás nemcsak kifejezőbbé teszi a nyelvhasználatot, de támogatja a szövegértési és szövegalkotási kompetenciák fejlődését, vagyis eredménye-sebbé teheti magát a tanulást. A nyelvi tudatosság fejlesztése azonban olyan tananyagokat, módszertant és eszközöket kíván, amelyek jelenleg csak korlátozottan elérhetők a pedagógusok számára. Parapatics Andrea kötete tehát hiánypótló, egyrészt azért, mert a nyelvi tudatosság fejlesztésével foglalkozó feladatokat, teszteket, portfólió ötleteket, szimulációs gyakorlatokat és ismeretterjesztő szövegek tartalmaz; másrészt pedig azért, mert kimondottan felsőoktatás-módszertani munka. Kétség sem fér hozzá, hogy először a tanárjelöltek nyelvi tudatosságát kell erősíteni ahhoz, hogy ők is tudják majd fejleszteni saját tanulóikat ezen a téren.

A kötet öt nagy szerkezeti egységre bomlik: az I. és a II. egység olyan gyakorlatokat tartalmaz, amelyeket a pedagógusjelöltek számára adhat az egyetemi oktató nem csak szakmódszertani órákon. A III. fejezet egy speciális szimulációs gyakorlatot mutat be, a mik ro tanítás egy formájához nyújt segédanyagokat, amelyek szintén jól alkalmaz-hatók az egyetemi oktatásban. A IV. fejezet már a gyakorlaton lévő pedagógusjelölteket segíti, hiszen egy olyan feladatgyűjteményt ad közre, amelyeket a pedagógusjelöltek a saját óráikon használhatnak. Az V. fejezet pedig a szerző ismeretterjesztő munkáiból összeállított szöveggyűjtemény, amely mind tartalmában, mind módszertani szempontból számos lehetőséget biztosít a tanulási-tanítási folyamatba történő integrációra.

Megjelent: Modern Nyelvoktatás, 31. évfolyam 3-4. szám (2025), 135-140. oldal

Bárdosi Vilmosnak, az ELTE BTK Francia Nyelv és Irodalmi Tanszéke professor emeritusának 2024-ben megjelent új szótára a francia szólások világába invitálja az olvasókat. A kötet alcíme: 2500 gyakori francia szólás, szólásmondás, szállóige jelentés- és eredetmagyarázatokkal, magyar megfelelőkkel, használati példamondatokkal és szólásmintákkal. Az Előszó szerint a szótárban 2243 szólás, szóláshasonlat és szállóige, valamint 257 helyzetmondat, szólásmondás, közmondás található. Az Előszóból az is kiderül, hogy a közismert gallicizmusok terminus mellett ma a frazémák, idiómák, idiomatikus kifejezések a gyakoribb szakirodalmi elnevezései a szótárban szereplő fenti elemeknek.

Bárdosi Vilmos

Az ember az életével imádkozik. Az egész életével.

Jó a fáknak. A fák hiába öregednek meg, el is korhadhatnak, megodvasodhatnak a lábukon, de amíg kizöldülnek, s virágot hajtanak, a virágjuk jószagú, a gyümölcsük jóízű.

Vajon a béketűrés valóban békeidőt terem?

Néha megdagad az idő. Odahatalmasodik két történet közé.

Ki tanít meg a véletlent az okkal valótól különválasztani?

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. április.

„Farkast emlegetnek, s a kert alatt kullog” – hangzik a népies szólásforma, főleg olyankor, ha egy társaságban váratlanul megjelenik az a személy, akiről a jelenlevők éppen kiteregetnek, kikotyognak egyet s mást, vagy ha valamilyen közvetlen, fenyegető veszélyre akarnak bennünket figyelmeztetni. Hogy a Kalmár Tibor nevéhez kötődő, „Akácos út” kezdetű, közismert magyar nóta fölemlítése indokolttá teszi-e a fenti baljóslatú bölcsességet, mindjárt kiderül a cikkből.

El kell ismernem, nem ok nélkül választottam témámul éppen most az akácosainkkal, akácállományunkkal – igaz, nem annyira újságíróként, nem is erdőgazdaként, esetleg politológusként, hanem elsősorban nyelvészként – való foglalkozást. Az elmúlt hetekben ugyanis a hírközegekben több tucat olyan közlemény, sőt terjedelmes cikk jelent meg, amely szerint az EU a veszélyt jelentő, terjeszkedő, agresszív fajok közé kívánja sorolni akácunkat, s nemcsak korlátozását tervezi, hanem mindenféle támogatásból való kizárását, sőt akár esetleges kiirtását is kezdeményezheti. Mindezt nem csupán üzleti megfontolásokból tenné – ehhez tudni kell, hogy Európa akácerdeinek fele nálunk van, azaz hazánk akác- és akácméz-nagyhatalomnak számít –, hanem mert az európai akácosokban nem képes megélni az őshonos növény- és állatvilág. A mi akácunk ugyanis – a többi európait is ideértve – álakác, tudományos besorolása szerint Robinia pseudoacacia, amely nem azonos az Acaciával. A betelepítőre utalva Linné nevezte így el, mert a fát Jean Robin, IV. Henrik francia király kertjének felügyelője hozta Észak-Amerikából, s ő ültette el először Európában. Magyarországra a 18. században került. Mária Terézia rendeletére telepítették a futóhomok megkötésére, nagyrészt az Alföldön, kisebbrészt dombvidékeinken. Gazdaságilag igen jelentős, hiszen egyik legjobb mézelő növényünk, amely több tízezer ember megélhetését biztosítja, nehéz, kemény tartós fája pedig nemcsak vezetékoszlopok, szőlőkarók, vízparti cölöpök, talpfák készítéséhez elsőrangú, hanem tűzifának is kiváló, mivel szárítás nélkül is jól ég. Azt a hátrányát azonban, amire már utaltam, vagyis hogy az őshonos növények életterét szűkíti, szintén nem hallgathatjuk el. Mindazonáltal remélem, hogy megfelelő szabályozás mellett továbbra is termeszthető marad, hiszen a sajátunknak, szinte hungarikumnak érezzük. Nem véletlen, hogy egy helyütt ezt a szellemes megnevezést találtam rá: Hungarobinia.

Robinia pseudoacacia, azaz álakác

Egy kis nyelvészeti „akácológia”

Azt már tisztáztuk, hogy ez a mi magyarosnak érzett növényünk nem tévesztendő össze azzal a kétszikűek osztályában a hüvelyesek rendjébe, a pillangósvirágúak családjába és a mimózaformák alcsaládjába tartozó nemzetséggel, illetve annak mintegy 800 fajával, amelynek nemzetségneve Acacia, s a név Priszter Szaniszló Növényneveink című szótára szerint akácia alakban is él. A mi akácunk voltaképpen egy pszeudoakácia. De ettől függetlenül az akác megnevezést több más nemzettel együtt vígan használjuk az Acaciától eltérően nem afrikai és ausztráliai eredetű, hanem, mint említettem, Amerikából importált akác(ia) megnevezésére is. Íme, csupán néhány példa növényünk táji, nyelvjárási névformáira Rácz János Növénynevek enciklopédiája (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010) című impozáns munkájából: akác, akácafa, agác, agáci, ágoca, istenpapucsa, ragacsfa, sinkafa. A magyar nyelv nagyszótára tanúsága szerint Csokonainál az ákász forma is felbukkan. Ezt a rá már eleve jellemző mondatrészletet olvashatjuk tőle: „az igazság, a Gratiák s … az örök álom édesdeden szálljanak meg engem homályos ákászom árnyékában”. A 19. századi költő és műfordító, Szász Károly egyik verséből az akáca formára bukkanhatunk imigyen: „Tarts itt hűs árnyat lombaddal, fürtös akácza”.

Akácvirág

Fontosnak tartom külön is megemlíteni, hogy az akácnak ákác változata is élt, sőt él ma is, táji ízt árasztva. A 20. század első felében alkotó, halk szavú író és költő, Szép Ernő legismertebb regényének címe: „Lila ákác”. A műből nagy sikerű film s színdarab is készült.

Lila akác

S még ugyancsak az ákác formának szemléltetése végett nem hagyhatom említés nélkül Petőfinek, az alföldi tájak szerelmesének „Ti ákácfák a kertben…” című gyönyörű versét. Ha írásomnak az „Akácos út” címet adtam az újabban divatos szóval mulatósnak nevezett nótára utalva, zárásul hadd idézzem – magam is az akácfák védelmezőjeként – a Petőfi-versnek legalább első két versszakát.

„Ti ákácfák e kertben,
Ti fák,
Amelyeken szívemnek
Oly drága minden ág,

Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.”

Grétsy László

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. március.

Itt az év vége, a különféle akciók és leárazások legfőbb ideje, most érdemes leginkább annak is szentelni egy cikket, hogy a boltok, áruházak és áruházláncok szakemberei milyen módon, milyen szóválasztással próbálják felhívni magukra a vásárlók figyelmét, s magukhoz édesgetni, csalogatni őket. Tartsunk hát egy rövid szemlét!

Egy ki leárazástörténelem

Egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor még nem volt olyan nagy a választék és az árubőség, mint napjainkban, jobbára csak néhány megszokott, erre „szakosodott” szó vagy kifejezés utalt a leárazás tényére. Leginkább ezek: árcsökken(t)és, árengedmény, árkedvezmény, árleszállítás, kiárusítás. Néha egy kicsit cifrázva is, pl. így: nagy árleszállítás, kedvezményes vásár, óriási árengedmények stb. A nyolcvanas évek táján azonban megjelentek s egymást követték az ún. akciók! Ezeknek a lényege is a bizonyos időszakaszra korlátozódó árcsökkentés, árleszállítás volt, de többnyire valamilyen kereskedői fogás is kapcsolódott hozzájuk, mégpedig olyan, amely a vásárlók érdeklődését még jobban felkeltette. Pl. valamilyen eseményhez kötődött, az áruk valamilyen jellegzetes csoportjára vonatkozott stb.

Az árcsökkentés utódja az árréscsökkentés

Naggyá nőttem erényeimben, hibáimban is nagy vagyok.
Ha lassabban is, mint szeretném, de csak előre haladok.

Sajnálhatod a hímnős fajokat – kettős: tehát
kettőzött magányukért
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
– mert hisz meghalunk – a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság –, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.

Gondolataim rakétasebességgel száguldanak,
kiszállok a végtelenbe, hogy megtaláljam magamat.

Tessék fölcsatolni a biztonsági övet, gyúl ki a fölirat, tessék fölcsatolni a biztonsági övet a gondolatokra, szándékokra.

Aki alkot, visszafele nem tud lépni.

Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.

Add, hogy a szemem szép tágra kerekedjék a világra,
s legyen szavam oly könnyű s oly éles, mint a tavaszi fű.

Azzal, hogy létezem, kiszolgáltattam magam a tagadásnak? Ma-napomat letagadja a más-nap?

Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan – reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.

Boldog lehetek, hogy törődhetem veletek, mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek, ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag biztos igazam innen orzom minduntalan: a világ léptéke a lélek.

Viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka.

Viszonylag boldog lehetek,
elégedett: hogy tehetek,
s hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy ti értetek
láthatok én és érthetek,
s ti érettem – mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.

********

Nem szép a szép, ha csak magam
gyönyörködöm benne.

Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,
hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel –
gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.

Mondjak neked újat magadról? Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved? Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet, és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.

Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk – lobogott,
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet.

Én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed,
és meg nem érzem az egészet.

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.

Mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Tudjál álmokra várni,
ahogy ők tudnak várni rád,
az éber csak így nem csalja meg magát.

Vállalja gyönge vállad,
amit vállam elvállal?

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd.

********

Ó, alacsony a magas ég, nem fél, hogy besározza magát, nem fél a sáros földtől, mert sáros földben  csirázott ki minden, ami magasra tör.

Itt nem a végtelen, hanem a véges az,
ami föl nem fog-
ható.

Nem vagyok jogász, nem tudom,
hány ezer év szükséges, hogy elévüljenek
az emberiség eddigi bűnei.

Sietni, sietni, sietni – harsányak a napok, és sietősek, és mi feledékenyek vagyunk – oly hamar, oly
könnyen, oly szívesen feledjük a megbánnivalót.
És nincsen, aki megtanítson a fájdalomra, nincsen, aki megtanítna a türelemre, nincsen, aki a
tehetetlenségre megtanítna, nincsen.

Minden többet jelent, mint ami: a jelen jövővel vemhes, s ez ad erőt mindannyiunknak
a sietséghez és a türelemhez.

Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt.
Így szokik a föld rendhez,
Földhöz a Rend.

Űzött néha a vágy,
megundorodván a földitől:
ismerkedni az égi renddel.

Megtartóra van szükségünk, jobban, mint bármikor.
És istenség is kell. Istenség, aki harmóniaként gondolta el
az értelmet, s a harmóniát értelemként. S valahol itt keresendő a Lélek.

Hogy lehet, ó, hogyan is lehet úgy vigasztalódni, hogy azért ne felejtsünk?
Hogy el ne fakuljon, de azért – de azért ne fájjon az emlék.
Hogy hulljon a múlt, de ne haljon, hogy fájdalom is csak energiaforrás, ó, soha más ne legyen.

Én Tudtam a szót, az Igét,
s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?

Szégyen a szó, ha nem vigasz,
szégyen a vers, ha nem igaz;
igaz vagyok, s szégyentelen,
akárcsak a történelem.

Egymás tetteinek oka vagyunk, oka és célja.

A beteljesülés ne vég legyen – kezdet, új vágyé, küzdelemé, tovább, tovább, hogy önmaga elől
világgá ne bujdoshasson a világ.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2014. február.

Minden nyelv szókincsének fontos gyarapodási forrása a más nyelvekből való átvétel. A miénknek is az. Sátor vagy gyümölcs szavunk török eredetű, az ebéd és az udvar szláv, a mozsár és a selejt német, a citrom és a tigris latin, a zománc és a furmint francia, a tájfun és a víkend pedig angol. Vannak azonban olyan szavaink is, amelyeket – korántsem tudatosan – kétszer is átvettünk, igaz, más-más módon és formában. A következőkben ilyen kettős vagy még többszörös átvételekből kötöttem olvasóink számára egy kis csokrot.

1. Császár és cár. Császár szavunk valamelyik szláv nyelvből jutott el hozzánk ’király, uralkodó’ jelentésben már 7–800 évvel ezelőtt, de mint rangjelölő elnevezés végső soron Caius Julius Caesar római hadvezér és államférfi nevéből származik. Természetesen ezzel függ össze a német Kaiser is. Ám ez a szláv szó fél évezreddel később még egyszer bekerült nyelvünkbe, ezúttal az orosz nyelvből, mégpedig cár formában, amely szintén a Caesar személynévből ered, annak az oroszban rövidült változata. Noha már Oroszországban sincsenek cárok, a szó történelmi elnevezésként mindmáig él nyelvünkben.
   
   

Megjelent: Magyaróra, IV. évf. 2. szám (2022. június), 200-201.

Ha egyetlen témát kell említeni, ami napjainkban a közbeszéd szinte minden szegmensét uralja, akkor a koronavírus-járványt lehet megnevezni. A lassan két éve tartó pandémiát számos szemszögből lehet a társadalomtudományok oldaláról is vizsgálni, például a tömegtájékoztatás hatékonysága, a vírussal kapcsolatos tévhitek terjedése vagy épp a szókészletet gazdagító új fogalmak oldaláról is.

Ezért is különösen izgalmas olvasni Kuna Ágnes Nyelv, meggyőzés, gyógyítás – A nyelvi meggyőzés mintázatai a 16–17. századi orvosi kommunikációban című könyvét, ami ugyan még a világjárvány előtt egy évvel látott napvilágot, ám a benne vizsgált orvoslástörténeti jelenségek nagyon sok hasonlóságot mutatnak napjaink eseményeivel.

A szerző ugyanis az emberiség életének két kulcsfogalmát, a gyógyítást és a meggyőzést járja körül kötetében. A címben szereplő harmadik fogalom e kettőt fűzi össze és értelmezi, ez pedig a nyelv. A könyv ezt a hármasságot egy konkrét szövegtípus, a 16–17. századi orvosi receptek felől közelíti meg.

Régóta ismert, hogy a meggyőzés kiemelkedő fontossággal bír a gyógyítás, a terápia és az orvos-beteg kommunikáció folyamatában, elég, ha a különféle vakcinák „marketingjére” vagy éppen a placebohatásra gondolunk. Utóbbi olyannyira valóságosan létezik, hogy még a modern gyógyszerkísérletekben is emiatt alkalmazzák a double blind kipróbálás módszerét a tényleges hatékonyság és a pszichés tényezők különválasztása végett.

Mindenekfölött valami kollektív jóságot szeretnék megvalósítani magamban. Minden élő felé egyformán áradó, végtelen gyöngédséget és megbocsátást.

Érezted-e már a szavak érintését, amelyek simogattak, gyógyítottak, vigasztaltak, talajt csúsztattak a lábad alá; és tapasztaltad-e a szavak sebző, égető, jéggé dermesztő hatását, s azt, hogy olyan súlyosak néha, mint a föld egész terhe?

Sohase feledkezzünk meg a szavakban rejlő romboló-építő, kötő és oldó erőkről. Gonosz, maró, kegyetlen szavak gyógyíthatatlanabb sebet, veszedelmesebb mérgezést okoznak a durva fizikai sérülésnél.

A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat.

A szavak inkább eltakarják, mint megmutatják a valót. A gondolaterők viszont minden akadályon áthatolnak.

Minden szenvedés, kötés, szerelem, rémület, nyomor, betegség és halál csak képzet. Addig van ereje, míg hitünkkel, gondolaterőnkkel anyagot, testet adunk létéhez.

Megjelent: Magyaróra 2022/1: 102-103. o.

A Magyar Pantheon az 1884-es kiadás reprintje, a TINTA Könyvkiadó adta ki 2020-ban, a Mesterművek sorozat XV. tagjaként. A képek és az ismertetések összeállítója Márki Sándor (1853–1925) történész, a kolozsvári, majd a szegedi egyetem professzora.

Az emberiség feledékeny, s eben jelenleg még a közoktatás is segíti. Vajon Orczy Lőrincről, Gvadányi Józsefről, Kis Jánosról, Kisfaludy Sándorról és Károlyról tanulnak-e a mai gyerekek? (Én még tanítottam őket másfél emberöltővel ezelőtt.) Régebben megírtam egy családi történetet: egyik unokám érettségi előtt megkért, hogy magyarázzam el neki az allegóriát. Mondom: az olyan, mint Tompa Mihály verse, „A madár: fiaihoz”. – Az ki? – kérdezte a belvárosi elit gimnáziumba járó kitűnőség. – Az ki? – erre a nem éppen fennkölt módon feltett kérdésre válaszol Márki Sándor összeállítása.

Tompa Mihály