Fekete István-breviárium
Fekete István (1900–1970)
író
„Fekete István kimondottan önéletrajzi író. Első állatregénye, az 1955-ben megjelent »Kele«, egy sérült gólyáról szól, akit otthagytak a társai, és idegen közegben kell boldogulnia. Talán az író magára gondolt az írás közben. A »Kele« ugyanakkor egy kedves állattörténet, amibe nem lehetett belekötni, politikai veszélyt nem hordozott magában. Innentől kezdődnek hát az ifjúsági regények, ezt az ösvényt hagyták meg Feketének, ezen lépdelt tovább.” (Horváth Tibor)
„1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatot hirdet. Ekkor írja meg »A koppányi aga testamentumá«-t. Ez volt első könyve, és rögtön a pályázat első helyezettje lett. Következő kisregénye, a »Csí« 1940-ben jelenik meg. Főszereplői madarak, pontosabban egy fecskepár. Fekete Istvánt a természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá. Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.” (Gáspár János)
„Bár a »Kele«, a »Lutra« és a »Bogáncs« allegorikus olvasata nyilvánvaló lehetett a figyelmes kortársak számára, és a felnőtt közönségnek a »Tüskevár«, illetve a »Téli berek« rejtett aktuálpolitikai utalásai is feltűnhettek – az a tény, hogy az Ifjúsági, később pedig a Móra Könyvkiadó gondozásában láttak napvilágot, döntőnek bizonyult e regények kritikusi megítélésében.” (Sánta Gábor)
Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk.
Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.
A végtelenség rendje nem ismer megalkuvást. A csillagok és az emberek útja meg van írva, és aki ez ellen vét, az elpusztul.
"Tizenéves tinédzser"...
