Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár” a lelkes állatok világában.[1]

Előszó helyett

„Amennyiben […] a Jókai-művek nemcsak a mindennapos olvasás repertoárjából kerülnek ki, hanem az intézményes átörökítés áramlásából is, akkor a kollektív emlékezet közvetítésének, s ezen keresztül a nemzeti-közösségi identitás formálásának egy fontos médiuma hallgat el.”[2]

Bevezető

A lélekidomár című regény néhány évvel a szerző első feleségének, Laborfalvi Rózának elvesztése (1886) után, és második házasságkötése (1899) előtt született. 1888-89-ben, egyazon évben az Utazás egy sírdomb körül[3] című kisregényével.

A fenti tényeket azért érdemes felidéznünk, mert az író A lélekidomár főhősét, Lándory Bertalant nem csupán Lukács Móric és gróf Ráday Gedeon alakjáról mintázta,[4] hanem főhőse történetébe beleszőtte saját házasságának, saját veszteségmegélésének mozzanatait is. Talán nem merészség ezért a regényt a gyászfeldolgozás, a „gyászmunka” folyamatában is értelmezni.

Az irodalmi mű emlékezethely is a Jókai-életműben.[5] A regény idejében ugyan már a kiegyezés korában, 20 évvel a forradalom és szabadságharc után járunk, a kollektív traumafeldolgozás a kiegyezés felszíne alatt, a mélyben (még) nem történt meg. Sérelmek, sebek, elhallgatások, sérült narratívák jellemzik ezt a korszakot. S a nemzet sebei – kibeszélés híján, elfojtott, sérült narratívák következményeképpen – a mai napig nem gyógyultak be teljesen. A lélekidomár nem csupán az egyéni veszteség, hanem egy súlyos, kollektív trauma differenciált elbeszélése is egyúttal, mely a magyarság nagy, 1849-es veszteségének megértéséhez, a veszteség feldolgozásához vezető útnak is fontos lépése.[6]

A vizsgált Jókai-regény két nagyobb egységből áll, bár a két részt formálisan nem választja külön Jókai. „A történet kibontakozó lélektani íve […] Godiva[7] […] halálával megtörik.”[8] Ennek értelmében az elemzés sem foglalkozik a regény későbbi, kalandos bonyodalmaival.

Jókai „tudatosan kísérletezett az emberi személyiséget, sorsot mozgató erők feltérképezésével. A lélekidomárban mintha kifejezetten reflektálttá válna ez a törekvés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)

A cselekmény summája

Lándory Bertalan a belügyminiszter megbízásából gyanús pénzmozgások nyomába ered. Traumhold bankár jóhiszeműen belekeveredett egy pénzügyi bűnügybe, ezért a szégyen elől öngyilkosságba menekül. Ezt inasa, Péter segítségével gyilkosságnak álcázzák, hogy leánya, Godiva megkaphassa apja biztosítási pénzét. A lány kérésére Lándoryt nevezik ki Godiva gyámjának. Az ügyes kezű, jó szemű lány Münchenben tanul rajzolni, majd meglátogatja gyámapját annak birtokán. Lándory nővérének, Saroltának a halálát követően, hamarosan feleségül veszi Godivát a korábbi gyámapa. Nem sokkal később Godiva súlyosan megbetegszik. A pár orvosi javaslatra elutazik Capri szigetére. Itt két évet töltenek a fiatal házasok, Godiva haláláig. Ezután Lándory visszatér hazájába, s végső nyugalomra helyezi feleségét a családi kriptában.

A regény három különleges „megfigyelője”

A főhős: Lándory Bertalan

„Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár” a lelkes állatok világában. Új szó, rossz szó; de nincs más.”[10]  – kezdi regényét az elbeszélő.

„Lándory alakjában egy különleges emberismerő képességekkel megáldott figura kerül a középpontba, aki egyszerre szemléli kívülről, szinte passzív hősként más emberek sorsalakulását, miközben megéli (elszenvedi) a sajátját is.”[11]

„Biológiailag vagyunk beprogramozva a társas életre, és folyamatosan figyeljük egymás emocionális utalásait, melyek segítségünkre lehetnek a későbbi interakcióinkban.”[12] – írja Molnár Péter.

A kiegyezés utáni évek is tele vannak még bizonytalansággal, gyanakvással. Fontos szerephez, hatalomhoz juthat ebben az időszakban az, aki rendelkezik a megfigyelés, helyes értelmezés és meggyőzés képességével. Lándory mindezekkel a képességekkel rendelkezett, s ezen felül még kitartó, becsületes és fáradhatatlan is volt. A belügyminiszter ezért őt bízta meg sok kétes, jobbára politikai bűncselekmény alapos kivizsgálásával.

A nevető kisasszony: Godiva

A regény másik kiváló megfigyelője a lélekben magányos, harsány és gúnyos ifjú hölgy, Traumhold bankár lánya, Godiva.

„A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold szalonokban mindenesetre maga a házikisasszony, a szép Godiva, vagy ahogy a bécsiek hívták: »a nevető kisasszony«.”[13]

„Aki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a gyönge oldalát: a hiúságát, a félszegségét, a vesszőparipáját, s nem irgalmazott senkinek. S nemcsak a szavaknál maradt; hanem még tettekre is vetemedett.”[14] Karikatúrákat, vitriolos gúnyrajzokat készített a társaság tagjairól, melyeket egy albumban őrzött.

A bankár inasa: Kalthahn Péter

„A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Őnála nem használt tengerividra-prémes felsőkabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfümözött bankjegy borravaló. Ő azért megsúgta a gazdájának: »Ez az úr szélhámos; őrizzük tőle ezüstünket!« Hosszú haj, mandzsettákból kilógó kezek, rosszul felkötött nyakravaló nem csalta meg: »Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrizzük tőle a füleinket.« S akárhányszor jöttek oda délcegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában, akiknek a címeres névjegyét mikor az ezüsttálcán átnyújtá az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá: »Tolvaj. Őrizzük tőle a kisasszonyunkat.«”[15]

Péter minden képességét, tapasztalatát szeretett ura és Godiva érdekében működteti és mozgósítja. Olyan mértékben éli meg, érzi át munkaadója kétségbeesését, hogy a felindulás jelei rajta szemmel láthatóan is megfigyelhetők. „Péternek minden tagja elkezdett reszketni, sűrű haja szétborzadt az ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta.”[16] – olvashatjuk a regény lapjain.

Péter a szabadságát is kész gondolkodás nélkül feláldozni ura becsületéért, s azért, hogy Godiva apja halála után is megtarthassa személyes vagyonát, apja életbiztosítását. A gyilkosságnak álcázott öngyilkosság után el is fogják, börtönbe is kerül, s komolyabb szerephez a mű második részében jut Lándory Bertalan inasaként.

Godiva így jellemzi Pétert Lándorynak: „A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinnek, akik csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak, s mindig csak jót tegyenek.”[17]

Lándory és Godiva ambivalens kapcsolata

Lándory Bertalan másodmagával, inkognitóban érkezik Traumhold bankár estélyére, hogy nyomozás keretében kivizsgálja a bankár tevékenységét és pénzügyi tranzakcióit. A vidám társaság nem, csupán Traumhold különleges „szimatú”, hűséges inasa veszi észre, hogy a váratlanul érkezett urak egyike sem az, aminek látszik, s aminek mutatja magát.

Lándory hamar átlát a Traumhold lány társasági modorán. „Kitalálja annak a gondolatját, akivel beszél; azt a gondolatot, amit az elmondott szó gondosan rejteget. Eléje kerül a szándéknak, s kihallgatja a titkos vágyakat.”[18]

Egy rövid beszélgetés elég ahhoz, hogy Bertalan és Godiva ráismerjenek több közös vonásukra. Később is elég szótlanul egymásra tekinteniük, hogy kiolvassák egymás szeméből, mit érez, mire gondol a másik. „Kezeiket nyújták egymásnak; és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy szót sem szóltak. Dehogynem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, amely egyik szemnek a sugarán át a másikba átfolyt: a minden természeti csodaelemek legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a világosságnál, a hangnál. Együtt egymaga mind a négy. Hol az a természettudós, aki azt meg tudja nevezni?”[19]

A bankár végzetes lépése, gyilkosságnak álcázott öngyilkossága ugyanakkor áthidalhatatlannak tűnő ellentétet teremtett közöttük. Mikor Lándory értesül arról, hogy Godiva kérésére őt jelölték ki a leány gyámjának, így morfondírozik magában:

„Micsoda bizarr ötlet ez attól a leánytól? Miféle lélektani talányban keresse ennek az indokát? Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba dönté, s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a bizalma hozzá? Vagy valami démoni bosszúllása egy eltiport teremtésnek: »Ha elrontottad a sorsomat, már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agóniámat.«”[20]

Lándory és Godiva nem csupán két, különleges megfigyelőképességgel és kritikai megközelítéssel rendelkező ember, hanem e képességeik el is távolítják őket a többiektől,[21] s így szinte természetes is összekapaszkodásuk. Házasság ugyanakkor csak akkor lesz gyámapa és gyámleány kapcsolatából, amikor már nemcsak Godivának van szüksége Bertalan pártfogására, hanem Lándorynak is Godiváéra: Saroltának, a Bertalant egész életén át alázatosan szolgáló, feltétel nélkül és féltőn szerető nővérnek a halála után.

Godiva egy szempillantás alatt lemond művészi ambícióiról, saját életének kiteljesedéséről. Ehelyett hálából, s talán az elszigetelődéstől, a meg nem értettségtől való félelemből a gyámapa felesége lesz, felveszi Sarolta szerepét. Lándory pedig becsületből és bűntudatból kéri meg gyámleánya kezét. Inkább kölcsönös tisztelet és egymásra utaltság, mint szerelem a házasságuk forrása. A lelkek különös rokonsága, ami első találkozásuktól Godiva haláláig átjárja kapcsolatukat, amire újra meg újra rácsodálkoznak, hogy szinte szavak nélkül is értik egymást. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Godiva cselekedetei mögött a hála és az önfeláldozás mellett öntudatlanul ott munkál a bosszú is. Lándory sejtése szerint: „ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agóniámat.”[22]

A Lándory-módszer

„Te botanikusa voltál az emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét.”[23] – fogalmazza meg Lándoryról a belügyminiszter. A „címalak” önmagát pedig futrinkához hasonlítja egy kerti séta alkalmával, melyen a gyámleány Godiva is részt vesz.

A férfi rátermett és kíméletlen igazságkeresőként és bűnüldözőként éli mindennapjait, ezért magányos, ezért nem érkezik házába látogató, ahogyan egy hóhér házába sem.[24] (Ezzel magyarázza Godivának a társaság hiányát a vidéki birtokon.)[25] „Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat.”[26] – fakad ki Godivának Lándory.

Később egy „természetrajzi allegóriával próbálja megvilágítani, mi is a kötelessége, hivatása az emberek között: „Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlenegy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig: mire az elszárad.”[27] „A futrinka ráles, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával, s elővonszolja az odújából.”[28]

Bár a legkülönfélébb társaságok tagjai Lándory különleges képességeit Lavater[29] tanulmányozásának tulajdonítják, Főhősünk nem a „fiziognómiát”, hanem a kommunikációt, elsősorban a szándéktalan, önkéntelen jelzéseket figyeli meg, ezekből von le következtetéseket, ezek segítik a beszélgetések, kihallgatások eredményes vezetésében. „Lát szívet és lelket – a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.”[30] – írja a „címalakról” a szerző.

„Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni. Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne, s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől: oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesüllyeszté nagy, sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tűntek fel, mint a tenger mélysége, s az embernek a szíve megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.”[31]

A tekintetnek fontos szabályozó szerepe van, „ugyanis a kommunikációs folyamat bizonyos epizódjaiban a mimika mellett a tekintet hordozza leginkább a befolyásoló jelzést.”[32] – állapítja meg Buda Béla. A tekintetkommunikáció gyakran önkéntelen, vagyis metakommunikatív. A jó megfigyelő sok mindent megállapíthat a tekintet irányából, a pillantások gyakoriságából és időtartamából, ahogy a pislogás változó gyakoriságából és a pupilla nagyságának változásaiból is. Az önkéntelen jelzések bepillantást engednek az interakciós partner valódi érzelmeibe és gondolataiba, akárcsak a mikro arckifejezések.[33]

„– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni. Bűvészet ez?”[34] – kérdezi Godiva Lándorytól első találkozásuk alkalmával. „– Nem. Jórészt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom, hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, akiknek nagy okuk van azokat elrejtegetni.”[35] – feleli a férfi.

Lándory Bertalan minden közvetlen emberi kommunikációban elsősorban a szemével, tekintetével tájékozódik, s elsősorban mások arcának rezdüléseire, tekintetükből kiolvasható változásaira figyel. Arcvonásainak változásait Godiva is észreveszi, gyakran szavakra sincs szükségük ahhoz, hogy megértsék, átérezzék a másik gondolatait.

A regény vizsgált fejezeteiben az alábbi, az arcokról, illetve a tekintetekből kiolvasott érzelmeket nevezi meg az elbeszélő: bánat, szemrehányás, fájdalom, meglepetés, ámulat, büszkeség, megrendülés, komolyság, szomorú érzékenység, diadal, fölényesség, szánalom, kétkedés, dac, bizalom. Olvashatunk epedő, sóvárgó, hódoló pillantásokról, bókoló, édeskés arcokról. Godiva pirulásával és „szemlesütésével” árulja el szégyenérzetét, Traumhold bankár sötétvörössé váló arcáról olvashatja le Lándory az erős felindultságot. Az elbeszélő Lándory szemével még a mosolyokat is képes megkülönböztetni. A mosoly nem csupán a vidámság jele lehet, van például keserű mosoly is.

Godiva sorsa: minták és előképek

A regény vizsgált részében három halálesettel találkozunk: Traumhold bankár gyilkosságnak álcázott, öngyilkosságával, Lándory Bertalan nővérének természetes halálával és Godiva természetesnek tűnő „meghívott halálával”.

„Az öngyilkosságokkal foglalkozó kutatások egyik felfedezése egy másolási mechanizmus, a »Werther-hatás«.”[36] A másolási mechanizmushoz ugyanakkor nincs szükség külső médiumra, könyvre vagy filmre stb. Elég, ha a kollektív tudattalanban ott rejlő mintát felerősíti saját, személyes tudattalanunk.[37] (Olykor a családtörténetben markánsan megjelenő, ismétlődő mintáktól is nehéz a szabadulás. A végzet erejével hathatnak ránk.[38] Ez Godiva halálba menekülésében is szerepet játszhatott.)

„Az álmok, az intuíciók, az előérzetek, a paralelizmusok, a szinkronicitás és az ima teremtő erejének jelenségeit”[39] gyakorta megtaláljuk a Jókai-regényekben. Ezek többnyire mintázatbeli hasonlóságokat mutatnak a művekben zajló cselekményekkel, vagy akár ezek mitikus előképeivel. Az érzékeny olvasó így észrevétlenül ráhangolódik a karakterek, archetípusok mozgatórugóinak mélyebb megértésére.

Godiva halálát sem tekinthetjük váratlan, véletlen eseménynek. A két első halál, az apa és a sógornő halála katalizátor szerepet játszott Godiva halálában. „Az öngyilkosság majdnem mindig az élettől való félelemből történik.”[40] Bár Godivát tüdőbaj vitte el, a minták és halálvágya bizonyára hozzájárultak halálos betegsége kialakulásához.

A gyilkosságnak álcázott öngyilkosság sem menti meg Traumhold bankár jó hírét és becsületét. Apja elvesztése után Godiva földönfutóvá válik, a régi rokonok, ismerősök pedig hátat fordítanak neki. A fiatal nő egészen magányossá és védtelenné válik. Olykor tudatában van végső kétségbeesésének, sőt nemegyszer ki is mondja halálvágyát, míg végül be is következik a „meghívott halál”. (Különös ez, hiszen édesapja haláláról csak később tudja meg, hogy a bankár valójában önkezével vetett véget életének.)

Először kétségbeesésében fakad ki az árva leány leendő gyámapjának: „Szegény apám temetésénél egyedül voltam a gyászkíséret egész a kriptaajtóig. Azt az egy »birtokunkat«, ahol atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ.”[41]

„A haláleseményt követően a gyászolót megrohanja és eltölti a fájdalom. Képtelen mással foglalkozni, mint a szomorú eseménnyel és a halott személyével.”[42] Ribár János totális tehetetlenségnek nevezi ezt az állapotot.[43]

Az öngyilkosság veszélyét gyakran megelőzi egyfajta „élethelyzeti krízis – veszteségek, csapdahelyzet, reménytelenség”. – állapította meg egy előadásában Buda Béla.[44] A trauma-feldolgozás, a gyászmunka megélésének elmaradása, a csalódottság és kibeszélhetetlenség vezethet maladaptív megoldásokhoz, elindíthatja a szenvedőt az önfelszámolás útján.

(Tudjuk, Jókait milyen mélyen érintette az öngyilkosság gondolatköre. E „toxikus” családi mintának egész könyvet is szentelt, a Mire megvénülünk című regényét. Az Utazás egy sírdomb körül című művében pedig a dolgozószobájának falán látható portrék tulajdonosainak élettörténetén, önfeláldozó/önfelszámoló életvégén elmélkedik.)

Másodszor karácsonykor, egy vidáman, Lándory és egy kisgyermek társaságában eltöltött este után kísérti meg Godivát a halálvágy. A gyámapa mielőbbi költözést javasol az egészségtelen művészlakásból: „Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból; mert ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti? Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: »Gyógyíthatlan mellbajt? Akkor itt maradok«.”[45]

Harmadszor Bertalan nővérének, Saroltának a halála után kísérti meg a halálvágy. A halál éjszakáján felidézi az együtt töltött hónapokat, majd így fakad ki: „Milyen könnyen adják a halált.”[46] Máshol így fogalmazza meg Godiva érzéseit az elbeszélő: „elnézte merengve azt a megdicsőült arcot. Egy mártírnak az arcát; aki egész életén át csak szenvedett, anélkül, hogy tudta volna, miért. S azt gondolá magában, hogy milyen jó volna annak a helyén feküdni.”[47] „Óh, hogy irigylem én ezt a szép helyet tetőled! – rebegé Godiva a koporsóra borulva, melyet ott, az ajtó előtt a Szent Mihály lovával együtt letettek.”[48]

Negyedszer a Capriba igyekvő házaspár vonatútján olvashatjuk Godiva halálvágyó gondolatait, melyeket a szomszéd kupéból áthallatszó, férjét és saját magát gyalázó beszélgetések váltanak ki: „ Milyen jó volna meghalni.”[49]

Különös, hogy a kiváló „kommunikációs szakértő”, Lándory Bertalan látszólag sem nővére, sem felesége „betegségnyelvét” nem érti, sőt nem is ismeri fel a rejtett szenvedés-üzeneteket. Vakfoltok ezek? Vagy olyan fájdalmas lenne a felismerés, saját kapcsolatrendszerének megértése, hogy inkább hárítja, kizárja életéből az árulkodó jeleket?

Az, hogy egy beszélgetésben angyalnak nevezett nővéréről, Saroltáról is azt mondja Godivának, hogy ő is „megcsalja”, „mindig hazudik”,[50] arra utal, hogy lelke legmélyén tisztában van nővére állapotával. „Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.”[51]

Amikor Godiva ajkán megjelenik „egy csepp vér”[52], nyugtató, a bajt jelentéktelennek feltüntető szavaival maga Bertalan is hazugságba menekül, ahogyan Godiva is. Godiva hagyja, hogy Lándory elhitesse magával, s látszólag vele is, hogy Capri szigetén minden jobbra fordul. Az oda vezető vonatút azonban megváltoztat mindent. Lándory őszinte könnyei meggyőzik az asszonyt férje szeretetéről és gondoskodó odaadásáról, s ettől megnyugszik. Az, amit ebben a beszélgetésben megoszt a férfival, megerősíti korábbi halálvágyát: „meggyónom neked, hogy eddig én mind azt tettem, ami az életet megrontja: ha valamire azt mondták, ez egészségtelen, ez halálos! Csak azért is tettem. Ezentúl őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyulni. Élni akarok! Teveled sokáig élni, boldogul.”[53] – vallja meg Bertalannak Godiva.

A szigeten töltött két évről, a halál előli menekülési kísérlet két évéről az elbeszélőtől sem tudunk meg részleteket. Csak néhány idilli emlékfoszlány kerül elő, melyek a gyászoló férj gondolataiban bukkannak fel, miközben egy hajó fedélzetén felesége ólomkoporsóját nézi.

Balázs József Attila, Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia

Az elrejtőzés színterei

„Amikor Zsigmond Ferenc Jókai antropológiájáról kezd el beszélni, már jungiánus aspektusokat érint: a kozmosszal, a természettel való misztikus egység megéléséről beszél a Jókai-regények kapcsán.”[54] Ennek a mély tudásnak és tapasztalatnak a jeleit sok Jókai-regényben megtaláljuk. Elég talán csak két olyan példát említenünk, melyek meghatározó, s egyben archetipikus helyszínei e regénynek is: a tenger[55] és a szakrális geometriájú szent hely.[56]

Capri szigete a maga természeti valóságában is kifejezi az elrejtőzést, az izolációt, az elszigetelődést. „Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Célt ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon sem lett volna. Senki sem beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.”[57]

A szigetről haza vezető utat is feleségével teszi meg a férfi, miközben visszatér az életbe, feleségét pedig a családi kriptába kíséri. Az elbeszélő a koporsót is hajónak nevezi; a Capriból való visszatérést tárgyaló fejezet címe: A két hajó.[58] (Lándory nővére még életében megrendeli koporsóját: egy kis csónakot.)[59]

Jókai regényeiben gyakran jelenik meg mitikus erővel a tenger. Ahogyan az élet = utazás gyakori fogalmi metafora, a halál után is utazás vár az emberre.[60]

Amilyen gondosan a Körültáj színhelyét alkotja meg a Bálványosvárban,[61] olyan tudással és alapossággal alkotja meg a Lándory-kripta leírását is Jókai (gömbölyű halom, egyiptomi csonka gúla, fenyők, kecskerágó, hárs, méhek[62] és darazsak[63] – a maguk közvetlen és szimbolikus jelentésében is. Sarolta végső nyugalomra helyezésének legmagasztosabb pillanatát így rögzíti az író: „S mikor a gyászmenet közelit, egyszerre előjön a sírbolti méhköpűnek s a darázsfészkeknek minden szárnyas lakója (bizony nem kegyeletből, hanem a viaszfáklyák szagától ösztönözve), s azoknak az egyesült döngése, amint a koporsó fölött összeverődnek a naptól aranyozott porködben odafenn, olyannak tetszik, mintha valami túlvilági karoknak zöngése zendülne meg a kitalálhatatlan magasságban.”[64]

A családi kripta, ahol Bertalan édesanyja, nővére, s néhány év elteltével felesége, Godiva is nyugszik, a szeretett nők végső elrejtése ezen a megszentelt helyen. Az elbeszélő ezt a helyet otthonnak nevezi, „amelynek az ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.”[65]

Adamikné Jászó Anna: Jókai novellái

Zárógondolatok

A regény olyan időkben játszódik, amikor a nyílt, őszinte kommunikáció nem jellemző a felső körökben. A kiegyezés utáni években járunk, a forradalom és szabadságharc után több mint két évtizeddel, amikor nehéz eldönteni, kiben mi lakik, mi mozgatja. Nem általános a bizalom. Ezért is olyan nagy érték a belügyminiszter számára Lándory Bertalan, aki átlát a maszkokon. Csak rápillant az emberre, s annak akaratlan, apró rezdüléseiből „kiolvassa” annak gondolatait. Nagy tapasztalatú „detektív”, akinek semmi nem kerüli el a figyelmét. Felismeri az inkongruens viselkedést, a hazugságot, majd annak minden részletét „kihúzza” a bűnösből, az igazságkeresők kíméletlen szenvedélyével. Elsősorban az arckifejezésekre és a tekintetkommunikációra figyel.

Érdekes ugyanakkor, hogy a regény főhőse saját érzéseire kevés figyelmet fordít. Társát, Godivát erősebb önreflexió jellemzi. A racionális férfi mindössze kétszer mutatja meg mélyről feltörő érzelmeit, mind a kétszer kicsordulnak könnyei.

Foglalkozási szerepében elismert kiválóság, magánéletében ugyanakkor nehezen képes szimmetrikus kapcsolatokra. Nem néz szembe esendőségével, ő az erős férfi, aki mindent kibír, akinek friss gyászát is felülírják az újabb háborús hírek borzalmai. Halott feleségét a túlvilágra viszi a hajó, őt visszahozza az életbe, a történelem színpadára.

Spannraft Marcellina

Irodalom

• Bagdy Emőke: Határmezsgyén. A halál és a gyász, in: Jelenits István és Tomcsányi Teodóra (szerk.): Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről, Római Katolikus Kiadó, 1988. 202–227.
• Bényei Péter: Emlékezésalakzatok és lélektani reprezentáció a Jókai-prózában, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018.
• Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, Budapest, Animula, 1994.
• Dahlke, Rüdiger: Sorsfordulók. Az életválság mint az újrakezdés lehetősége, Budapest, Officina Nova, 1998.
• Ekman, Paul: Beszédes hazugságok. A megtévesztés árulkodó jelei a politikában, az üzletben és a házasságban, Budapest, Kelly Kft. 2010.
• Hoppál Mihály et al.: Jelképtár, Budapest, Helikon, 2004.
• Jung, Carl Gustav: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába
  https://mek.oszk.hu/02000/02007/html/02.htm
• Molnár Péter (szerk.): Nemverbális kommunikáció. Ahol a természet és a kultúra találkozik, Budapest, Typotex, 2002
• Parák András: Mintakövető öngyilkosság – a Werther-hatás, 2018. https://mindsetpszichologia.hu/mintakoveto-ongyilkossag-a-werther-hatas
• Ribár János: Gyászolók lelkigondozása, in Jelenits István és Tomcsányi Teodóra (szerk.): Egymás közt – egymásért, Híd Családsegítő Központ, Szeged, 1990. 194-229
• Hansági Ágnes: Irodalmi kommunikáció és műfajiság: a Jókai-próza narrációs eljárásai a romantikától a korai modernségig, Akadémiai értekezés, 2019.
• Spannraft Marcellina: Archetípusok, szimbólumok, mintázatok Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regényében, in Korpics Márta – Spannraft Marcellina (szerk.): Szakrális közösségek, kollektív emlékezet, Budapest, KRE – L’Harmattan, 2021, 183–206.
• Spannraft Marcellina: „Az isten neve irgalom”. Szakrális közösségek szimbólumai és rítusai Jókai Mór Bálványosvár című regényében, in Spannraft, Marcellina; Korpics, Márta; Béres, István (szerk.): Szakralitás és kommunikáció. Források, jelentések és értelmezések, Budapest, KRE, L'Harmattan, 2022, 93-110.
  
  
• Jókai Mór: A lélekidomár, Budapest, Akadémiai, 1967.
• Jókai Mór: Mire megvénülünk, Budapest, Unikornis, 1994.
• Jókai Mór: Utazás egy sírdomb körül, Budapest, Unikornis, 1995.

Jegyzetek

[1] Jókai Mór: A lélekidomár, Budapest, Akadémiai, 1967, 5.

[2] Bényei Péter: Emlékezésalakzatok és lélektani reprezentáció a Jókai-prózában, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018, 102.

[3] Jókai Mór: Utazás egy sírdomb körül, Budapest, Unikornis, 1995.

[4] Jókai: A lélekidomár, 120.

[5] Vö. Hansági Ágnes: Irodalmi kommunikáció és műfajiság: a Jókai-próza narrációs eljárásai a romantikától a korai modernségig, Akadémiai értekezés, 2019, 69–77.

[6] „Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot, amelyben az államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak. A szabadságharc korszaka után idegen tisztviselőket, bírákat, s azoknak a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba.” Jókai Mór: A lélekidomár, 18.

[7] a regény első, A két hajó című fejezetével záruló részének főhősnője

[8] Bényei: Emlékezésalakzatok, 219.

[9] Bényei: Emlékezésalakzatok, 218.

[10] Jókai: A lélekidomár, 5.

[11] Bényei: Emlékezésalakzatok, 218.

[12] Molnár Péter (szerk.): Nemverbális kommunikáció. Ahol a természet és a kultúra találkozik, Budapest, Typotex, 2002, 23.

[13] Jókai: A lélekidomár, 29.

[14] Uo., 30.

[15] Jókai: A lélekidomár, 29.

[16] Uo., 62.

[17] Uo., 76.

[18] Jókai: A lélekidomár, 5.

[19] Uo., 120.

[20] Uo., 74.

[21] lásd A világon kívül fejezetcímet Uo., 99.

[22] Uo., 74.

[23] Uo. 22.

[24] Jókai Mórt több regényében is foglalkoztatta a hóhér lelkülete és társadalmi kirekesztettsége, például a Szép Mikhál és a Szomorú napok című művében.

[25] Uo., 102.

[26] Uo., 105.

[27] Uo., 107.

[28] Uo., 107.

[29] Uo., 11.

[30] Uo., 5.

[31] Uo., 24.

[32] Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest, Animula, 1994. 84.

[33] Paul Ekman: Beszédes hazugságok. A megtévesztés árulkodó jelei a politikában, az üzletben és a házasságban, Budapest, Kelly Kft. 2010. 82.

[34] Jókai: A lélekidomár, 42.

[35] Uo., 42.

[36] Parák András: Mintakövető öngyilkosság – a Werther-hatás, 2018.

[37] Vö. Carl Gustav Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába

[38] Vö. Jókai Már: Mire megvénülünk, Budapest, Unikornis, 1997.

[39] Bényei: Emlékezésalakzatok, 204.

[40] Rüdiger Dahlke: Sorsfordulók. Az életválság mint az újrakezdés lehetősége, Budapest, Officina Nova, 1998, 324.

[41] Jókai: A lélekidomár, 77.

[42] Bagdy Emőke: Határmezsgyén. A halál és a gyász, in: Jelenits István és Tomcsányi Teodóra (szerk.): Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről, Római Katolikus Kiadó, 1988. 223.

[43] Ribár János: Gyászolók lelkigondozása, in Jelenits István és Tomcsányi Teodóra (szerk.): Egymás közt – egymásért, Híd Családsegítő Központ, Szeged, 1990. 200.

[44] Buda Béla: Öngyilkosságveszély – öngyilkosság-megelőzés -- a közvetlen környezet szempontjából előadás, DOTE 2008. 10. 09.)

[45] Jókai: A lélekidomár, 98.

[46] Uo., 114.

[47] Uo., 114.

[48] Uo., 119.

[49] Uo., 130.

[50] Uo., 106.

[51] Uo., 106.

[52] Uo., 123–124.

[53] Jókai: A lélekidomár, 135.

[54] Bényei: Emlékezésalakzatok, 207.

[55] Vö. pl. Spannraft Marcellina: Archetípusok, szimbólumok, mintázatok Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regényében, in Korpics Márta – Spannraft Marcellina (szerk.): Szakrális közösségek, kollektív emlékezet, Budapest, KRE – L’Harmattan, 2021, 183–206.

[56] Vö. pl. Spannraft Marcellina: „Az isten neve irgalom”. Szakrális közösségek szimbólumai és rítusai Jókai Mór Bálványosvár című regényében, in Spannraft Marcellina; Korpics Márta; Béres István (szerk.): Szakralitás és kommunikáció. Források, jelentések és értelmezések, Budapest, KRE, L'Harmattan, 2022, 93–110.

[57] Jókai: A lélekidomár, 135.

[58] Uo., 137.

[59] Uo., 116.

[60] Hoppál Mihály et al: Jelképtár, Budapest, helikon, 2004, 111.

[61] Spannraft Marcellina: „Az isten neve irgalom”. Szakrális közösségek szimbólumai és rítusai Jókai Mór Bálványosvár című regényében, in Spannraft, Marcellina; Korpics, Márta; Béres, István (szerk.): Szakralitás és kommunikáció. Források, jelentések és értelmezések, Budapest, KRE, L'Harmattan, 2022, 93-110.

[62] Hoppál Mihály et al.: Jelképtár, Budapest, Helikon, 2004, 209.

[63] Uo., 63.

[64] Jókai: A lélekidomár, 119.

[65] Uo., 137.

én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

A művészetnek nem célja, hanem oka van.

A művész nem szolgálatot teljesít, hanem ajándékot oszt, hogy megszabaduljon fölös vagyonától.

A jó írásmű nemcsak horizontálisan terjed, hanem vertikálisan is a mélybe hatol, és a magasba emelkedik.

Ne csak azt a művészt dicsérjük, aki tükrözi korát, hanem azt is, aki meg akarja változtatni!

Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.

Saját magam
áldozata vagyok.
Megölöm
és újjá szülöm önmagam
fáradhatatlanul.

Ellenfele vagyok magamnak, és testvére ellenségeimnek,
az elítéltnek segítem vonszolni keresztjét.

Előszó

Bár merészség lenne bármit is általánosságban állítanunk irodalom, szakralitás és kommunikáció egymáshoz fűződő viszonyáról, annyit mindenképpen elmondhatunk: a nyelv mint világmodell, a nyelv mint bölcseleti tartalmak őrzője-hordozója alkalmas lehet önmagában is arra, hogy a legkülönfélébb megnyilatkozásokon, irodalmi alkotásokon keresztül közvetítsen valamit ezekből a rejtett szerves-szakrális tartalmakból.

A Költészet és szakralitás című könyvben[1] megkíséreltem megközelíteni, vajon milyen értelemben beszélhetünk szakralitásról költői művek, életművek esetében. Kiviláglott, hogy a szakralitás tematikus megjelenése csupán felszíni jelenség. A szakralitással összefüggő szavak, szimbólumok megjelenése egy-egy költeményben önmagában még nem árul el sokat költészet és szakralitás, költő és szakralitás összefüggéseiről. Ami ennél lényegesebbnek mutatkozott: az ihletett költő mindig közvetítő. Mélyen gyökerezik a teremtményi lét talajában. Innen gyűjti magába, önti formába, mutatja fel a megnyilatkozásra váró üzeneteket. Ugyanakkor érzékenységével, Égre nyíló figyelmével a legapróbb rezdüléseket is képes lejuttatni – egészen a gyökerekig.

Hamvas Béla megközelítését követve: „a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az éberség. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel.”[2]

Pilinszky János így fogalmaz: „Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség.”^[3]

Ezt az alkotói önátadó, önfeledt figyelmet a prózaírók esetében is joggal tekinthetjük szakrális alapviszonynak. Az önmagát kiüresítő, a transzcendensre nyíló művész képes felmutatni valamit abból a teljességből, mely a maga egészében megragadhatatlan.

Bizonyos irodalmi műfajok, kiváltképp a mítosz, a mese (népmese, beavató mese, varázsmese), illetve a mese alapzatára épülő, hasonlóképpen ősképekkel élő, hagyományokban gyökerező románc a kollektív emlékezet, a folytonosság őrzői.[4]

A következőkben közelebbről is megtekintett románc íróját, Jókai Mórt a kifejezés mélyebb értelmében is „nagy mesemondónak” tekinthetjük. „[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta róla Arany János.[5]

Jókai Mór (1825–1904)

Bevezető

Jókai Mór Szép Mikhál című regénye olvasatomban egy sérült női beavatás története. Pontosabban: címszereplőnk nem kap beavatást női szerepeibe elsődleges szocializációs színterén, később, naiv és hiszékeny fiatalasszony korában pedig gonosz boszorkányok befolyása alá kerül, s mire megérkeznek életébe a nemes és erkölcsös női minták, már késő.

A történet voltaképpen próbatételes kalandregény.[1] Tragikus vége ellenére románc, annak az úgynevezett „szerencsétlen” vagy „negatív” románc változata.[2]

„A románcot vágyteljesítő álom jellemzi […]; a bonyodalom lényege a kaland, mégpedig a sikeres keresés; konfliktusa a protagonista és az antagonista (a jó és ellenfele) között zajlik; hőse emberi […]; a jellemek nem összetettek.”[3] Akár a mesékben, a többi szereplő segíti, vagy akadályozza a hősöket.

„A lényegi különbség regény (novel) és románc (romance) között a jellemzés felfogásában nyilvánul meg. A románcíró nem próbál „valóságos embereket” alkotni, hanem csak stilizált figurákat, amelyek pszichológiai archetípusokká növekszenek.”‒ idézi Northon Frye 1998-as gondolatait Adamikné Jászó Anna.[4]

„[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta Jókairól Arany János 1871-ben, a Szegény gazdagokról született kritikájában.[5] A szónak nem csupán felszínes, szokásos használatában nevezhetjük tehát Jókait „nagy mesemondónak”.

Jókai Mór kritikusai – többek között a kortárs Gyulai Pál[6] – gyakorta hiányolják a lélekrajzot, a személyiségfejlődést a regényekből. Nem veszik tekintetbe, hogy a romance – a novellel szemben – archetípusokkal dolgozik.

A Szép Mikhál epilógusából kiderül, hogy Jókai tervezte az eredetileg folytatásokban megjelenő románc drámaváltozatának elkészítését. (Jókai huszonhat színműve között szép számmal találunk olyanokat, melyek korábban írt epikai műveinek dramatizált változatai, többek között A fekete gyémántok és Az aranyember.)[7] A Szép Mikhál színpadi változatát 1877-ben be is mutatták a Nemzeti Színházban, Paulay Ede rendezésében.[8] A dráma boldog befejezése markánsan eltér az eredeti regényétől. A drámaváltozat még erőteljesebben őrzi a népmesék, varázsmesék tipikus jegyeit.[9] Ennek ellenére nem aratott nagy közönségsikert.[10]

Jókai Mór (1825–1904)

A történet summája – a főhősnő kiemelésével

A cselekmény 1650 táján, a Szepességben indul, „Kézsmárkon”[11] Fröhlich Dávid nagytiszteletű, tudós professzor, a líceum tudós tanára házában.

„Felesége azon a napon halt meg, amelyen a leánya született, s az özvegyen maradt tanár azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ő ezt a gyermeket fölneveli minden asszonyi segítség nélkül.

Hogy dajkálta, hogy pótolta nála mesterséges találmányokkal az anyatejet, már az is csupa csoda volt; de ezt mind felyülmúlta az a mély tudománnyal kiszámított rendszer, melyet leányánál kicsiny gyermek korától fogva alkalmazott, hogy őt anyai felügyelet nélkül mégis jámbor hajadonná tudja felnevelni. Mert sem újra megnősülni nem akart, sem asszonycselédre nem bízta leányát, sem nőrokont nem volt hajlandó a házához fogadni.”[12]

A leányt a professzor volt tanítványához, Kaczerreiter Henrikhez adja feleségül, bár a leány szíve egy másik ifjúhoz, Kalondai Bálinthoz hajlik. Az ifjú lelkész és felesége atyai áldásért indulnak Szebenbe, mielőtt elfoglalnák nagylétai otthonukat. Szebenben, a Vihodár[13] házában tudja meg Mikhál, hogy apósa hóhér.

A papból hóhér lesz, feleségét megrontja egy boszorkány, Babura Pirka, aki később kimenekíti a fiatalasszonyt a Vihodár házából, megkísértve őt egy új, boldog élet lehetőségével leánykori szerelmese, Kalondai Bálint oldalán. Mikhál Milka néven, megváltoztatott külsővel, Pirka lányaként újra házasságot köt. Henrik sokáig halottnak hiszi a boszorkány által előidézett tűzben eltűnt feleségét.

Miután kiderül az igazság, Mikhált vérpadra viszik, és kivégzik mint házasságtörő asszonyt.

A regény nőalakjai

Ha a Szép Mikhál műfaja románc, nem csodálkozhatunk azon, hogy a nőalakok különféle női archetípusokat jelenítenek meg.[14] Mítoszok, mesék, mondák női archetípusait számos jungiánus megközelítésű pszichológiai mű tárgyalja.[15] Közelebb juthatunk a Szép Mikhál üzeneteinek megértéséhez, ha a mű nőalakjaiban magunk is archetípusokat keresünk.

„Mulatságok, estélyek, bálok […]. E társaságokban ismerhette meg Móric az ő nőalakjait. Azt a bizonyos két asszonyt, kik végig kísérik költői alkotásaiban. A démonszerűt és a szuperlatívuszra emelt angyalt: Athaliát és Timeát.”[16] – próbálja megfejteni Jókai nőábrázolásának hátterét Mikszáth Kálmán.

Főhősünk, Mikhál Athénéként[17] nevelkedik atyja oltalmában. Nemcsak kisgyermek korában, hanem serdülő lányként sem találkozhat, társaloghat nőkkel. Dajkája, nevelőanyja, nevelőnője vagy tanítónője sincsen. Iskolába sem jár, a professzor maga tanítja meg tudományokra és gyakorlati asszonyi tudásra (háztartásvezetés, gyógyítás, kertművelés stb.) Kortárs leányokkal sem engedi találkozni Fröhlich Dávid, s mivel protestáns szellemben nevelkedik a leány, az „Égi Édesanyához” sem fordulhat kérdéseivel. Röviden: elmarad női beavatása. Olyannyira, hogy még neve is ritka, hangzása alapján inkább férfira, mint nőre gondol, aki hallja. „azért kereszteltette Mikhálnak a leányát, mert a goromba hangzású névbe nem kap olyan könnyen bele a gonosz.”[18] olvashatjuk a regény 1. fejezetében. Egyfelől tehát a Mikhál nevet óvónévként is értelmezhetjük,[19] másfelől nehéz lenne nem észrevennünk – a szereplői névadására oly nagy gondot fordító Jókainál –, hogy az elbeszélő szövegében megjelenik az ószövetségi háttér-információ is: Dávid király egyik feleségét nevezték Mikhálnak.

A női psziché fejlődéséhez illeszkedő kilenc mesekategóriából Jókai többnek a motívumait is felhasználja a vizsgált románcban. Megjelennek benne próbatételek, boszorkányok, és átváltozások is.[20]

Mikhál úgy él apja házában, mint egy raboskodó királylány. „A háza is ahhoz való volt, hogy minden csábítási alkalmat elzárjon jó eleve.”[21] Magas falak veszik körül a ház kertjét, kívül pedig még árok is körbeveszi a területet, mintha valóban vár lenne.

Ironikus, hogy a csábítás is királylányos varázsmesékbe illően érkezik: egy sárkány – valójában papírsárkány – „rabolja el”, hódítja meg Mikhál szívét, melyen Kalondai Bálint, líceumi diák Mikhálhoz írt szerelmes versei vannak. A két fiatal titokban levelezget, s köteleződik el az atya tudta nélkül.

Az igazi bonyodalom akkor támad, amikor az apa kiváló, volt tanítványához, Kaczenreiter Henrikhez kívánja adni a leányát. Mikhál életében először megpróbál szembeszállni atyja akaratával.

Fröhlich professzor legfőbb ellenérve Kalondai Bálint ellen a következő: „Atyja mészáros volt, és ő is mészáros fog lenni. Emberek, akik vérben dolgoznak! – Mit mondasz erre? Lehet-e egy lelkész leányából egy mészáros felesége? És ha választania kell egy férfiú között, aki az Úr juhait őrzi, és a között, aki a juhokat levágja: az utóbbinak nyújthatja-e kezét?”[22] – olvashatjuk a 3. fejezetben.

Az apa végül engedni látszik lányának. Egyetlen feltételt szab: a leánya születésekor általa vásárolt két galamb megöléséhez és feltálalásához köti a szerelmi házasságot, tudván, hogy Mikhál még sosem vágott le baromfit sem. A leány beletörődik sorsába, a „fekete tógás” lelkész felesége lesz.

Amit az atya a vérontásról mond Bálint ellenében, az sokszorosan válik majd valóra Henriket illetően.

Jókairól szólva, Erdélyi Pál így fogalmaz: „Azt írta magáról, hogy fatalista, tehát meg tudott nyugodni sorsa változandóságán; vallotta, hogy hisz a predestinációban, tehát bízva járta az élet útját.”[23] A Szép Mikhál nem csupán egy női lélek útjaként olvasható, hanem a sors elkerülhetetlenségének regényes bemutatásaként is. Különös fintor, hogy éppen egy protestáns lelkész kívánja a sors ellenében meghatározni leánya életét. Ez a kísérlet ilyenformán eleve kudarcra van ítélve.

Az atyai ház elhagyása után sokasodnak a vészjósló jelek Mikhál sorsát illetően, bár ő ezeket nem veszi észre. Sűrű, sötét erdőn át, kerékbe tört zsiványok holttestei között, varjaktól kísérve, koponyahalmok mellett vezet az ifjú pár útja Szeben felé egy karavánhoz csatlakozva. „Maga volt az asszonyszemély az egész utazó társaságban.”[24] A pihenőhelyen, egy csárdában beszélget Mikhál először nővel életében. Csakhogy ez a nő csapodár asszony, az egyik zsivány szeretője, s még boszorkány is, mint később kiderül. A női archetípusok közül: egy Fiatal Boszorkány – mint Kirké vagy Lorelei.[25]

A zsiványok által megtámadott karavántól elszakadva, a kopanicsárné[26] férjének segítségével Mikhál, Henrik és Simplex,[27] Bálint tárogatós cimborája külön menekülnek a veszedelemből.

Az út lefelé vezet a hegyről. „A bohó Simplex veszett jókedvében lekapta vállárul tárogatóját, s fél kézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! Holla hó! Így viszi az ördög a menyasszonyát a lakodalomra!”[28] – jeleníti meg a féktelen, szó szerint is lélekvesztő száguldást az elbeszélő. (Ebben, a 4. fejezetben tízszer fordul elő az ördög szó.)

A menekülőút végén a sárban araszoló pár és Simplex kívül reked a városfalon, „mert az angelus után minden kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, aki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.”[29] – olvashatjuk az 5. fejezetben.

„A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg, a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban, csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az maradt fekete.”[30] „A szelet jósló felhők izzó veres barázdákra hasogatva kísérték a leáldozó napot.”[31]‒ írja az elbeszélő.

Az alkonyat veresében és a sűrű füst feketéjében a táj a szereplőkre is utal, szimbolikusan.[32] Nem ritka Jókainál, hogy a cselekmény helyszíne, jellegzetességei, színei szimbolikusan felerősítik a történeteket. A kőszívű ember fiai című regényben is feltűnik egy ilyen festői, „vérveres alkony”. Az Asszonyt kísér – Istent kísért című Jókai-regényben pedig egy monumentális tűzvész képe, vörös fénye utal a mű anarchista szereplőire.[33]

Csak Szeben határában, a városfalon kívüli egyetlen házhoz érve árulja el Mikhálnak Henrik, hogy atyja a Vihodár, a mindenki által megvetett hóhér. A fiatal nőben felébred a menekülés ösztöne, de aztán mégis megadja magát sorsának. „E szóra a nő felugrott fektéből, s egy percig úgy érezte, mintha ki kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s aztán futni, futni, futni, amíg valami mélységbe elbukik; hanem azután csak megadta magát.”[34]

A Vihodár házába lépve, a tiszteletes asszonyt Babura Pirka, a hóhér gazdasszonya fogadta mézes-mázosan. Levette Mikhálról az ázott, szakadt ruhát és cipőt, ő pedig „engedte magára adatni a selyemruhát, amit az gondosan megmelegített elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekán szépen, a kötényt is, az övet is felkötötte a derekára. – Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna! […] S minthogy tükör nem volt a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.”[35]

Veszedelmes fordulópontjához érkezik a történet. Mikhált, aki a Szűz archetípusába (pl. Mária, Szophia) nem nyert női beavatást, Babura Pirka – az Öreg Boszorkány archetípusa, pl. Gorgó – kezdi behálózni, hatalmába keríteni. Pirka a későbbiekben Mikhál anyjának adja ki magát (Rettenetes Anya archetípusa, például Káli, Hekaté).[36] Jókai más regényeiben sem ritka a Rettenetes Anya archetípusa, például a „szép Mayer lányokat” áruba bocsátó nő az Egy magyar nábob című regényben.

A hóhér házában Mikhálnak csupán három védelmezője van: imádsága, az egyik fehér lélek-galamb, melyet tudós könyvek helyett hozott magával az atyai házból, valamint egy halványkék, arannyal hímzett amulett, egy nyakában viselt párnácska, melyet még édesanyja készített, s édesapja ajándékozott neki a nagy út előtt. Az amulett színei egyúttal az Égi Édesanya, a Magna Mater védelmét is szimbolizálják.

Mindez a boszorkány bűbájával és férje hóhérrá válásával, durvaságával szemben csekély erejűnek bizonyul. Mikhál elhagyja az imádságot, mellyel az első este még a Vihodár pallosától is képes megmenteni Henriket. Miután a fékevesztett férj ténylegesen és szimbolikusan is megfosztja a szűzi védelemtől az amulett letépésével Mikhált, a nő galambja szárnya alá köti azt, s visszaküldi atyjához.

Az a szép, gránátszínű selyemruha, amelybe az Öreg Boszorkány beöltöztette Mikhált, az a „cifra gyászruha/gyászmez” – ahogyan a regényben több ízben is szerepel – egy házasságtörő asszony viselete volt. Mindössze kétszer viselte életében. Másodszor a kivégzése napján. Maga a boszorkány, Babura Pirka vágta le a fejét, miután átvette férjétől annak halála után a hóhéri hivatalt.

„A Jókai-féle hős rendszerint egyszer kényszerül választásra, s döntése véglegesen befolyásolja sorsát, balvégzetbe sodorja, vagy szerencséjét hozza eléje. De ez után nem tud kitérni döntésének következményei elől, ez szab útjának módosít- hatatlan irányt. Aki bűnt követ el, az Jókainál bűnhődni fog.”[37]

Jókai Mór dramaturgiai leleményét mutatja, hogy már a regény elején sorsába öltözteti hősnőjét.

Mikhál második, bártfai házasságát követően férjével, Kalondai Bálinttal Kassára megy anyósa, Sára asszony házába. Sára asszony a Jóságos Anya mintaképe, archetípusa (pl. Mária, Démétér), egyúttal „hősszívű” anya is, akárcsak A kőszívű ember fiai özvegy Baradlay Kazimirnéja, kit többek szerint Jókai édesanyjáról mintázott. Másik segítője, gyámolítója, védelmezője egy tiszta lelkű fiatalasszony, Homonnai grófné, aki mindent megtesz Mikhál elvesztett tisztaságának visszaállításáért, s ez látszólag sikerül is neki: „királyné vizével” mosogatva Mikhál arcát, arról lassanként teljesen eltűnnek a boszorkány „szeplői”. Babura Pirka újbóli megjelenése, zsarolási és hűtlenségre bujtogató kísérlete azonban színlelésre kényszerítik hazudozásba hajszolják Mikhált. Fény derül élethazugságára, s azután már nincs megállás a vérpadig.

Balázs József Attila, Kiss Gábor: Jókai-enciklopédia

Átváltozások

„Jókai jellemábrázolásai találóak: mindig együtt ábrázolja a külsőt, a ruházatot, az arcot, a termetet, s a külső jellemzéshez kapcsolja a tulajdonságokat.”[38] A szereplők kulturális szignáljainak, ezek állandóságának (pl. Babura Pirka veres kendője) vagy változásának (pl. az anyai védelmet megtestesítő amulett eltűnése Mikhál nyakából) fontos szerep jut a cselekményszövésben.

A Szép Mikhál románcban – sok más Jókai-regényhez hasonlóan – jönnek-mennek az „öltöztetők”. Mint egy színházban. Két színésznő feleség – Laborfalvi Róza és Nagy Bella – mellett, színművek írójaként a jelmezeket igazán kiválóan ismerhette, s ismerte is Jókai.[39] A viseletek valóban szerepbe, sorsba öltöztetik hőseiket, ugyanakkor leírásuk rendkívül részletgazdag és hiteles is.[40] Markáns átöltözések, álöltözetek nemcsak a regény címszereplőjére, hanem Babura Pirkára, Kaczenreiter Henrikre és Kalondai Bálintra is jellemzőek, ezúttal azonban Mikhálra fókuszálunk, csak az ő átöltöztetéseit, átváltoztatásait vesszük szemügyre közelebbről.

Mikhál „öltöztetője” Babura Pirka. A boszorkány megfosztja az ifjú nőt korábbi, szakadt, tépett ruhájától. Bár Mikhál leány korában sok szép hímzést, csipkét, szőttest készített, ruhákat is varrt magának, ezek az ifjú házasok viszontagságos útján a zsiványok martalékává váltak, nem maradt semmije, csak az a ruha, amit éppen viselt.

A kézsmárki öltözettel együtt Babura Pirka régi identitásától is megfosztja Mikhált, majd sorsába öltözteti egy díszes selyemruhával. „Szép, nehéz selyemrokolya volt az; sötét granátszínű: virágfüzérek hímezve a szegélyeire színes selyemmel és skófiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elöl aranyozott csatok kapcsolták be a vállfűzőt.”[41] – olvashatjuk a 7. fejezetben.

Mikor Mikhál megtudja a gránátszínű „cifra gyászmez” történetét, leveti a drága ruhát, ám régi ruháját már sohasem kapja vissza. Védelmet napokig egy nagy medvebőr alatt talál.[42] A bőr lélekszimbólum, a medve – mint őrállat – bőrének magára öltése Mikhál számára utat nyithatna legbensőbb énjének megtalálásához, a hízelgő, velejéig romlott boszorkány azonban megakadályozza ebben. Hamisságra, hazugságra, alakoskodásra tanítja a fiatalasszonyt, aki egyedüli támaszaként, segítőjeként tekint a boszorkányra. Pirka a „tükre”, egyedüli nő a durva hóhérházban. A fiatalasszony végzetes vétséget követ el: feladja önmagát, még mielőtt megismerhette volna valódi énjét: újra magára ölti a „szép granátszín selyemrokolyát”.[43]

Az öltözékek változtatása gyakran jelzi a személy identitásának változását is. Antalfai Márta Az istenhegyi székely leány című Jókai-elbeszélésben mutatja egyetlen leány, Atyás Mózes Ilona nevű leányának két arculatát.[44] A történetben hol a harcias Lónával, hol a szelíd Szendilével találkozunk. A két archetípust öltözéke és viselkedése különbözteti meg egymástól a külvilág számára.

Fröhlich Dávid házában, az atyai házban Mikhál egyszerűen öltözött. Még a templomba is kávébarna ruhában ment, „állig érő gallérral, a ruha ujjai egész a körme hegyéig értek, övén nem volt semmi boglár, pártája is egészen fekete volt, s arra hosszú fátyol”.[45] Fröhlich Dávid így foglalja össze leánya öltözködésére vonatkozó tanácsát: „Büszke ruházat, festett ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.”[46] – Pirka hatására ezek az atyai intelmek már fel sem sejlenek Mikhálban.

Miután a férj durván leszakítja felesége nyakából az édesanyja által készített amulettet, a nő mindenre elszánja magát, csak hogy szabaduljon a hóhér házából. A szabadulás útját is öltözetek, álöltözetek jelzik. Pirka terve szerint „felöltözik a szépasszony parasztleánynak, hogy valaki rá ne ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék egymás után: először gyenge rózsaszínűbe, azután búzavirágszínbe, utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranylánc mind fel legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésűvel a fejében.”[47] „A hóhér házában egész jelmeztár volt.”[48]

A szökés után a kopanicsárné fogadójában Pirka sorra ráadja Mikhálra a Vihodár házából kimenekített jelmezeket, Bálint pedig csak ámul szerelmese szépségén. A gyenge rózsaszínben olyan volt, mint egy menyasszony, a búzavirág kékben olyan volt, mint egy „oltári szent”, a császárpirosban pedig olyan, mint egy királyné.

A különös, csábító „divatbemutató” után a boszorkány újra beöltözteti Mikhált „parasztleánynak, kurta viganóba, hosszú szárú letűrt piros csizmába”[49] Sárfű levével be is szeplősíti Mikhál arcát, ezzel szimbolikusan is megszüntetve makulátlanságát, szeplőtelenségét. Ebben az álruhában áll be cselédnek Mikhál – Milka néven – egy bártfai házhoz.

A csúnyácska, esetlen, ügyetlen cseléd álarcát viseli a Milkává lett Mikhál anyósa, Sára asszony házában is. Anyósa tanítgatja varrni, ő pedig úgy tesz, mint aki most lát először tűt-cérnát, s szándékosan formátlan ruhát készít. Sára asszony nem szidja meg, inkább megsajnálja, s hogy ne valljon szégyent a templomban, megajándékozza saját szép, régi ruháival „S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét, s előszedte belőle a maga ifjúasszony korabeli szép selyemruháját, aranyvirágos pruszlikját, széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága hímzett patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére.”[50] „Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére.”[51]

Bár a jócskán megkésett pozitív női minták nem képesek meg nem történtté tenni Mikhál élethazugságát, eltávolodását az atyai ház értékeitől, nem tudják megmenteni a fiatalasszony földi életét, de abban segítenek, hogy a bűnök mégse gyűrjék maguk alá Mikhál lelkét. A jóságos női minták példamutató szeretete Mikhálnak nemcsak arcát, hanem jellemét is megtisztítják. A vérpadon szimbolikusan is hófehér ruhát ölthet, „szép haja fehér szalaggal átkötve.”[52]

Veres és fekete

Stendhal híres, Vörös és fekete című regényében a két színnév a katonai és a papi pályára utal, Jókai Szép Mikhál románcában a hóhéri és lelkészi pályára.

A regényben Jókai a vörös alakváltozatát, a veres melléknevet használja, mely hangalakjával még közelebb áll az eredeti vér szótőhöz.[53] A veres színnév mindig negatív konnotációjú az elemzett románcban, s kizárólag negatív szereplőkkel kapcsolatban jelenik meg. Akkor is, amikor a szereplők jelleméről még alig hallunk az elbeszélőtől. A kulturális szignálok mellett tehát a színek használatának is szimbolikus szerep jut a történet alakulásában, gyakran szorosan összefonódva a kulturális szignálokkal, elsősorban az öltözetekkel, viseletekkel.

Kaczenreiter Henrik, Fröhlich Dávid kedvenc tanítványa „veres” hajú és szakállú. A professzor eleinte ennek tudja be leánya idegenkedését is. Válaszképpen egy ismert közmondás (Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy sem jó.) átalakításával él: „veres ember ritkán jó; de hogyha jó, nagyon jó!”[54]

Valószínű, hogy az olvasók többsége a regény elején még nem is sejti, hogy a jámbor, ifjú lelkészből egyszer hóhér lesz, hogy a fekete „tógát” a hóhér „veres” ruhájára cseréli. Utóbb eszmélhetünk rá, hogy a Henrik keresztnév nem véletlenül cseng össze a német, ’hóhér’ jelentésű Henker szóval. Ez is Jókai kiváló dramaturgiai érzékéről és nyelvi leleményességéről tanúskodik.

Míg a leggyakoribb színnevek[55] – alapszínnevek – közül a regényben a fehér és a piros mindig az élethez, a tisztasághoz, a női szépséghez kapcsolódik (fehér kar, nyak, váll, láb, bőr; piros arc, orca[56]: Mikhál, Sára asszony és Dzsigerdila leírásában is), a veres és a fekete többnyire a halálhoz és a gonosz, tisztátalan erőkhöz, személyekhez kötődik.

A három, egyértelműen becstelen, gonosz figura a regényben: Henrik, Pirka és Zurdoki.

Henrik a gyenge, gyáva, hazudozó, szívtelen lelkész, aki megtagadja apját, félrevezeti professzorát, becsapja feleségét, s végül hóhér apjánál is sokkalta mélyebbre süllyed. Az apa nem szenvedéllyel, hanem kötelességből hajtja végre az ítéleteket, magát is „végbíróként” említi: „Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész fekete talárja és a szebeni „végbíró” veres csuhája egymáshoz tartozó tárgyak?”[57] Az öreg Vihodár tisztában van sorsfeladatával és annak súlyos következményeivel is. Az elbeszélő rokonszenvvel ábrázolja, erős jellemként, akiben van részvét a kézsmárki professzor atyától elrabolt lány és atyja iránt. „Én az emberi fajzat szennyét tisztogatom. A kezem nem lehet fehér, mint a liliom. Minden, ami piszok, ami förtelem, ami utálat, engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt százezrek között.”[58]

Bár az idős hóhér viseletében is ott a veres szín, ez mintha csak foglalkozási szerepére, nem pedig egész személyiségére terjedne ki. Fehér lovon jár, „barétja”[59] fekete, s köpenyét palástként is említi az elbeszélő. Egész lényében van méltóság, tartás.

Henriknek a haja és a szakálla is „veres”. Indulatában több ízben is „veres” lesz az ábrázata. Öltözékében is a vörös szín dominál: „Skarlát süveg. Erős termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.”[60] A jó Sára asszony is „veres ruhás pojáca”, „veres szelindek”[61] megszólítással illeti a részeges, vérszomjas hóhérrá lett Henriket.

Babura Pirka, a boszorkány fején mindig ott van egy „veres” kendő, az asszony kezei is durvák és „veresek”.

A harmadik személy, akinek leírásában a veres színnév szerepel: a kém, s egyúttal aljas csábító Zurdoki Belizár, akinek az orra „veres”.

A veres színnév a már korábban idézett, vészjósló alkonyi kép leírásában is hangsúlyos, valamint a hóhér kivégzés előtti bevonulásakor: „Nyolcadnapra a meghívás után a kassai piacon döcögtek végig a szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rúdú járművek”[62]

Mindkét esetben megjelenik a „veres” szín mellett a fekete is.

„A latinban két színnév együtt fedi le a fekete színtartományt. Az egyik az ater, a másik a niger. Az ater a tompa, a niger pedig a fényes fekete.”[63]

A fekete előfordulása a regényben többnyire a tompa, élettelen, a pusztulással, halállal konnotatív kapcsolatban álló változat. Mikhál leánykori pártája, Henrik lelkészi tógája/talárja a világi hívságoktól, testi örömöktől való távolság, a fekete viseletbe való eltemetkezés jelképe. Fekete a Vihodár barétja, a vérpad posztója is. Fekete füst, fekete varjak veszik körül a hóhér házát, s fekete Pirka sokat emlegetett bakkecskéje is. Ez utóbbi a sötét, gonosz erőre utal.

Adamikné Jászó Anna: Jókai novellái

Zárógondolatok

A Szép Mikhál című románc konkrét térben és időben, korhű jelmezekben játszódik, szereplői különféle archetípusokat jelenítenek meg, akik nem térhetnek ki sorsuk elől. Az archetípusokat, illetve „mesebeli” szerepüket gyakran állandó vagy éppen drámaian változó kulturális szignáljaik is jelzik. Ez az írói módszer más Jókai művekben is fellelhető. Gondoljunk csak Fatia Negrára, Hátszegi Lénárd báró fekete álarcos alakjára a Szegény gazdagok című regényben!

Bár olykor mintha a rendületlen imádság, fohászkodás késleltetné a végzetet – például Kalondai Bálint anyja imádkozik, hogy fia ne keresse fel a férjes asszonyt, akibe beleszeretett, s ezt követően Bálint török fogságban tölt valamennyi időt –, de megakadályozni nem tudják.

A protestáns professzor atya a külvilágtól elzárva tartja, majd egy szintén maga által felnevelt, kiművelt lelkésznek adja leányát, mégis beteljesedik rajta a „véres” jövendő. (Csipkerózsika meséjében is megmarad egyetlen orsó a birodalomban, mely a gonosz tündér szerint a végzet hordozója lesz, hiába semmisítteti meg a többit az aggódó királyi pár.)

A regény sugalmazása szerint, hiábavaló tehát a sors ellenében minden emberi okosság, tudomány, a feladat talán csak annyi, hogy alázattal és méltósággal viselje mindenki, ami számára rendeltetett.

Spannraft Marcellina

Irodalom

• Adamikné Jászó Anna: Jókai és a retorika, Budapest, Trezor Könyv- és Lapkiadó, 2016.
• Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2006.
• Bahtyin, Mihail Mihajlovics: A szó esztétikája, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1976.
• Bolen, Jean Shinoda: Bennünk élő istennők, Budapest, Studium Effektive Kiadó, 2008.
• E. Csorba Csilla: Jókai Mór és a háromlábú szörnyeteg. A fénykép szerepe az író életében, Fotóművészet, 2006/3-4.
• Eisemann György: Az írás anarchizmusa. Egy Jókai-regény újraolvasása, Budapesti Negyed, 2007/3.
• Erdélyi Pál: Jókai, Komárom, Jókai Közművelődési és Múzeumi Egyesület, 1925.
• Estés, Clarissa Pinkola: Farkasokkal futó asszonyok. Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba, Budapest, Édesvíz Kiadó, 1996.
• von Franz, Marie-Louise: Női mesealakok, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1995.
• Gyulai Pál: Jókai legújabb regényei; A tengerszemű hölgy, n: Uő Munkái III., Budapest, Franklin-Társulat, 1869. 100-121, 148-155.
• Höllrigl József: Magyar és török viseletformák a XVI–XVII. században.
• Kerényi Ferenc: Jókai Mór és Paulay Ede. Egy színházi munkakapcsolat történetéből, . Irodalomtörténeti Közlemények, 2014. 6. sz. 832–839.
• Mikszáth Kálmán: Jókai élete és kora, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.
• Mohai Lajos: Az elsüllyeszthetetlen nagyság, Új Forrás, 1998. 7. sz.
• Neumann, Erich: A Nagy Anya. A Magna Mater archetípusa a jungi pszichológiában, Budapest, Ursus Libris, 2005.
• Nyilasy Balázs: A romance fogalmához (A szerző 2011-es, A 19. századi modern magyar románc című könyvéből vett részlet szerkesztett változata)
• Nyilasy Balázs: A romance, a mesenovella és a századelő, Korunk, 2008. augusztus
• Papp Eszter: A magyar színnevek terminológiai elemzése, doktori disszertáció, Pécs, 2012.
• Perényi József: Jókai Mór, a drámaíró, Irodalomtörténet, 1926. 1. sz. 8-12.
• Perényi József: Jókai Mór, a drámaíró, Irodalomtörténet, 1926. 2. sz. 72-76.
• Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája, Budapest, Osiris-Századvég, 1995.
• Spannraft Marcellina: A színnévhasználat néhány jellegzetessége kortárs magyar haikuköltők verseiben (kézirat)
• Thass-Thienemann, Tivadar: A nyelv interpretációja. A nyelv szimbolikus jelentése, Budapest,: Tinta Könyvkiadó, 2016. 251–266.
• Zay Orsolya: A régi magyarok köntösirül – Magyar női viselet a 16–17. században, 2011. 05. 14.

Forrás

Jókai Mór: Szép Mikhál, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961.

Jegyzetek

[1] Vö. Mihail Mihajlovics Bahtyin: A szó esztétikája, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1976.

[2] Adamikné Jászó Anna: Jókai és a retorika, Budapest, Trezor Könyv- és Lapkiadó, 2016. 20.

[3] Adamikné Jászó Anna: Jókai, 20.

[4] Uo. és Nyilasy Balázs: A romance fogalmához

https://www.mma-mmki.hu/userfiles/Dokumentumok/Nyilasy_Balazs-eloadas.pdf (Utolsó letöltés: 2020. február 03.); Vö. Nyilasy Balázs: A romance, a mesenovella és a századelő, Korunk, 2008. augusztus

https://epa.oszk.hu/00400/00458/00140/nyilasy.html (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

[5] Idézi Adamikné: Jókai, 164.

[6] Gyulai Pál: Jókai legújabb regényei; A tengerszemű hölgy, in: Uő Munkái III., Budapest, Franklin-Társulat, 1869. 100-121, 148-155.

[7] Perényi József: Jókai Mór, a drámaíró, Irodalomtörténet, 1926. 1. sz. 8-12.

https://epa.oszk.hu/02500/02518/00053/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1926_01_08-12.pdf (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

[8] Kerényi Ferenc: Jókai Mór és Paulay Ede, Irodalomtörténeti Közlemények, 2014. 6. sz. 832–839.

[9] Vö. Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája, Budapest, Osiris-Századvég, 1995.

[10] https://epa.oszk.hu/02500/02518/00053/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1926_01_08-12.pdf  (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

Perényi József: Jókai Mór, a drámaíró, Irodalomtörténet, 1926. 2. sz. 72-76.

[11] Késmárk, felvidéki város. A Jókai-regényben Kézsmárk írásmóddal szerepel.

[12] Jókai Mór: Szép Mikhál, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961. 8.

[13] Az elbeszélő szerint egy korábbi hóhér vezetéknevét adja a nép a mindenkori szebeni hóhérnak, akinek valódi családnevét nem is ismerik. A szláv eredetű vihodár szó köznévként a hóhér szinonimája.

[14] Vö. Erdélyi Pál: Jókai, Komárom, Jókai Közművelődési és Múzeumi Egyesület, 1925. 11.

http://mtdaportal.extra.hu/books/erdelyi_pal_jokai.pdf

[15] Pl. Antalfai Márta: A női lélek útja mondákban és mesékben, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2006.; Marie-Louise von Franz: Női mesealakok, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1995.; Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok. Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba, Budapest, Édesvíz Kiadó, 1996.

[16] Mikszáth Kálmán: Jókai élete és kora, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.. 22.

[17] Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők, Budapest, Studium Effektive Kiadó, 2008. 75–107.

[18] Jókai Mór: Szép Mikhál, 9.

[19] Vö. Adamikné: Jókai, 187.

[20] Antalfai, A női lélek útja, 115–122.

[21] Jókai Mór: Szép Mikhál, 15.

[22] Jókai Mór: Szép Mikhál, 24.

[23] Erdélyi Pál: Jókai, Komárom, Jókai Közművelődési és Múzeumi Egyesület, 1925. 6.

http://mtdaportal.extra.hu/books/erdelyi_pal_jokai.pdf (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

[24] Jókai Mór: Szép Mikhál, 31.

[25] Erich Neumann: A Nagy Anya. A Magna Mater archetípusa a jungi pszichológiában, Budapest, Ursus Libris, 2005. 81.

[26] ’fogadósné’; A kopanicsár szó jelentése: ’csárda’, ’fogadó’.

[27] A regény 41. fejezetében az elbeszélő az olvasó tudtára adja, hogy a történet elbeszéléséhez Simplex naplója szolgált fő forrásként.

[28] Jókai Mór: Szép Mikhál, 45.

[29] Jókai Mór: Szép Mikhál, 47.

[30] Jókai Mór: Szép Mikhál, 48.

[31] Jókai Mór: Szép Mikhál, 48.

[32] Vö. pl. Petőfi Sándor: A puszta, télen: „Leesik fejéről véres koronája”

[33] Eisemann György: Az írás anarchizmusa. Egy Jókai-regény újraolvasása, Budapesti Negyed, 2007/3.

https://epa.oszk.hu/00000/00003/00041/eisemann.html (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

[34] Jókai Mór: Szép Mikhál, 51.

[35] Jókai Mór: Szép Mikhál, 55.

[36] Neumann: A Nagy Anya, 81.

[37] Mohai Lajos: Az elsüllyeszthetetlen nagyság, Új Forrás, 1998. 7. sz.

http://epa.oszk.hu/00000/00016/00037/980711.htm (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

[38] Adamikné: Jókai, 189.

[39] Vö. E. Csorba Csilla: Jókai Mór és a háromlábú szörnyeteg. A fénykép szerepe az író életében, Fotóművészet, 2006/3–4.

[40] Vö. Höllrigl József: Magyar és török viseletformák a XVI._XVII. században,

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/47.html (Utolsó letöltés: 2020. február 03.); Zay Orsolya: A régi magyarok köntösirül – Magyar női viselet a 16–17. században, 2011. 05. 14.

https://sirasok.blog.hu/2011/05/14/a_regi_magyarok_kontosirul_magyar_noi_viselet_a_16_17_szazadban (Utolsó letöltés: 2020. február 03.)

[41] Jókai Mór: Szép Mikhál, 55.

[42] Vö. Estés: Farkasokkal futó asszonyok, 11–48.; von Franz: Női mesealakok, 159–200.

[43] Jókai Mór: Szép Mikhál, 85.

[44] Antalfai: A női lélek útja, 131–241.

[45] Jókai Mór: Szép Mikhál, 14.

[46] Jókai Mór: Szép Mikhál, 27.

[47] Jókai Mór: Szép Mikhál, 156.

[48] Jókai Mór: Szép Mikhál, 156.

[49] Jókai Mór: Szép Mikhál, 156.

[50] Jókai Mór: Szép Mikhál, 175.

[51] Jókai Mór: Szép Mikhál, 176.

[52] Jókai Mór: Szép Mikhál, 249.

[53] Vö. Papp Eszter: A magyar színnevek terminológiai elemzése, doktori disszertáció, Pécs, 2012. 92.

[54] Jókai Mór: Szép Mikhál, 19.

[55] Papp: A magyar színnevek,  152.

[56] Vö. Papp: A magyar színnevek, 96.

[57] Jókai Mór: Szép Mikhál, 58.

[58] Jókai Mór: Szép Mikhál, 64.

[59] ’süveg’; a francia barrette szó alakváltozata

[60] Jókai Mór: Szép Mikhál, 236.

[61]Jókai Mór: Szép Mikhál, 246.

[62] Jókai Mór: Szép Mikhál, 235.

[63] Spannraft Marcellina: A színnévhasználat néhány jellegzetessége kortárs magyar haikuköltők verseiben (kézirat) Vö. Thass-Thienemann, Tivadar: A nyelv interpretációja. A nyelv szimbolikus jelentése, Budapest,: Tinta Könyvkiadó, 2016. 259.

Szerettetni – egy szívvel, mely a mienkkel egyező hangon ver, öszveolvadni; minden érütését, minden gondolatját egy atyafias lélekhez kötni; magát avval öszvekapcsolni, oly édesen! oly bonthatatlanul! magát más teremtésben egészen általöntve érezni – szerettetni!

Itt létének egy fő célja a szerelem: de boldogtalanságának legfőbb eszköze is lehet a szerelem.

Mi ez? – mi a szerelem? – nem fogok hozzá leírásához. A szó csak üres, jelentés nélküli hang. Hideg, mint a réz, mely cseng, de nem érez; holt, megmerevedett állat. Elégtelen a szív véghetetlen, eleven, erős, meleg érzéseinek lefestésére.

Oh, mi az élet szeretet nélkül? Iszonyú, mint a tágas vadon, amelyben nem járt embernyom. Borzasztó, mint éjfél hasogató hidege. Nem élt az, aki szeretet nélkül élt!

Mi a szerelem? Nem kárhozatos indulat az; a jó természet oltotta azt szívébe. Szeressen, de a természet és a józan értelem törvényei szerint: a szerelem jó! – De a vak szerelem veszedelmes.

Minden szó fontossá lesz, minden mozdulás sokat jelentővé, ahol szíved verését egyező szívverés viszonozza.

Bevezető

Két korábbi, a Kommunikáció és szakralitás kutatási projekt keretében született tanulmányom[1] is kevéssé ismert Jókai-regények elemzésével foglalkozott, különös tekintettel a vizsgált románcokban megjelenő női archetípusokra és sorsokra. Mindkét korábbi szöveg is érintette a főhősök viszonyát a vallásokhoz, a transzcendenshez, ám mind a Szép Mikhál, mind az Egy játékos, aki nyer című műben a vallási közösségek csak hátteret festettek a hősök mögé, cselekedeteiket nem befolyásolták alapvetően vallási gyökereik.

Ezúttal olyan alkotást választottam, mely a Jókai-regények között szinte egyedülálló módon kifejezetten vallási kérdésekkel foglalkozik. Ugyanakkor olyan fantáziadúsan, a mese- és mondavilághoz simulóan, hogy emiatt Adamikné Jászó Anna e Jókai-művel ismertetné meg elsőként az iskolás gyermekeket.[2]

A 13. század első felében játszódó Bálványosvár című regény megírását komoly tanulmányok előzték meg, melyekre jegyzeteiben Jókai Mór maga is hivatkozik.[3] „Jókait foglalkoztatták az 1850-es években fellendült őstörténeti kutatások, több művét is ennek a témának szentelte, ilyen a Bálványosvár.”[4] A mű földrajzi, növény- és állattani hátterének, a választott székelyföldi színhely történelmi eseményeinek, regéinek forrásául elsősorban Orbán Balázs híres munkája szolgált.[5] Az ősi vallási szokások, rítusok, szertartások leírásában pedig Ipolyi Arnold nagyszabású műve, a Magyar mythologia nyújtott bőséges információt.[6] Ez utóbbi forrás jelentőségéről ezt írja Jókai Mór: „Mi szerepet játszottak pogány elődeink népéletében a hazába vezérlő turul, a fehér szarvas, a pusztában lakozó alirumna[7] jósnők, a varázslók, a garaboncok,[8] rémek, tündérek, törpék; az álomlátások, hősök, a négy elem tisztelete? Mindezeket gazdag adatbőséggel fejtegeti Ipolyi Mythologiája, melynek […] legalaposabb kútforrása […] a néphagyomány, miután e tárgyakról az írott betű nagyon kevés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. október.

Noha amúgy is terveztem, hogy előbb vagy utóbb írok e témáról, az IPM Magazin legújabb számának egyszerre három cikke (Radnóti Sándoré, Kolozsi Lászlóé és a szerkesztő Zákányi Virágé) is arra késztet, hogy ne várjak tovább, hanem vessem papírra azon frissiben azokat a gondolatokat, amelyeket az illemről, az ízlésről nyelvészként szükségesnek vagy legalábbis érdemesnek tartok olvasóimmal megosztani. Azért is teszem ezt éppen most, mert az olvasóknak szinte bizonyosan van egy olyan része, amelyikben egyik-másik írás – elsősorban „A perverz Mozart” című cikk – ellenérzés(eke)t keltett. Erre egyébként a lap bevezető írásának szerzője már jó érzékkel célzott is, midőn így írt: „Hogy ízléses-e, ahogy Mozart – aki zsenialitásával felejthetetlen zeneszerzőként írta be magát a történelembe – fennmaradt leveleiben szexuális vágyait és szokásait szavakba önti – döntse el az olvasó.”

Mozart az Amadeus című filmben

A megjegyzés helyes és jogos. Valóban az olvasóknak kell magukban külön-külön eldönteniük, hogy változik-e – s ha igen, milyen irányban, milyen mértékben – az a kép, amely eddig bennük élt a zene óriásáról, a cikk közzétételének helyességét azonban nem vonhatjuk kétségbe. Engem csupán a megfogalmazás némi pontatlansága zavart itt-ott, pl. a ’kedvel’ jelentésű szível helyett a szótárainkban nem is szereplő szívlel használata (a megszívlel egészen más!), valamint egy fölösleges, sőt ártalmas vessző, amely de Sade márkit a legnagyobb zeneszerzők sorába emeli, de az értekezés egészét hasznosnak tartom. Nem csoda, hiszen – nyelvész lévén – a vígjátékíró Terentius Aferrel együtt azt vallom, ami a jeles szerzőnek Önkínzó című vígjátékából szakadt ki s vált szállóigévé: „Ember vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami emberi.”

Nem mondhatom el senkinek
Elmondom hát mindenkinek.

Se az interjút nem szeretem, se a nyilvános szereplést. A reklámtól valósággal irtózom. Feltűnés nélkül, titokban szeretnék világhírű lenni.

Megkaptam a világhírű grafológus véleményét az írásomról, melyben maradék nélkül jellemez, és megállapítja, hogy cinikus fráter vagyok, és nem hiszek a grafológiában. Igaza van. Tényleg nem hiszek, tehát helyes a jellemzés, tehát hiszek.

Siker. A költő őrült pénzeket keresett nyomoráról írt verseivel.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. augusztus.

Elárulom: őszintén örültem – és most is örülök – olvasónk, Tóthné dr. Lakatos Mária Csilla levelének, amelyre ezen a helyen válaszolok. Levélírónk az általa felidézett párbeszédben elhangzott „Köszöntem!” választ elemezte s marasztalta el, mivel – mint írja – „az imént felvázolt beszédhelyzetben csak a jelen idejű, vagyis a »Köszönöm« alak értelmezhető”.

Levélírónk saját bevallása szerint két-három éve szembesül azzal a sajátos helyzettel, hogy a közlésfolyamat valamelyik szereplője valamilyen ismeretlen okból az időtévesztés hibájába esik: múlt idejű igealakot használ, holott a közlésfolyamat a jelenben zajlik. Szavait nincs okom kétségbe vonni, de ki kell igazítanom: ez a jelenség nem olyan „fiatal”, mint véli. Előttem van egy kis könyvecske. A címe: „Beszédkultúra a közlekedésben”. Két – sajnos, már nem élő – kollégámmal együtt magam vagyok a szerzője. A kötet megjelenésének éve: 1961. Te jó Isten! Ennek már épp fél évszázada! De nincs ok az elérzékenyülésre. Minket a tények érdekelnek, márpedig a tények makacs dolgok. A kötetkében, amely a közlekedési és szállítási dolgozóknak tartott anyanyelvi, nyelvhelyességi előadásainkat tartalmazza, többek között pl. arról is szó van, hogy a kalauzok s egyéb közlekedési dolgozók nemegyszer úgy beszélnek az utasokkal, hogy mondataikba saját magukat is beleértik, belefogalmazzák. Ez az ún. kalauzi többes szám. Csupán néhány sor a kötetből: „Menjünk előre! – mondja a kalauz, miközben ő hátrafelé furakodik a tömegben. [Akkor még így dolgoztak a kalauzok, akiket, ahol még egyáltalán vannak, már hosszú idő óta különben is jegyvizsgálóknak nevezünk. G. L.] Kapaszkodjunk! – kiáltja induláskor, de ő nem kapaszkodik, hanem tovább végzi a kötelességét, kezeli a jegyeket. Igyekezzünk a leszállással! – halljuk, de ő maga nem indul az ajtó felé, sőt jó esetben – nagyon helyesen – félrehúzódik, hogy helyet adjon a leszállóknak. Fiatalember, a lépcsőn is váltsuk meg a jegyet! – hangzik a felszólítás, pedig tudva tudjuk, hogy a kalauz nem szokott jegyet váltani.” Néhány mondattal később már elérkezünk a bennünket közvetlenül érdeklő részhez. Ott ezt olvashatjuk: „Még az előbbieknél is furább szülemény azonban ugyanez a kijelentő mód múlt és jelen idejében, tehát ha a kalauz így figyelmeztet: Kapaszkodtunk! Igyekeztünk! Stb. Az effajta beszéd kialakulására már semmiféle magyarázatot sem igen lehet találni, de nem is nagyon érdemes keresni, mert – enyhén szólva – se füle, se farka. Nyelvünk csak nyerne vele, ha a jövőben ezeket sem hallanánk, s ezek is átadnák helyüket az ilyen mindennapi, közönséges, de értelmes felszólításoknak: Tessék kapaszkodni! Igyekezzenek, kérem, a leszállással! Stb.”

Kalauzok 1937-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 1882)

De nemcsak erre az egy „antik” könyvecskére hivatkozhatok, amikor a jelenség múltjára igyekszem fényt deríteni. A kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv 1980-ban megjelent első kötetének „kijelentő mód, múlt idő” című cikkében, Kovalovszky Miklós megfogalmazásában ezt olvasom: „A »közlekedési nyelv«-ben, főként a budapesti kalauzok nyelvhasználatában tűntek föl a felszólító szerepű többes szám 1. személyű múlt idejű kijelentő alakok, mintegy már a felszólítás végrehajtását is előlegezve, pl. Vigyáztunk a lépcsőn!; Kapaszkodtunk!; Felszálltunk, indulunk! Helytelen, nemkívánatos modorosság ez, a kalauz nélküli közlekedés bevezetésével azonban visszaszorult.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. szeptember.

A legutóbbi bejegyzésben (Múltőrző szólások) azt kíséreltem meg bemutatni, hogy szólás- és közmondáskincsünk valóságos emléktára népünk múltjának. Nem ok nélkül emlegetjük gyakran ezt a szólást, pontosabban szállóigét: Nyelvében él a nemzet. Ez a megállapítás igaz is, persze nem akárhogyan. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem az Erdélyből vagy két évtizeddel ezelőtt áttelepült publicista és író, Bodor Pál sorait:

„Nem igaz, hogy csak nyelvében él a nemzet. Vannak nemzetek, amelyek nem a nyelvükben élnek. A belgák egy része hollandul, egy része franciául beszél – s a holland nyelvűek nem hollandok, a francia beszédűek nem franciák… Ha csak a fülemre hallgatok, a szerbek és a horvátok is egy nyelvet beszélnek. Folytathatnám a sort. A magyarság azonban a nyelve nélkül meg nem maradhatna. A nemzeti léleknek a nyelv a teste. Legalábbis nálunk.”

Igen. Ezzel a megállapítással lényegében egyetérthetünk. Persze csak lényegében, mert pl. a külföldre került, idegenbe szakadt magyarok leszármazottai, a második, harmadik, negyedik nemzedék tagjai között nem kevesen vannak, akik őrzik a nemzeti tudatukat, magyarságtudatukat, de anyanyelvi ismeretük akkorra már csak néhány szóra terjed ki. Általában azonban, a sajátos helyzeteket leszámítva nálunk a nyelv és a nemzet csakugyan együtt fejlődött, illetve fejlődik, kölcsönösen hatva egymásra. A magyar nyelvben benne sűrűsödik egész múltunk, csak észre kell vennünk.

De most már nem folytatom ezt az elmélkedést, mert az említett bejegyzésben nem általában a nyelvről, hanem a múltőrző szólásokról értekeztem. Bemutattam pl. olyan szólásokat, amelyek az egykori boszorkányhit emlékeit őrizték meg nyelvünkben, továbbá amelyek régi gyógymódokra, temetkezési szokásokra, az egykori parasztházak fűtésének módozataira vetnek világot, majd azzal zártam írásomat, hogy „e megkezdett, de a befejezéstől még igen távol maradó témát a közeli jövőben egyszer még majd folytatom, mondjuk, Boncidától a Vidáné csirkéjéig!” Nos, itt tartunk most.

Ami a címben már megvillantott Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé szólást illeti, az ma már elsősorban a népmesék kedvelt fordulata, amely az egykori lakodalmi mulatozásoknak az emlékét őrzi számunkra, egyúttal azonban elődeink étkezési szokásaira is vethetünk általa egy pillantást. A szólásban a lé levest jelent, a sárga lé kifejezés pedig a hajdani magyar konyhának igen kedves ételére, a sáfránnyal, ezzel a régen nagyon kedvelt fűszerrel ízesített és illatosított, lakodalmi mulatságokon szinte kötelező tyúkhúslevesre utalt. Ugyancsak az étkezési szokásokat tükröző szólások egyike a nincs sütnivalója szólás. Ez egy nyugat-dunántúli kenyérsütési szokásra utal, ugyanis ott használtak a kenyérsütéshez kovász vagy élesztő helyett egy olyan keveréket, amely nem más, mint komló és árpa vegyítéke, amelybe némi kenyértésztát meg többnyire egy kis vöröshagymát is tesznek. Ezt a kelesztésre használt keveréket nevezték sütnivalónak, s az Új magyar tájszótár seregnyi adata bizonyítja, hogy a Dunántúl nyugati részében mindmáig él is e jelentésében. A köznyelvben is meglevő nincs sütnivalója szólás már csak átvitt értelemben él; azt fejezi ki, hogy akiről mondjuk, annak nincs annyi esze, amennyit elvárnánk tőle.

Olyan szólásunk is van, amely az egykori vámrendszerbe nyújt bepillantást a ma embere számára. Gondolom, ismerős az a szólás, amely szerint akit (vagy amit) a teljes pusztulás fenyeget, az az ebek harmincadjára került. Nos, a harmincad azoknak a vámoknak az elnevezése volt, amelyek részint az ország határán – az államkincstár javára –, részint pedig az ország belsejében – egyes kiváltságos nemesek, papok vagy városok javára – megharmincadolták a kivitt vagy behozott árucikkeket, vagyis az árucikk egyharmincad részét természetben vagy ritkábban pénzben vámként elvették az áru tulajdonosától. S hogy miért pont az ebek kerültek bele ebbe a szólásba? Mert hajdan gyakori volt, hogy falkákba verődött, jórészt félvad, kóbor ebek leptek el egy-egy környéket, falták fel vagy tépték szét a gazdátlanul hagyott hulladékot, a kivetett dögöt, sőt a fegyveres összetűzések alkalmával elesett vagy megölt emberek holttestét is. Ha valaki a csoportba verődött ebek közé keveredett, azt igen gyakran a kutyák vámolták meg, azaz ruhájának, de akár testének egy darabját is a kutyák szájában hagyta, s így próbált meg elmenekülni a rátörő ebek haragja elől. A szólás napjainkban is él, sőt gyakori, de nem személyekre, hanem gazdátlanul maradt – mondhatjuk, ebek prédájául hagyott – dolgokra, értékekre vonatkoztatva. Példa egy napilapunkból: „Gyors intézkedés kellett, mert a kazánház már két éve az ebek harmincadján állt.

Családon belüli viszályokra, szokásokra is fényt deríthetünk szólásaink révén. Ismerjük ezt a szólást: kenyértörésre viszi a dolgot. Jelentése: ’véglegesen összevész, szakít valakivel’. Erről sokáig azt hittük, hogy az egyházi életből származik, hiszen a katolikus mise és a protestáns úrvacsoraosztás alkalmával a pap ostyát, illetve kenyeret oszt a híveknek, de ez a magyarázat tévútnak bizonyult. Ma már tudjuk, mi a valóság. Számos helyen szokásban volt, hogy az eredetileg közös háztartásban élő, de tovább együtt meglenni nem tudó emberek kettétörtek egy kenyeret, amivel azt fejezték ki, hogy ezentúl külön koszton fognak élni. Ez a jelképes cselekedet a kenyértörésre kerül a dolog szólás forrása.

Hogy ne csak viszályokról essék szó, hadd említsek egy olyan szólást, amely az egykori társadalmi élet szórakozásai, játékai köréből szakadt ki, s árulkodik magáról. Mindenki ismeri ezt a szólást: kivágja a rezet. Azt is tudjuk, mit jelent: ’a tőle telhető legjobban végez el valamilyen feladatot’. De a múltja nem teljesen makulátlan, akkoriban ugyanis némi nagyzolás is kapcsolódott hozzá. Ez a mondás ugyanis valószínűleg a régi kocka- vagy kártyajátékosok nyelvéből származik. A réz szó itt pénzt, rézpénzt jelent. Aki lendületes mozdulattal kivágta az asztalra a pénzt, amely a játék tétje volt, azért számított egy kicsit hetvenkedőnek, mert hevességével igyekezett ellensúlyozni, hogy ő nem arany- vagy ezüst-, hanem csupán rézpénzt, azaz jóval csekélyebb értékű pénzt vágott ki.

Most úgy érzem, második nekifutásra sem sikerült olyan alapossággal bevezetnem olvasóimat szólásaink múltbeli világába, ahogy szerettem volna. De a példák, amelyeket bemutattam, remélem, elég érdekesek s elég beszédesek ahhoz, hogy cikkem végéhez érve ne csalódottan legyintsenek, mint az olyan emberre szoktak, aki nem különb a Deákné vásznánál, hanem, felcsillanó szemmel, inkább ezt kérdezzék maguktól: „Ki ez a nőci? És mi van a vásznával?”  

Grétsy László