Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét.

A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.

Barát annak való, aki nemcsak oldódni, de oldani is képes.

Lehet szánalmasan öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen.

Tudni a „nem tudást”, és mégis folytatni: emberfölötti az emberben.

A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha ezt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet.

Önismeret hiányában a cselekvés is tévútra fut.

Az embereket érteni kell. Nem pedig megváltoztatni.

Az ember sok mindenről lemondhat. De arról, hogy legalább egy területen fontosnak higgye magát, arról nem. Az a halál.

Ezen múlik talán minden. Fölismerni a senki másra nem érvényes, az abszolút kiszabott, személyre szóló utasítást.

Nincs fantasztikusabb, nincs rejtélyesebb, mint a mindennapi ember, az élet maga.

********

A férfi teremti a világot, a nő pedig megtartja és gondozza.

Az érzelem csak ürügy arra, hogy tönkretegyük egymást. Aki szerelmes, az hazudik. Mindegy, mibe szerelmes. A pénzbe vagy egy csinos pofikába, vagy a saját ködgomolyagjaiba.

A szeretet, az áradó, csorduló szeretet, alkalmazkodás a végtelenségig, ez a fantasztikus.

Most tudom csak, amikor teli van, milyen üres volt a lelkem.

Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes.

A lelke mélyén mindenki simogatásra vágyik.

Nem a szakítások, még csak nem is a halálok az igazán tragikusak: hanem a megváltoztatás lehetetlenségének képzete.

A boldogságban átadjuk magunkat annak a végtelen csodának, hogy ilyen is létezik.

********

Nincs olyan kirakat, hogy séta közben oldalra ne fordítsd a fejed, és a kirakatüvegben meg ne bámuld magad.

A felszín sem merő hazugság, csak éppen nem mutatja a teljes valót; még a percnyi jelenben sem, nemhogy a folyamatot illetően.

Az ember elég okos ahhoz, hogy a saját ostobaságát igazolja.

Ne féljünk a szívünktől, és kritikátlanul ne hódoljunk be az eszünknek – ikertrónon ülnek, és együtt szolgálnak. Egyik sem taszíthatja le a másikat következmény nélkül. A józan ész és a tiszta szív egymást támogatják.

Semmi, amit elkövettünk, meg nem semmisíthető, és gyér minden jóvátétel. Amit létrehoztunk, azt el kell viselni.

Az ember naivitása, hogy újra és újra azt reméli, rossz után csak jó jöhet. Ritkán van így. Már az is öröm, ha a rossz más, enyhébb formában, némiképp változatosabban köszönt a világra.

Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn.

A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a másik arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkünkbe tolul. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele.

A média, amely körülvesz bennünket, eléggé gyalázatos és olcsó világ.

********

Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak.

Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el.

Ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól.

Az ember egy kicsit mindig emelkedik. Én legalábbis úgy tekintem ezt a cudar, kemény, de néha tündöklően szép életet, hogy olyan, mint egy óriási felfedezőút.

Honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy kijelentsük, ez jó vagy rossz? Hiszen ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz lehet.

Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni.

Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni.

Aki járja a hágcsót a huzatos létben, nyeresége lesz, ha jobbjával kapaszkodva, baljában másokat emelni marad erő, lába pedig senkit nem taszít lejjebb.

A szellem sohasem fölényes, minél magasabb szférából táplálkozik, annál alázatosabb.

A megváltó szeretetben nem válik szét a nyomorult teremtmény meg a diadalmas Isten.

Vágyunk az otthonosság érzetére, ahol mindenkinek joga, hogy sérelmeit és álmait, véleményét elmondhassa, s ugyanakkor kötelessége, hogy a másikat meghallgassa.

Amikor fénypont sejlik a sötétben, nem mindegy, lezárt út mécsesének utolsó lobbanása, vagy az új szakasz első fáklyajele.

Mindent megtenni, ami az emberen múlik, és hozzá-kérni, ami nem, az emberen áll.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska