A ceruza

Régi írószerek IV.

A ceruza őse az íróvessző volt, amit vonalazásra használtak. Kezdetben egy ólomkorong volt, amit később felváltott az ólompálcika vagy szénvessző. A ceruza elnevezése a latin cerussa szóból ered, magyar elnevezése – irón – csak a nyelvújítás korától ismeretes. Népiesen plajbásznak is nevezik.

A ceruzát mai alakjában csak azóta ismerik, mióta Cumberlandben, Borrowdale mellett 1560-ban az első grafittelepeket felfedezték. A 17. századtól kezdve egymás után tárulnak fel az európai grafitbányák is, és azokon a helyeken, ahol az alapanyag adva van, kezdenek ceruzakészítéssel foglalkozni (Ausztria, Csehország).

A ceruzát kezdetben kisipari módszerekkel, elsősorban asztalosok készítették. A természetben talált grafitot vékony rudacskákká hasították, ill. fűrészelték, és vagy így, vagy faburkolatba enyvezve készítették. Az irónkészítés kisszerű kereteit igazolja az, hogy Faber, a későbbi nagy ceruzagyáros, valamint a többi irónkészítők feleségei az egy hét alatt termelt mennyiséget vasárnaponként a városokban próbálták eladni.

Grafit

Azok az angol bányák azonban, amelyek kiváló, fűrészelhető grafitot szolgáltatták, kimerültek, s előtérbe került a szennyezett állapotban fellelhető cseh grafit, amit kibányászott állapotában nem lehetett felhasználni. A cseh grafitot előbb porrá törték, gyantával, kénnel és agyaggal keverték, ezt tömbbé gyúrták, majd megszáradás után lapikra és rudacskákra felmetszették. Az így készült ceruza azonban minőségileg nem volt kiváló. Minőségi változás csak akkor történt, amikor a cseh és francia irónkészítők egyedüli kötőanyagul az agyagot kezdtél felhasználni.

Arra vonatkozóan, hogy a fenti irónkészítőknél a szárítás milyen módszerekkel történt, egyelőre nem állnak rendelkezésünkre adatok. Sokan Hardtmuth József érdemének tulajdonítják az égetett ceruzabél feltalálását. Hardtmuth valóban folytatott kísérleteket a szennyezett állapotban talált grafit hasznosítására, s első kísérletei, amelyek grafitpornak kénnel és antimonnal való elegyítéséből álltak, kezdetben eredménytelenek maradtak. 1790-ben iszapolt agyaggal kevert össze grafitport, és az ebből a tömegből formált ceruzabelet kiégette.

A 17. században még kisipari keretek között folyó ceruzakészítés a 18. században a többi iparággal együtt rohamos fejlődésnek indult. Németországban Faber Lothar a későbbi birodalmi tanács Nürnbergben 1761-ben az irónipart gyáriparrá fejlesztette, s innen terjedt át Budweisba, Regensburga és Budapestre.

kaspar-br.jpg

Ceruzakészítő 1711-ből. Forrás

Egy bécsi árukézikönyvből megtudjuk, hogy ebben az időben Prágában is csak egy ceruzakészítő volt, de csak kisüzemi termelést folytatott. Bécsben ellenben már nagyban termelnek. A bécsi ceruzakészítők az osztrák tartományokat el tudták látni ceruzával, így az idegen ceruza behozatalát 1788-ban megtiltották. Tájékoztatást nyújt ez az árukönyv a ceruza minőségéről is, az angolt tartja a legjobbnak, és azt írja, hogy a rossz vagy jó minőséget úgy lehet megállapítani, ha gyertyába vagy tűzbe tartjuk a hegyet, és azután írunk vele: amelyik a papírról nem morzsolódik le, az a jó.

Ceruzakészítésre vonatkozó legkorábbi hazai emlékünk 1775-ből való. A Pozsonyi Városi Tanács egy Meyer nevezetű ceruzakészítő ügyében beadvánnyal fordult a Helytartótanácshoz, mert nevezett mesterünk által a ceruzáján alkalmazott jelzését egy bécsi ceruzakészítő is használta. A Helytartótanács leiratában arra kéri nevezetett, hogy változtassa meg a jelzését.

Fentiekből arra lehet következtetni, hogy a jelzett időpontban már fafoglalattal készítették a ceruzát, és azon megkülönböztetésül a ceruza készítőjének jelzése is szerepelt. Az pedig, hogy szükség volt megkülönböztető jelzésre, azt bizonyítja, hogy ha nem is Pozsonyban, de a környező országokban több ceruzakészítő mester is működhetett, ami indokolttá tette ennek használatát.

Ceruzagyártás 1861-ben. Fotó: www.Faber-Castell.de

Részletesebb adatokkal rendelkezünk az ugyancsak Pozsonyban működő Hummel Mihály ceruzakészítő mesterünkről. Az üzem kis méreteirről személyi létszáma és a gyártott mennyiség ad felvilágosítást. A mesteren és a feleségén kívül mindössze 3 munkás dolgozott az üzemben. A ceruzakészítéshez szükséges nyersanyagot, a grafitot a csehországi Grünauban, a ként helyben vehette, a molibdenitet és a burkolathoz szükséges cédrusfát Hollandiából szerezte be. Évi termelése 550 köteg közönséges s 1300 köteg finomabb minőségű ceruzából állott. Értékben a termelése 792 Ft volt. Termékeit Pozsonyban és országos vásárokon értékesítette. Kívánsága csupán az volt, „ha minden nyersanyag az országban és olcsóbban lenne kapható”. Nyilvánvaló, hogy a külföldről behozott nyersanyagért komoly árat fizethetett. Készítési módjára egyelőre nem állnak adatok rendelkezésünkre. Valószínű, hogy olyan módszerekkel dolgozott, mint más irónkészítők, s még valószínűbb, hogy a cseh irónkészítők által már gyakorlatban bevált módszereket alkalmazta. A grafitot porrá törte, molibdenitet, a grafithoz hasonló anyagot kevert hozzá, majd ként és agyagot. Nedvesítve tömbbé gyúrta, vékony lapokra vagy rudacskákra vágta, és úgy foglalta fába.

A törékeny grafit foglalatául különböző faanyagot használtak fel. Az olcsóbb ceruzafoglalatok faanyaga az égerfa, juharfa, fenyőfa és szilvafa, a drágább, könnyebben faragható ceruzáké a cédrusfa volt. A fafoglalatnak mindkét féldarabját külön-külön kézi eszközökkel munkálták meg. Az előzőleg megpuhított deszkalapra, félkör alakú hornyokat (mélyedést) vágtak, s a grafitrudacskát híg ragasztóoldattal a hornyokba kötötték, majd a fafoglalat teljesen egybevágó másik felét ráenyvezték.

Hazai szükségletünket, eltekintve a kisebb ceruzakészítő üzemek termelésétől – mint amilyenek a fent említett pozsonyiak voltak – sokáig külföldről elégítettük ki. Csak a 18. század végén, de még inkább a 19. század elején indul meg hazánkban a ceruzagyártás olyan mértékben, hogy a hazai szükségletet fedezni tudja.

A Régi írószerek sorozat korábbi bejegyzései: