Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnnyal megint a gyertyafénynek rohan.

Vannak szelíd, holdas éjszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélegzés legyen idegeink csábítója, s midőn a madárdal beszéddé válik, és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja fel. Talán csak percekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról.

Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de különböző utakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve. Kövesse ki-ki vezércsillagát!

Csillagos éjeken, hogy ha minden pihen,
Te vezetsz, szerelem, titkos ösvényeden.
Szeretlek! S az élet mi is volna nekem,
Ha te nem szeretnél, édes egyetlenem!

A test bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága, s egy nő egész lénye akkor van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az érzékekre esik.

Az ember évezredekkel ezelőtt domesztikálta a ma körülötte élő állatokat. A háziállatok magyar elnevezése kacskaringós úton történt. Galamb szavunk például a szláv kék szóból ered, és ugyancsak szláv eredetű a macska és a kacsa szavunk. A bivaly szó szláv közvetítéssel a latinból érkezett hozzánk. A szamár szó is latin eredetű, de az olasz közvetítette nyelvünkbe. A kecske és a juh szó eredete máig tisztázatlan. Ugyancsak vitatott a tehén szavunk eredete, ősi iráni vagy finnugor származtatása is lehetséges. Aztán egy másik névtípus: kutya, liba, pulyka. Ezek talán állathívogató szócskákból alakultak ki. A disznó és a tyúk honfoglalás előtti török jövevényszavak. Finnugor eredetű szó a ló, melynek származékai, a lovász, a lovag őrzik a szó v hangot tartalmazó ősi formáját, ugyanúgy, mint a lovat, lovak toldalékolt alakok. A ló mellett a nyúl szavunk is finnugor eredetű. A szavakat nem csak befogadtuk, tovább is adtuk: a szamár szó ’ostoba ember’ jelentésben a magyar nyelvből került át a szlovák nyelvbe. A házillatok nevének fejlődése nem áll meg, elég, ha utalunk a kacsa szó ’valótlan hír’ jelentésére, vagy a liba, tyúk szavaknak a nők nem éppen hízelgő megnevezésére. A háziállatok nevének sokféle eredete kultúrtörténetünk izgalmas nyelvi lenyomata.

bivaly [Első írásos előfordulása: 1193] Jövevényszó egy szláv nyelvből, valószínűleg déli szláv eredetű. Megtalálható a bolgár nyelvben bivol, a horvát-szerb nyelvben bivo, a szlovák nyelvben a byvol alakban. A szó végső forrása a vulgáris latin buvalus szó, mely a latin bubalus alakváltozata. A déli szláv származtatást erősíti a hazai bivalytenyésztő helyek földrajzi elhelyezkedése. A mai köznyelvi bivaly hangalak a 19. század második felében alakult ki.

Az ismertetendő kis kötet egykori intézeti munkatársamnak, Grétsy Lászlónak (1932–2024) utolsó munkája. Elöljáró beszéddel indul (7–14), majd a kötet anyagát adó példaanyagot (17–156) és a Szóalakhasadások c., tkp. életművét összegző nyolcoldalnyi kis cikket követően (157–164) kedves egykori munkatársa, Erdélyi Erzsébet írta az Utószót (165–178).

A kolléganő remek összefoglalást készített Grétsy László egykori, 1962-ben kiadott, A szóhasadás című, nagy hatású monográfiájában e mű születéséről és fogadtatásáról, a könyv felépítéséről és tudománytörténeti jelentőségéről, valamint vagy hatvan évvel később egy népszerűsítő változat megírásának körülményeiről.

Grétsy László és Erdélyi Erzsébet

Csaknem minden íróinkkal vagy személyes ismeretségben, vagy csak levelezésben állottam, s literatúránknak hajnallását s felderülését láttam.

Én honi palánta vagyok; elsorvadnék idegen ég alatt.

Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

Én nem nyugodalmat keresek; bántattassam, csak használjak. A jók szeretni fognak merésemért, a maradék köszönni fogja azt, s én örvendek, hogy barátimnak kedveket tölthetém.

Boldogságimat növelék távol lakó barátim levelei. Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék.

********

A más szabadságát tiszteli, aki szabad akar lenni.

A tanulmány 2012-ben készült. Bencédy József írása.

A nyelvművelés korszakait a Kazinczy Ferenchez kötött nyelvújítással, a Szarvas Gábor nevével összekapcsolt új ortológiával Simonyi Zsigmond működésében kiemelt idegenszerűségek, idegen szavak elleni fellépéssel és a Lőrincze Lajos által meghirdetett mozgalommal szoktuk jelölni. Az igazi, a markáns változást a Kazinczy-féle nyelvújítás és Lőrincze mozgalma jelentette, illetve jelenti. E két időszakban változott a tartalom, a cél és a módszer is. Ezt szűrhetjük le Fábián Pál (Nyelvművelésünk évszázada, TINTA Könyvkiadó, 2023.) fejtegetéséből, melyből az 1982 körüli évekre nézve nem derül ki korszakváltás, jóllehet azokban az években – emlékezhetünk rá – többen mondogatták és javasolták ennek kimondását. Fábián Pálnak és másoknak, nekem is nem ez volt a véleményünk. Ebben a kiegészítő fejezetben az azóta történtek felelevenítésével arra akarnék rámutatni, mennyi új jelenség merült fel a nyelvészetben és a nyelvművelésben, bizonyos alapkérdésekben hogyan módosult a nyelvművelés feladatainak, illetve magának a nyelvművelésnek a megítélése, mi mindenben szélesedett a nézőpontunk, társadalmi és tudományos támogatottságunk. A címben felvetett kérdésben nem akarnék állást foglalni.

Az utolsó markáns változást Lőrincze akadémiai előadásából és az azt követő dolgozatokból Fábián Pál könyvében a nyelvművelés újjászervezése és az Eredményeink c. fejezetben világosan megfogalmazza. E változás fő útjelzői: Lőrincze Lajos előadása az akadémiai nagyhét keretében, 1951-ben (l. Lőrincze: Nyelv és élet, Művelt Nép Könyvkiadó, 1953); Nyelvművelésünk főbb kérdései (Akadémiai Kiadó, 1953); Anyanyelvi műveltségünk, A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga (szerkesztette Benkő Loránd, Akadémiai Kiadó 1960); Helyes kiejtés, szép magyar beszéd (szerk.: Grétsy László és Szathmári István, Bp. 1967, az egri kiejtési konferencia anyaga). Fábián Pál könyve nem jutott el az 1992-ben rendezett nyelvművelő, illetve szaknyelvi konferencia számbavételéhez (l. Magyar Nyelvőr 1993. 4. sz.). Én itt kezdem beszámolómat, de előbb még szólnék két dologról.

Fábián Pál: Nyelvművelésünk évszázadai

Sem a megbántást, sem a jótéteményt soha el nem felejti a magyar.

Munkálkodó légy, nem panaszkodó.

A nemzet! – Ahány fő, szintannyi ész. 
Kényes becsülete, mint a köntöse –
sértsd meg csak, öszvetörni kész; de adj
neki hirtelen vagy egy jó szót, s világot teremtve öszverontja ellenségidet.

A magyar bor olyan, mint a magyar barátság – mentől óbb, annál erősebb.

Az öröm csak egy pillanatnak szülöttje,
S anyjával együtt meghal.

Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár” a lelkes állatok világában.[1]

Előszó helyett

„Amennyiben […] a Jókai-művek nemcsak a mindennapos olvasás repertoárjából kerülnek ki, hanem az intézményes átörökítés áramlásából is, akkor a kollektív emlékezet közvetítésének, s ezen keresztül a nemzeti-közösségi identitás formálásának egy fontos médiuma hallgat el.”[2]

Bevezető

A lélekidomár című regény néhány évvel a szerző első feleségének, Laborfalvi Rózának elvesztése (1886) után, és második házasságkötése (1899) előtt született. 1888-89-ben, egyazon évben az Utazás egy sírdomb körül[3] című kisregényével.

A fenti tényeket azért érdemes felidéznünk, mert az író A lélekidomár főhősét, Lándory Bertalant nem csupán Lukács Móric és gróf Ráday Gedeon alakjáról mintázta,[4] hanem főhőse történetébe beleszőtte saját házasságának, saját veszteségmegélésének mozzanatait is. Talán nem merészség ezért a regényt a gyászfeldolgozás, a „gyászmunka” folyamatában is értelmezni.

Az irodalmi mű emlékezethely is a Jókai-életműben.[5] A regény idejében ugyan már a kiegyezés korában, 20 évvel a forradalom és szabadságharc után járunk, a kollektív traumafeldolgozás a kiegyezés felszíne alatt, a mélyben (még) nem történt meg. Sérelmek, sebek, elhallgatások, sérült narratívák jellemzik ezt a korszakot. S a nemzet sebei – kibeszélés híján, elfojtott, sérült narratívák következményeképpen – a mai napig nem gyógyultak be teljesen. A lélekidomár nem csupán az egyéni veszteség, hanem egy súlyos, kollektív trauma differenciált elbeszélése is egyúttal, mely a magyarság nagy, 1849-es veszteségének megértéséhez, a veszteség feldolgozásához vezető útnak is fontos lépése.[6]

A vizsgált Jókai-regény két nagyobb egységből áll, bár a két részt formálisan nem választja külön Jókai. „A történet kibontakozó lélektani íve […] Godiva[7] […] halálával megtörik.”[8] Ennek értelmében az elemzés sem foglalkozik a regény későbbi, kalandos bonyodalmaival.

Jókai „tudatosan kísérletezett az emberi személyiséget, sorsot mozgató erők feltérképezésével. A lélekidomárban mintha kifejezetten reflektálttá válna ez a törekvés.”[9]

Jókai Mór (1825–1904)

én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

A művészetnek nem célja, hanem oka van.

A művész nem szolgálatot teljesít, hanem ajándékot oszt, hogy megszabaduljon fölös vagyonától.

A jó írásmű nemcsak horizontálisan terjed, hanem vertikálisan is a mélybe hatol, és a magasba emelkedik.

Ne csak azt a művészt dicsérjük, aki tükrözi korát, hanem azt is, aki meg akarja változtatni!

Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.

Saját magam
áldozata vagyok.
Megölöm
és újjá szülöm önmagam
fáradhatatlanul.

Ellenfele vagyok magamnak, és testvére ellenségeimnek,
az elítéltnek segítem vonszolni keresztjét.

Előszó

Bár merészség lenne bármit is általánosságban állítanunk irodalom, szakralitás és kommunikáció egymáshoz fűződő viszonyáról, annyit mindenképpen elmondhatunk: a nyelv mint világmodell, a nyelv mint bölcseleti tartalmak őrzője-hordozója alkalmas lehet önmagában is arra, hogy a legkülönfélébb megnyilatkozásokon, irodalmi alkotásokon keresztül közvetítsen valamit ezekből a rejtett szerves-szakrális tartalmakból.

A Költészet és szakralitás című könyvben[1] megkíséreltem megközelíteni, vajon milyen értelemben beszélhetünk szakralitásról költői művek, életművek esetében. Kiviláglott, hogy a szakralitás tematikus megjelenése csupán felszíni jelenség. A szakralitással összefüggő szavak, szimbólumok megjelenése egy-egy költeményben önmagában még nem árul el sokat költészet és szakralitás, költő és szakralitás összefüggéseiről. Ami ennél lényegesebbnek mutatkozott: az ihletett költő mindig közvetítő. Mélyen gyökerezik a teremtményi lét talajában. Innen gyűjti magába, önti formába, mutatja fel a megnyilatkozásra váró üzeneteket. Ugyanakkor érzékenységével, Égre nyíló figyelmével a legapróbb rezdüléseket is képes lejuttatni – egészen a gyökerekig.

Hamvas Béla megközelítését követve: „a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az éberség. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel.”[2]

Pilinszky János így fogalmaz: „Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség.”^[3]

Ezt az alkotói önátadó, önfeledt figyelmet a prózaírók esetében is joggal tekinthetjük szakrális alapviszonynak. Az önmagát kiüresítő, a transzcendensre nyíló művész képes felmutatni valamit abból a teljességből, mely a maga egészében megragadhatatlan.

Bizonyos irodalmi műfajok, kiváltképp a mítosz, a mese (népmese, beavató mese, varázsmese), illetve a mese alapzatára épülő, hasonlóképpen ősképekkel élő, hagyományokban gyökerező románc a kollektív emlékezet, a folytonosság őrzői.[4]

A következőkben közelebbről is megtekintett románc íróját, Jókai Mórt a kifejezés mélyebb értelmében is „nagy mesemondónak” tekinthetjük. „[…] az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő éppoly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint Petőfi a népdalokéit” – írta róla Arany János.[5]

Jókai Mór (1825–1904)